Szuperkórház

Nincs kétségem, hogy amit a következőkben mondandó vagyok, (még hosszú évekig, a sivár szellemi) pusztába kiáltott szó marad. Teljesen egyértelmű ugyanis, hogy a kormány pesti vagy budai szuperkórház ideája nem más, mint propaganda gumicsont. Megvalósulása nem szükség, hanem lehetőség kérdése. Vagyis lehetséges-e az Európai Uniótól százmilliárd forintnyi zsozsót lehívni, hogy azután 30-40 milliárdból összedobjanak egy stadion-kórházat. Pontosabban költségvetve: el lehet-e lopni simán a „pályázaton elnyert” pénz nagyobbik felét, illetve ki lehet-e osztani jogszerűnek látszó címeken baráti (pártot és vezetést finanszírozó) vállalkozóknak, a kisebbik fél nagyobbik felét? Ha igen, (és erre az unió mai állapotában jó az esély), akkor Magyarország ismét jobban teljesít majd, mint kellene neki.

A focistadion biznisszel a hasonlatosság azonban csak látszólagos, tartalmi összecsengés mindössze annyi van, hogy a honi labdarúgás életre keltésére éppúgy nincs elképzelése a kormányzó majdnem-kétharmadnak, mint a magyar egészségügyi szolgáltatás korszerűsítésére. A különbségek lényegesebbek: míg foci nincs, addig – bár emberfeletti áldozatok árán, méltatlan körülmények között, de - az egészségügy igenis teljesít. Azután, míg a foci erősen túlfinanszírozott, az egészségügy túlontúl alul. Ám ettől még hasznunkra lehetne egy valódi szuperkórház, ha éppen szuperkórházakkal nem állnánk jól. De jól állunk. Minden megyei kórház, minden egyetemi klinika, és a nagy budapesti „szent” kórházak mind az orvosi tudás, mind a műszerezettség okán megfelelnek a szuper feladatnak. Teljesen is megfelelhetnének, ha tevékenységüket valódi áron (és nem jóval az alatt) honorálná a társadalom. Telne tisztességes bérekre, lenne elég orvos és ápoló, megszűnne a kikényszerített hálapénz. Ha finanszírozó és tulajdonos különválna, utóbbi törődne a fejlesztéssel és a karbantartással. Ámde ebben a szerkezetben egy-két szuperkórház ide vagy oda, alig hoz(na) érezhető javulást.

Ami nem megy, sőt nagyon nem megy, az a gyógyítható, mindennapos dolgok gyors, kényelmes és színvonalas megoldása. Pedig ebből van a legtöbb, ez a műfaj befolyásolja a közvélekedést, a köz- és biztonságérzetet. És ez az, amit szuperkórházba – mellékes feladatként – nem lenne szabad betuszkolni. A szuperkórház súlyos esetek fekvőbetegkénti ellátására van kitalálva. Járóbetegek kezelésére alig használható, hiszen – hatalmas kapacitása miatt – olyan távoli körzethatárokat kellene meghatározni, ahonnan az intézet megközelítése maga is kóroki, vagy szövődményképző tényező volna. A legmodernebb és a leghatékonyabb ellátási forma, a multidiszciplináris (több szakmás) egynapos sebészet nem igényel szuperkórházi hátteret, sőt a túlszervezés és a túlbiztosítás a forma lényegi előnyeitől fosztja meg az igénybevevőt. És a beteg lakásától való kis távolság szerepe itt is alapvetően fontos. Vagyis szuperkórház helyett kis egészségközpontokat kellene létrehozni, amelyek 50-60 ezres lakossági kör sürgősségi, járóbeteg és egynapos sebészeti ellátását magas szakmai színvonalon, várólista és paraszolvencia nélkül képesek lennének elvégezni. Ez persze csak szép álom, amíg a mostani kormány csak arra tesz erőfeszítéseket, hogy évtizedekre bebetonozza az 1970-es évek központosított, „szocialista” egészségügyét. Érthető. Ez olcsó, marad stadionra, drótkerítésre, múzeum-ligetre - meg zsebbe. Mit számít, hogy egyszersmind ez ad lehetőséget a szakma kiéheztetésére és mind mélyebbre züllesztésére.