Felértékelődött Törökország szerepe

Publikálás dátuma
2015.10.09. 07:36
Nemrég még felhőtlen volt a barátság FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES
Rendkívüli módon felértékelődött Törökország szerepe. Részben Szíria kapcsán geostratégiai helyzete miatt fontos az Egyesült Államok számára NATO-szövetségesként, részben pedig azért, mert Ankara a térségben az oroszok szíriai szerepvállalásának legerősebb ellenlábasa. Az Európai Unió számára is igen fontossá vált a menekültválság kezelése miatt. Angela Merkel kancellár szerint Ankara nélkül megoldhatatlan a menekültek áramának mérséklése.

Bár Törökországban az ellenzék részéről komoly kifogások merültek fel a november elsején megrendezendő parlamenti választások tisztaságát illetően, aligha várhatjuk, hogy akár az EU, akár Washington részéről bárki nyíltan kifogásolná Recep Tayyip Erdogan jelenlegi politikáját, mivel a török elnök rendkívül fontos partnerré lépett elő. Angela Merkel úgy véli, csakis Ankara segítségével oldható meg a menekültválság. A 2017-ben életbe lépő „Merkel-terv” szerint azt, aki Törökországon keresztül közelíti meg az Európai Uniót, visszatoloncolhatják.

Berlin ugyanakkor vállalja, hogy a következő 12 hónapban átvesz félmillió szíriai menekültet, akiket Törökországban regisztráltak. Az EU jelentős összegeket fordít a törökországi menekülttáborok kiépítésére, ezekben további kétmillió embert helyezhetnek el. S ami a legfontosabb Ankara számára: a török állampolgárok 2016-tól vízum nélkül utazhatnának Németországba.

Bár Törökország uniós integrációjáról továbbra sincs szó, mindez azért azt mutatja, hogy Berlin számára mennyire fontos partnerré vált Ankara. Merkel pártja, a CDU 2011-ben még azt vetette fel, hogy a teljes jogú uniós tagság helyett szorosabb kül- és energiapolitikai együttműködést ajánlanak fel Törökországnak. Az akkori kormánykoalícióban egyébként nem volt teljes az egyetértés Ankara sorsát illetően, hiszen a CDU korábbi koalíciós partnere, a szabaddemokrata FDP nem zárkózott volna el a törökök uniós csatlakozása elől.

Változatlan politikai erőviszonyok
A Konda nevű iroda közvélemény-kutatása szerint az AKP a következő parlamentben sem szerez abszolút többséget. A Tayyip Erdogan elnök által fémjelzett politikai erő 41,7 százalékot szerezhet, második helyen végezhet a szociáldemokrata CHP 24,8 százalékkal, harmadikon a nacionalista MHP 16,4-gyel, negyediken a kurdok pártja, a HDP 12,3-al.Parlamenti mandátumokra lebontva ez azt jelenti, hogy a az AKP 261 képviselői helyre tesz szert, a szociáldemokraták 132-re, a kurd békefolyamat elől mereven elzárkózó nacionalisták 81 honatyát juttathatnak a törvényhozásba, a kurdok pedig 79-et. A júniusi választáson is hasonló eredmény született. Akkor 258 mandátumra tett szert az AKP, 125-re a CHP, 80-ra az MHP, s ugyanennyire a HDP.

Mindez azonban csak az egyik ok, ami miatt Törökország kiemelt stratégiai helyzetbe került. Washington számára is rendkívül fontos partner Oroszország szíriai fellépése miatt. A Kremlt azzal vádolják, hogy az orosz légicsapások során elsődlegesen nem az Iszlám Állam (IS) szélsőségeseit támadják, hanem a szintén Bassár el-Aszad szíriai elnök rezsimje ellen harcoló, a Washington által mérsékeltnek nevezett szíriai ellenzék állásait. Washington szerint az orosz légicsapások mindössze tíz százaléka irányul az IS ellen.

Ez a fejlemény azért rendkívül jelentős, mert szembekerülhet egymással Ankara és Moszkva. Pedig az utóbbi években nagyon is jelentős közeledés volt megfigyelhető Erdogan és Vlagyimir Putyin orosz elnök között, kivált azóta, hogy lényegében eldőlt: bezárult az EU kapuja Ankara előtt. A Török Áramlat gázvezetékről szóló szerződés aláírása kapcsán ráadásul energiapolitikai szempontból Moszkva Ankara legfontosabb szövetségesévé lépett elő.

Ezt a közeledést nyilván aggodalommal szemlélték az Európai Unióban, illetve Washingtonban is. Annál is inkább, mert Recep Tayyip Erdogan és Vlagyimir Putyin orosz elnök hasonló stílusú politikusok, s a török államfő hasonlóan kiterjedt hatalom megszerzésére törekszik, mint amilyennel a Kreml ura rendelkezik. Törökország energiafüggősége azonban még nem elég ahhoz, hogy a két állam igazán közel kerüljön egymáshoz. A Török Áramlat ügye megrekedt, a két ország képtelen megállapodni abban, hogy mennyibe kerüljön egy köbméter gáz ára. Sőt, a héten Moszkva már azt vetette fel, hogy az eredeti megállapodáshoz képest feleannyi nyersanyagot szállítsanak a vezetéken keresztül. Ez azonban csak az egyik oka annak, hogy már az előtt véget értek az orosz-török mézeshetek, mielőtt egyáltalán elkezdődhettek volna.

A szíriai fejlemények megítélése miatt egyre ellenségesebbé válhat a viszony a két ország között. Ankara számára az egyik legfőbb külpolitikai prioritás az, hogy megszabaduljon a térség Bassár el-Aszadtól. Moszkvának viszont Aszad a legfontosabb szövetségese a Közel-Keleten. Az ellentét kibékíthetetlennek tűnik. S a viszony elmérgesedését mutatja, hogy Törökország már háromszor számolt be országa légterének orosz gépek általi megsértéséről, s arra figyelmeztette Oroszországot, következményei lesznek annak, ha továbbra is megsértik légterét. Ankara azt is jelezte, elfogadhatatlan számára az, hogy az orosz gépek nemcsak az Iszlám Államot (IS), hanem minden olyan erőt támadnak, amely veszélyeztetheti Aszad hatalmát.

A török lakosság nem feltétlenül ért egyet azzal, hogy a vezetés ennyire szívén viseli Szíria sorsát. A German Marshall Fund felmérése szerint a megkérdezettek 70 százaléka úgy látja, először a belföldi kérdések megoldására kellene koncentrálni, s csak 20 százalék tartja fontosban a közel-keleti politikában való jelentősebb szerepvállalást. Mindenesetre a szíriai válság megítélése kapcsán az eddigieknél is szorosabb szövetség alakul ki Washington és a jelenlegi ankarai vezetés között, amelyet a török ellenzéki pártok aggódva szemlélhetnek a november elsején esedékes előrehozott parlamenti választás közeledtével, de a kurdok sem lelkendezhetnek, mert ebben a helyzetben nem várható, hogy az amerikai adminisztráció kiálljon az ő érdekeik mellett.

A szíriai válság miatt az Egyesült Államok számára is felértékelődik a törökök szerepe, s nemcsak a közös politikai érdekek miatt, hanem amiatt is, mert az amerikaiak július óta az incirliki bázist is használhatják az Iszlám Állam elleni bevetésekre. Ez is magyarázza azt, hogy Barack Obama elnök eddig nem beszélt török jogsértésekről, nem foglalt állást a kormányzat sajtóval szembeni támadásairól, s a kurdokkal szembeni háborút sem illette bíráló megjegyzésekkel. Washington – az Európai Unióhoz hasonlóan – terrorszervezetnek tartja a PKK-t.

Az Egyesült Államok Ankarába akkreditált nagykövete, John Bass annyit jegyzett meg: a török választóknak azt kell érezniük, hogy biztonságban szavazhatnak, s ez a PKK felelőssége. Igaz, óvatosan azért bírálta a kormányt, megjegyezve: szükség van a „pártatlan tájékoztatásra, amely egy sor nézet közvetítését biztosítja azokról a kérdésekről, amelyek manapság a legnagyobb kihívást jelentik az ország számára” – fogalmazott az amerikai diplomata.

A török választási kampányt igencsak beárnyékolja Kurd Munkáspárt (PKK) ellen folytatott háború. A török hadsereg július óta bombázza az országban betiltott, s terrorszervezetnek minősített Kurd Munkáspárt állásait török területen, illetve Észak-Irakban. A török szárazföldi erők be is vonultak a szomszédos Irakba. A két fél egymást vádolja az erőszak elharapódzásával, illetve a tűszünet megsértésével. A PKK július óta számos merényletet hajtott végre Törökország déli részén. A kormányhoz közeli török lapok szerint az eltelt két hónapban az összecsapásokban mintegy 1100 PKK-fegyveres és 150 török katona vesztette életét.

A konfliktus kirobbanása másfél hónappal a török parlamenti választás után történt. Úgy tűnik azonban, hogy a háború nem befolyásolta döntően az emberek politikai meggyőződését, az erőviszonyok nem változtak jelentősen. Mivel Törökországban viszonylag pontosak az előrejelzések, abból indulhatunk ki, hogy a pártpreferenciák már nem változnak lényegesen a következő voksolásig. Ez pedig azt jelenti, hogy Törökországban továbbra is instabil belpolitikai viszonyok várhatóak, ami semmiképpen sem jó hír a gazdaságra nézve.

Ha ugyanis hasonló lesz a mandátumok eloszlása a következő parlamentben is, mint a mostaniban, akkor joggal merülhet fel a kérdés: mégis, mi értelme volt a választásnak? Nem volt-e felesleges pénzkidobás? Ha az AKP az előző voksolás után nem tudott megállapodni a koalíciós kormányzásról, miért éppen most sikerülne közös nevezőre jutnia valamelyik politikai erővel? A legnagyobb kérdés pedig: a voksolást követően milyen stratégiát választ Erdogan elnök, s vajon továbbra is időhúzásra játszik-e?

Ha nem lesz változás a politikai térképen, az egyértelmű vereség lenne a török elnök számára. Sok hírmagyarázó szerint azért nem akart megállapodni egyetlen parlamenti párttal sem a júniusi választás után, mert tudatosan gerjesztette a háborús feszültséget arra számítva, hogy ezzel megsemmisíti a júliusban meglepetést okozó, 13 százalékot szerző kurdbarát HDP-t, s a konfliktus árnyékában ismét növelni tudja az AKP támogatottságát. Erre szüksége is lenne a pártnak, hiszen támogatottsága a 2011-es voksoláshoz képest majdnem kilenc százalékkal esett vissza. Mindenesetre tény, hogy az AKP politikusai folyamatosan próbálják összemosni a PKK-t a HDP-vel. Ahmet Davutoglu miniszterelnök kétségtelenül mérsékeltebb az államfőnél, s ő lehetne a konszenzus, egy másik parlamenti párttal való megállapodás embere, ugyanakkor nehezen képzelhető el az, hogy Erdogan elengedné a gyeplőt, megszüntetné az ellenőrzést az AKP felett.

Kurd törekvések
A török pártok azt remélik, hogy a hátralévő néhány hét folyamán még tudnak változtatni az erőviszonyokon. Recep Tayyip Erdogan ismét beszélni fog a németországi török kisebbség tagjai előtt, de szintén németországi körúton vett részt Selahattin Demirtas, a kurd HDP társelnöke, aki Berlinben, Kölnben és Hamburgban is toborzott híveket a liberális, kurdbarát tömörülés számára.
Demirtas ez alkalomból interjút adott a Die Welt napilapnak. Mint mondta, pártja a nacionalizmus, a rasszizmus, mindenfajta diszkrimináció és a vallási szélsőségek ellen lép fel. „Demokratizálni kívánjuk a társadalmat” – közölte. A HDP társelnöke szerint nem lehet tisztességes választásról beszélni egy olyan helyzetben, amikor a társadalom minden szegmense az AKP ellenőrzése alatt áll. Demirtas megismételte azt a sokszor elhangzott vádját, amely szerint Erdogan arra számít, hogy több szavazatot szerez, ha gerjeszti a konfliktust a kurdokkal.
„Erdogan koncepciójával szemben mi a békés egymás mellett szállunk síkra” – fejtette ki. Demirtas ugyanakkor elismerte azt, hogy Erdogan korábban több sikert is fel tudott mutatni, így a gazdaságban. „Miután azonban azt látja, hogy nem tud többet nyújtani a társadalom számára, diktatórikus eszközökkel próbál hatalmon maradni” – fogalmazott a HDP társelnöke. Meggyőződését fejezte ki, hogy jobban szerepelnek majd novemberben, mint júniusban.A HDP szereplése rendkívül fontos abból a szempontból, hogy abszolút, netalán kétharmados többséget szerez-e az AKP, hiszen amennyiben a kurdbarát tömörülés bekerül a törvényhozásba, úgy kizárt, hogy a kormánypárt többségre tegyen szert az ankarai parlamentben.
A cél persze a kétharmad lenne, hiszen csak így lehetne módosítani az alkotmányt az államfő szája íze szerint, s így válhatna hazája elnöki köztársasággá.A szociáldemokrata CHP két hete mutatta be programját. Eszerint komoly problémákat kell orvosolni a demokrácua, a gazdaság, a külpolitika és a kurd kérdés kapcsán. A program a „Törökország az első” címet viseli. Kemal Kilicdaroglu, a párt elnöke élesen bírálta az AKP-t, amely 13 éves kormányzása alatt politikusainak meggazdagodásával volt elfoglalva.
Elég egyszerűen érvelt amellett, hogy a választók miért is az ő pártja neve mellé tegyék az ikszet. Érvelése szerint ugyanis az AKP-n kívül az MHP és a HDP sem alkalmas arra, hogy kormányozzon. „Egyetlen lehetőség maradt, a CHP” – fejtette ki.A kurd kérdéssel kapcsolatban úgy foglalt állást, hogy „szociális megbékélés” révén próbálják javítani a viszonyt.



Mérgezik a sportot

Hol vannak már azok az idők, amikor magáért a sportért sportoltunk? Valamikor a műkorcsolya volt az egyetlen sportág, ahol köztudottan tehetős szülők „futtatták” csemetéiket, vettek személyi edzőt a gyereknek, aztán következtek a teniszezők, s most, olvasom, már az úszósport is felkerült a listára.

Az természetes, hogy a szülők mindig a legjobbat akarják a gyermekeiknek, csak nem mindig a legjobb eszközökkel harcolnak érte. A Jövő SC elnöke, Verrasztó Zoltán a napokban az InfoRádióban mondta: kétségbeejtő irányba tart a magyar utánpótlás-nevelés, a szülők nyíltan bírálják az edzők munkáját. A stabil klub- és edzőhűség elég ritka, időnként úgy váltogatják az egyesületüket már a gyerekek is, mint mások a fehérneműjüket. Oda mennek, ahol többet kínálnak a vélt vagy már felfedezett tehetségükért: zsebpénzt, ingyenes felszerelést, külön tanárral nyelvtanulást.

Amikor megjelentek a fociakadémiák, azt remélték, néhány év alatt felnő egy új, profi játékosnemzedék, és a magyar foci visszanyeri régi fényét. Ez ugyan elmaradt, s noha az állam seggén lyukas a gatya, mégis újra és újra milliárdokat töm a fociba, az állami tartalékokból önti a pénzt a „látványsportokba”, nagyvonalúan lemond súlyos adóbevételekről, s vállalati támogatásnak álcázott TAO-csatornáin is milliárdok folynak el, ki tudja milyen zsebekbe.

Meg nem érdemelt pénzekkel mérgezik a sportot. Most az egyik legsikeresebb ágazatot, az úszást készülnek megfertőzni. Nem kellene hagyni.

Szerző

Mérgezik a sportot

Hol vannak már azok az idők, amikor magáért a sportért sportoltunk? Valamikor a műkorcsolya volt az egyetlen sportág, ahol köztudottan tehetős szülők „futtatták” csemetéiket, vettek személyi edzőt a gyereknek, aztán következtek a teniszezők, s most, olvasom, már az úszósport is felkerült a listára.

Az természetes, hogy a szülők mindig a legjobbat akarják a gyermekeiknek, csak nem mindig a legjobb eszközökkel harcolnak érte. A Jövő SC elnöke, Verrasztó Zoltán a napokban az InfoRádióban mondta: kétségbeejtő irányba tart a magyar utánpótlás-nevelés, a szülők nyíltan bírálják az edzők munkáját. A stabil klub- és edzőhűség elég ritka, időnként úgy váltogatják az egyesületüket már a gyerekek is, mint mások a fehérneműjüket. Oda mennek, ahol többet kínálnak a vélt vagy már felfedezett tehetségükért: zsebpénzt, ingyenes felszerelést, külön tanárral nyelvtanulást.

Amikor megjelentek a fociakadémiák, azt remélték, néhány év alatt felnő egy új, profi játékosnemzedék, és a magyar foci visszanyeri régi fényét. Ez ugyan elmaradt, s noha az állam seggén lyukas a gatya, mégis újra és újra milliárdokat töm a fociba, az állami tartalékokból önti a pénzt a „látványsportokba”, nagyvonalúan lemond súlyos adóbevételekről, s vállalati támogatásnak álcázott TAO-csatornáin is milliárdok folynak el, ki tudja milyen zsebekbe.

Meg nem érdemelt pénzekkel mérgezik a sportot. Most az egyik legsikeresebb ágazatot, az úszást készülnek megfertőzni. Nem kellene hagyni.

Szerző