Mit kell tenni?

Gyerekkorom meghatározó élménye volt a háború, az ostrom és mindaz, ami ezzel járt. Nekem és családomnak 1945 igazi felszabadulás volt, s okkal-joggal reméltük: egy jobb világ következik. Ez aztán hamarosan a Rákosi-féle diktatúrába fordult, bár ez gyerekként csak periférikusan érintett. 1956-ban, mint sokan mások, én is feleszméltem s 17 évesen a forradalmat kamaszos lelkesedéssel üdvözöltem. A kudarc elkeserített, s bár egy ideig még figyeltem a politikát, hamarosan tudomásul vettem a helyzetet, s inkább tanultam, udvaroltam és kirándultam. Ahogy mások, én is öröknek hittem a Kádár-rendszert és Európa, a világ megosztottságát. A rendszerváltás igazi revelációként hatott rám: végre itt az igazi, az új világ – gondoltam. Ez időtől aktívan követtem a bel- és a külpolitikát. A helyzet folyamatosan változott, ebben jelentős szerepe volt EU-csatlakozásnak, amely a felemelkedés garanciájának tűnt.

E hit először 2006-ban, az őszödi beszéd utáni, a rend elleni folyamatos a Fidesz-rohamok láttán rendült meg bennem. A 2010-es újabb rendszerváltást a nemzet tragédiájának éltem meg, s még inkább annak láttam a NER későbbi eseményeit s a demokratikus oldal tavalyi három vereségét. Ma úgy érzem, nyakig vagyunk a Zűrzavarok Korában, amelyről Wells írt valaha egy utópisztikus regényében. Bízom benne, hogy lesz kibontakozás, hogy az emberiség meg fogja oldani a világot terhelő mai problémákat, de nem hiszem, hogy akár a mi generációnk, akár a gyerekeink vagy az unokáink meg fogják érni. Próbáljuk érteni, értelmezni mindazt, ami körülvesz bennünket, s próbáljuk betartani Radnóti tanácsát: „Éld e rossz világot és mindig tudd, hogy mit kell tenned érte, hogy más legyen”. Jó lenne tudni, de nem tudjuk.