Győzött a János? De ki nyert?

A dolog jelentőségének megfelelő terjedelmű cikkben foglalkoznak egy elképzelt új fővárosi kórház elhelyezésével. Ezzel sajnos beálltak abba a sorba, amely nem a szükségletek és a feladatok oldaláról közelíti meg a fővárosi egészségügyi ellátás tervezésének dolgát, hanem aszerint, hogy kinek a birtokán is legyen a sok tízmilliárdos beruházás. Minden tiszteletem a lokálpatriótáké, a hajdanában korszerű és esztétikus fővárosi klinikák és kórházak szerelmeseié. De nem érzelmeknek kellene irányítani a tervezést. Arra kár szót vesztegetni, hogy 50-70-100-150 éves kórházaink elavultak, kitűnő építészeink a korabeli egészségügyi technológiára és logisztikára tervezték őket, az akkori költségigényre és az akkori finanszírozási szintre. Arra, amikor a „legfőbb érték az ember” és persze annak egészsége volt. Napjainkban azonban a gyógyítást a társadalom adótehernek tekinti, elvárja a költséghatékonyságot, a célszerű logisztikát, a mosoda helyett az egyszer használatos eszközök raktárát és a veszélyes hulladék kezelésére szolgáló területet, a könyvtár helyett az internetet, az istálló helyett a parkolókat. Az egészségügy szűkös költségvetése mellett tehát a költséghatékonyságra kell ügyelni. Ehhez a megfelelő méret, az egyre fogyó egészségügyi szakemberek és a méregdrága orvostechnika jó kihasználhatósága szükséges. A polgár- és betegbarát kórházat az agglomerációból könnyen és gyorsan meg kell tudni közelíteni. Az épületeket összekötő hidak és folyosók sokat segítenének a mai állapoton, de a szintkülönbségek leküzdése nem kevés energiát és költséget jelent majd egy dombvidéki telken. A fő kérdés pedig: mekkora terület ellátására szolgál, mely szakmákat fogadja be, ezeknek mekkora a várható betegforgalma, amihez szakmánként hány ágy, hány dolgozó, mekkora kórtermi, műtői, intenzív, raktár-terület és hány parkoló szükséges. És ha ezt már tudjuk, akkor az is nyilvánvaló lesz, hogy hány elavult kórház zárható be. A cikkben említett 40 milliárd talán 400 ágynyi új kórházra elegendő, ami egy igen vérszegény megalkuvás a fővárosi kórházak, és mindenekelőtt a központi térség betegeinek sanyarú helyzetéhez képest. Szerencsére 19. századi elődeink mertek nagyban gondolkodni, amikor a város akkori szélére nagy klinikákat és kórházakat építettek. Legyünk méltó utódok!