Autóvilág;Szépművészeti Múzeum;tárlat;Palazzo Reale;Raffaelótól Schieléig;

2015-10-19 07:48:00

Milánót remekművekkel vettük be

Nagy az érdeklődés Milánóban a Palazzo Realéban nyílt Raffaelótól Schieléig című tárlat iránt, amelyet a Szépművészeti Múzeum gyűjteményéből válogatott Stefano Zuffi olasz kurátor. Persze most Milánóban majdnem minden az expóról szól, ahová már több mint húsz millióan ellátogattak. A színház szerelmesei pedig nem kisebb világnagyság előadását tekinthetik meg a Piccolo Teatroban, mint Robert Wilsonét, aki az Odüsszeiát vitte színre.

Milánóban jóleső érzéssel tapasztalhatjuk, hogy bármerre járunk, legyen az a belváros, vagy egy repülőtéri terminál, egyszer csak szembeötlik a Szépművészeti Múzeum gyűjteményéből válogatott, a Palazzo Reale-ban nyílt tárlat plakátja. Baán László, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója ügyes húzással, amíg az intézményt felújítják, a gyűjtemény kurrens darabjait jelentősebb európai múzeumokban utaztatja. Persze ehhez fogadó félre is szükség van, és Milánóban szívesen látták a magyar múzeum remekműveit. Annál is inkább, mert a mostani kiállításon is az egyik kedvencnek bizonyult Raffaello Esterházy Madonnáját tavaly karácsonykor már néhány hétre kiállították az egyik milánói önkormányzati intézményben, és 94 ezren voltak rá kíváncsiak, igaz akkor nem szedtek belépőt a kép megtekintésére.

Most természetesen van belépő, de bár csak egy hónapja nyílt meg a tárlat, folyamatos az érdeklődés. Az olasz kurátor, Stefano Zuffi becslése szerint a február 7-ig nyitva tartó csaknem 80 művet bemutató kollekció látogatószáma elérheti a 120-130 ezret. Egyébként nem akármilyen versenyben kell helyt állni, mármint a látogatók megnyerésére gondolok, hiszen például ugyancsak a Palazzo Reale-ban a Raffaellótól Schieléig című tárlattal egy időben egy Giotto-kiállítás is várja a közönséget. És könnyen kitalálható melyik tárlat előtt áll nagyobb sor, pedig a Giotto-tárlaton mindössze tizennyolc mű szerepel, de állítólag a reklámra óriási összeget költ az olasz múzeum. Az intézmény másik két kiállítása, egy régészeti és egy kortárs tárlat viszont a látogatószámot illetően nem tud versengeni a magyar múzeum gyűjteményével.

Paul Cézanne csendélete

Paul Cézanne csendélete

És ha már érintettük a plakátot, egy elképzelés szerint a Palazzo Reale homlokzatára kikerült volna Schiele Ölelkező lányok című festménye is, de a Dóm közelsége miatt ezt még sem merték megtenni – avatott be a tárlat kulisszatitkai közé Stefano Zuffi kurátor, aki elmondta, hogy Olaszországban bevett gyakorlat, hogy egy külföldi múzeum gyűjteményéből válogatott tárlatot rendeznek. Ő maga is összeállított hasonlót Veronában és Genovában is, ezek még most is megtekinthetők. Az olasz múzeumok viszont nem igazán adják ki saját műtárgyaikat külföldi megjelenésre.

Arra a kérdésre, hogy mennyire kapott szabad kezet a magyar féltől a kiállított műtárgyak kiválasztásánál elmesélte, hogy 140 műalkotást tartalmazó listát kapott a Szépművészeti Múzeumtól. Ezeknek nagyjából a felét lehetett elhozni Milánóba, de a kiválasztásnál teljes szabadságot élvezett. Egy kérése volt csupán a magyar félnek, hogy magyar alkotók művei is kerüljenek be a tárlat anyagába, de Stefano Zuffi ennek a kérésnek szívesen eleget tett. És ha már itt járunk, látható a tárlaton mások mellett Markó, Munkácsy, Szinyei Merse, Rippl-Rónai, Vaszary, Márffy és Bortnyik egy-egy műre. Különösen kedvelik a látogatók Rippl-Rónai Kalitkás hölgy című művét, de Szinyei Merse Majálisa is a kedvencek közé tartozik, de ráadásul nem akármilyen társaságba került, hiszen ugyanebben a teremben kaptak helyet Gauguin, Manet, Monet és Cézanne művei.

A válogatásnál fontos szempont volt még, hogy az olasz látogatók számára is ismert nagy mesterek alkotásai közül a kevésbé ismert, a művész fiatalkori festménye kerüljön be a tárlatba, így látható például egy mű, melyet Velázquez tizennyolc évesen festett, egy másik pedig, amelyet Bellotto tizenkilenc évesen. Arra is figyelt a kurátor, hogy bár az ötszáz évet átölelő tárlat kilenc termében, időrendben helyezte el a műveket, de az alkotások mégis valamiféle párbeszédben, dialógusban legyenek egymással. Azt sajnálja viszont, hogy különböző okok miatt nem jöhetett létre egy olyan terem, amelyben kifejezetten Lombardiához kötődő művészek alkotásai kerültek volna. De összességében úgy látja, hogy a felkínált anyag reprezentatív és átfogó képet ad a 16. századtól egészen a 20. századig, csaknem ötszáz év művészettörténetéről. A tárlaton nemcsak festmények, hanem szobrok is helyet kaptak, például egy Leonardonak tulajdonított kis lovas szobor, amely akárcsak a már említett Esterházy Madonna szintén járt már Milánóban.

Stafano Zuffi egyébként független művészettörténésznek tartja magát, eddig csaknem hatvan a kulturális ismeretterjesztés témájával foglalkozó kötetet publikált, gyakran közreműködik televíziós és rádiós művészeti műsorokban. Mostanában több felkérést kapott, hogy gyerekeknek szóló ismeretterjesztő művészettörténeti könyvet is írjon. Legtöbbet a reneszánsszal és a barokkal foglalkozott eddig. A kurátor arról is beszélt, hogy az olasz közönség elsősorban az olasz művészek műveit ismeri és valamennyire még az impresszionista festők alkotásait. Az olasz iskolákban főként ezeket az alkotókat és alkotásokat tanítják, ezért is nagy felfedezés az olasz látogatók számára például a német Lucas Cranach Saloméja, vagy Dürer férfiarcképe. A Szépművészeti Múzeum most Milánóban látható kiállítása a tervek szerint jövőre tovább utazik, mégpedig Párizsba, a Luxembourg Múzeumba, ahol a mostani tervek szerint márciusban az anyagból egy reprezentatív tárlat nyílik.

Lucas Cranach: Salome Keresztelő Szent János fejével

Lucas Cranach: Salome Keresztelő Szent János fejével

Az Expo mindent visz

Aki manapság Milánóban jár, egyszerűen nem hagyhatja ki a világkiállítást. A feltételek is kedvezőek, hiszen a helyiek összekötötték a belvárost és az expo területét, gyorsvasúttal fél órán beül meg lehet közelíteni az október végéig nyitva tartó rendezvényt. Most az őszi napokban nagyon sok iskolás csoport, és család is kisgyerekekkel keresi fel a pavilonokat. Néhány óra eltelik, mire az ember hozzászokik az óriási tömeghez. De megéri, mert a java csak ezután következik, be kell jutni a pavilonokba. Ez aztán várakozás nélkül nem nagyon megy. A trendi, keresett nemzeti pavilonok előtt akár több órát is el kell tölteni, hogy valaki beléphessen az áhított belső térbe.

A magyar nemzeti pavilonról már sokféle bírálat megjelent. Az első benyomások alapján talán a külső megjelenés nem is akkora csalódás. Persze ízlés kérdése, hogy a Sárkány Sándor által tervezett sámándobok által körbeölelt bárka kinek, hogy tetszik. Ott jártunkkor sokan várakoztak arra, hogy bebocsátást nyerjenek. Mint ahogy a pavilon előtti térben felállított kürtöskalácsárus előtt is jókora sor állt. A belső tér, illetve a kínált projektek e sorok íróját komoly hiányérzettel töltötték el. A háromszintes építményben kialakítottak egy kisebb koncerttermet. A mi „ nagy találmányunk” ugyanis az expón a Bogányi féle új zongora.

A legendák szerint azonban ma már nem teljesen úgy szól, ahogy a találmányt jegyző Bogányi Gergely zongoraművész szerint kellene, mert állítólag túlzottan megnövelték a pavilon mennyezeti terében elhelyezett szárított paprikafüzérek számát. (Úgy látszik, ha Magyarországot akarjuk megmutatni, mindig csak a pirospaprika jut eszünkbe, ezen, nem nagyon tudunk túllépni.) Egy másik legenda szerint annyira kuriózum a zongora az expón, hogy még az azerbajdzsáni pavilon vezetője is hozzánk jár levezetni, vagyis lazításként kicsit zongorázni. Persze nem csak ő zongorázik, hanem magyar zenészek is rendszeresen játszanak a hangszeren, délben például dzsesszmuzsikusok adnak mini koncertet az érdeklődőknek.

A pavilon fellépőinek listáját két zenei referens - Selmeczi György és Gyenge Enikő - állította össze. A magyar pavilon sajtóirodájától kapott látogató számok imponálóak: „Az expo az elmúlt hétvégén átlépte a tervezett húszmilliós küszöböt. Mi magyarok is rendkívül jól teljesítünk, hiszen 1,6-1,7 milliónál járunk becsült adatok alapján. Látogatószámaink is látványosan növekednek a világkiállítás végével, átlagosan 25-35 ezer látogató közé tehető a napi vendégeink száma.” Szőcs Géza kormánybiztos mandátumát a napokban meghosszabbították, így most már a pavilon újrahasznosításáért is ő felel.

Ezzel kapcsolatban a következő információkat kaptuk: „Az eredeti elképzelések szerint a pavilont Szombathely-Kőszeg vonalon állították volna újra fel, azonban azóta, több város is kifejezte érdeklődését. A pavilon funkciója szerencsére szabadon alakítható építészeti és belső megoldásainak köszönhetően. Ezért a helyi igényeknek megfelelően fogják majd meghatározni milyen célt szolgál majd az Életkert pavilon. Október 23-a körül várhatjuk a végeleges döntést azzal kapcsolatban, hogy hova kerül.”

Wilson mágikus színháza a Piccolóban

A hetvenes éveiben járó világhírű amerikai rendezővel Robert Wilsonnal néhány hónapja Budapesten is találkozhattunk, hiszen a Vígszínházban mesélt életéről, pályájáról, színházi filozófiájáról, és az általa rendezett előadásokról. Akkor többek közt ezt mondta: „nem próbálom megváltoztatni a világot, nem teszek politikai nyilatkozatot a színházban, ahol a vallásnak sincs helye. Az én munkám nem prédikáció, nem hirdetek igét, a kereszténység rekvizitumait én a fényre cserélem, amit mindig először kell megálmodni.” Nos, Wilson a 2012-ben Athénben bemutatott, később Milánóban is már húsz alkalommal műsorra tűzött és most a Piccolo Teatroban ismét visszatért és október végégig újra látható Odüsszeiában is valószínűleg a fényt álmodta meg először.

A csaknem három órás mágikus erejű előadás kulcsmotívuma ugyanis a fény, na és persze az árnyék, a mozgás és a zene. Wilson a műsorfüzetben így nyilatkozott: „Gyermekként jártam először Görögországban, s egy ottani színházban láthattam az Odüsszeiát. Olyan végtelennek tűnt az egész darab, s feltettem magamban a kérdést: ennek tényleg így kell lennie?” Wilson tehát saját színházi anyanyelvét használta Odüsszeusz kalandjainak színrevitelekor. De ezt olyan üdén, humorral telien és olyan fantáziával tette, hogy a főként milánói gimnazistákból álló közönséget azonnal elbűvölte. (Homérosz munkáját a brit költő, Simon Armitage dolgozta át.) Megcsodálhattuk újra akárcsak a nálunk is látható 1914-ben Wilson szinte egyedülálló színpadi vizualitását. És a képeket tényleg a legegyszerűbb eszközökkel alkotja meg.

Mivel itt azért nem akármilyen kalandokat kell megjeleníteni ő is beveti a videotechnikát, de csak néhány esetben például a küklopszok földjén játszódó jelenetben. Az előadás plakátján is egy óriás küklopsz látható. Wilson a fantasztikust ötvözi a realitásokkal, s varázslatos módon köti össze az antikot a modernnel, ezzel a darab a mű új olvasatát adja, az ember állandó harcát a túlélésért, saját helyzetének javításáért. Az előadást egy zongorista kíséri végig, görög nyelven játsszák angol és olasz felirattal.