Lendvai Ildikó, volt országgyűlési képviselő;
tűzijáték;augusztus 20.;
2015-08-22 08:02:00
A tűzijátékot mindenki szereti. Ha esik, ha fúj (most éppen mind a kettő), nálunk a programot úgy kell tervezni, hogy az unokák le ne maradjanak róla. A felnőttek úgy tesznek, mintha „csak a gyerekek kedvéért” bámulnák.
A tűzijáték valaha úri mulatság volt. Elsőként Kínában rendezték, a császárok születésnapján, nálunk először Mátyás pompás királyi esküvőjén. De hát azért van demokrácia, hogy mára a tömegszórakoztatás vidám eszköze legyen. Sőt: a tömegpolitikáé. Újabban csak úgy kapkodhatjuk a fejünket a közéleti tűzijátékok szemkápráztató villanásain. Kell is a vakítás. Amíg tátott szájjal figyeljük a petárdákat, addig nem kapunk észbe, mi zajlik az elsötétített részeken, ahol ugye a tűzijáték alatt minden lámpát lekapcsolnak. Aki mégis odavilágítana, ráütnek a kezére. Minek zavarja a tömegek mulatságát. Fel-fel röppentenek egy-egy grandiózus tervet, millió munkahelyet vagy hatalmas építkezést – drótkerítés, olimpia vagy múzeumi negyed, erre mindegyik jó -, megborzongatnak egy-egy rémisztőnek szánt durranással, mostanában leginkább a menekült-ügy ad erre módot. Addig sincs velünk baj, addig sem törődünk mással. Úgy bánnak velünk, mint az elfoglalt szülő a gyerekekkel: odaültetik őket a tévét bámulni, hogy csendben legyenek.
A kormány is elfoglalt, alig győzi. Sok dolgot ad egyszerre a tűzijátékról gondoskodni, színes rakétákat lődözni és közben tenni a lényeget: besöpörni hatalomból, pénzből, amit még lehet. Odaültetnek hát minket tűzijátékot nézni. Nemcsak augusztus huszadikán, de persze akkor is.
Szó se róla, megadták a módját az ünnepnek. Állítólag 7500 rakétát lőttek fel, ami akkor is impozáns mennyiség, ha esetleg ebből is lecsípték a „tűzhöz közeliek” az állami üzletekből szokásos 10 vagy 20 százalékot. Volt előtte is minden, mi szem-szájnak ingere: lehetett kóstolni az „ország tortáját”, biztosan jól van cukrozva. Tavaly óta van külön „Honvédség tortája” is, azt zászlóanyaként Schmitt Pál felesége vágta fel. Istenem, mit nem adnék érte, ha csak egyszer is zászlóanya lehetnék!
A „Mini Magyarország” makettparkban felavatták a Szent Korona éppen nem mini, hanem 7 méter magas monstruózus makettjét. Hiába, kis ország, nagy büszkeség. A debreceni virágkarneválnak viszont határozottan pechje volt. Verte az eső a szegény, virágokból kirakott Szent Koronát. A harsonák azért szóltak, mintha minden rendben menne.
A beszédek is gyönyörűségesek voltak. Nekem legjobban Semjén Zsolté tetszett, aki szerint minden magyar legyen egy „kis Szent István az őrhelyén”. Úgy látom, lesznek majd egészen picurka, szabad szemmel alig látható teljesítményű Szent Istvánok is. Nem is kellett minden beszédet meghallgatni (ez a jó abban, ha a szónokok nem mernek eltérni Habony kottájától), mindegyik a migráns hordák elleni határvédelmet tartotta igazán méltónak Szent Istvánhoz. És én még azt hittem, hogy e jeles férfiúk inkább csak a tízezer forintos bankón szeretnek gyönyörködni első királyunkban.
Bayer Zsolt világosan elmagyarázta, hogy csak az „idióták”, „az ócska, ostoba prolik” hiszik azt, hogy Szent István intelmeiben egy nyitott, befogadó országról van szó. Bayer „intelmei” ehelyett arra figyelmeztetnek, hogy Szent István udvarának nemesei „ha naponta 2000 muszlim lépte volna át a határt, "… lesiettek volna a déli gyepűhöz és lemészároltak volna minden beözönlő muszlimot”. Ami igen szép és megszívlelendő tanács, főleg, hogy hozzáteszi: „Mint legelsősorban is idegent, vagyis nem katolikust. Így kéretik idézgetni az Intelmeket, idióták!” Értitek, esetleg más vallású, nem hívő, vagy csak lagymatag vallásgyakorló „idióták”, ne adj isten zsidók, ateisták és egyéb szemét népség?
Kár, hogy a jeles szerzők és szónokok kiretusálták Szent István életéből azt az epizódot, amikor szörnyű módon torolta meg azoknak a határvédőknek a bűnét, akik rátámadtak a békés szándékkal érkező besenyőkre. Kettesével akasztatta fel őket - nem a besenyőket, hanem a rájuk rontókat - , elrettentésül szerte az országban. Szerencse, hogy már nem ilyen kegyetlen korban élünk.
A másik szerencsénk, hogy a sok petárda elvonja a figyelmünket arról, amitől különben megütne a guta. Például, hogy azt a bizonyos szent anyaföldet, amit vasfüggönnyel és határvadászokkal védünk, éppen ellopják. Jól előkészített tervre teszik rá most a koronát, ha nem is a szentet. Még az előző ciklusban kihúzták a földet az eddig azt művelők lába alól, (emlékezzünk Váradi András juhászra). Csak a földek 30 százalékához jutottak helyi gazdák, a többi a Mészáros Lőrinc-félék zsákmánya lett. Igen ám, de csak bérletként, és az mégsem tuti biztos. Ezért, miközben mi a görögtüzet bámuljuk, mások már írják az új törvényt arról, hogy 400 000 hektárt, amelynek értéke 500-1000 milliárd forint, véglegesen tulajdonba adnak. A bérlőknek persze elővásárlási joguk van, a beruházásaikat is levonhatják az árból. De különben is, kinek érné meg megvásárolni egy esetleg húszéves bérlettel megterhelt földet? Nyilván magának bérlőnek. Ők lesznek az immár mozdíthatatlan új földesurak.
De ez nem a mi dolgunk. A mi dolgunk bámulni a petárdákat. Ünnepnap is, hétköznap is. Játék a tűzzel.