Milánót remekművekkel vettük be

Publikálás dátuma
2015.10.19. 07:48
A milánói válogatásban sok híres magyar képpel is megismerkedhetnek az olasz látogatók FORRÁS: SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM
Nagy az érdeklődés Milánóban a Palazzo Realéban nyílt Raffaelótól Schieléig című tárlat iránt, amelyet a Szépművészeti Múzeum gyűjteményéből válogatott Stefano Zuffi olasz kurátor. Persze most Milánóban majdnem minden az expóról szól, ahová már több mint húsz millióan ellátogattak. A színház szerelmesei pedig nem kisebb világnagyság előadását tekinthetik meg a Piccolo Teatroban, mint Robert Wilsonét, aki az Odüsszeiát vitte színre.

Milánóban jóleső érzéssel tapasztalhatjuk, hogy bármerre járunk, legyen az a belváros, vagy egy repülőtéri terminál, egyszer csak szembeötlik a Szépművészeti Múzeum gyűjteményéből válogatott, a Palazzo Reale-ban nyílt tárlat plakátja. Baán László, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója ügyes húzással, amíg az intézményt felújítják, a gyűjtemény kurrens darabjait jelentősebb európai múzeumokban utaztatja. Persze ehhez fogadó félre is szükség van, és Milánóban szívesen látták a magyar múzeum remekműveit. Annál is inkább, mert a mostani kiállításon is az egyik kedvencnek bizonyult Raffaello Esterházy Madonnáját tavaly karácsonykor már néhány hétre kiállították az egyik milánói önkormányzati intézményben, és 94 ezren voltak rá kíváncsiak, igaz akkor nem szedtek belépőt a kép megtekintésére.

Most természetesen van belépő, de bár csak egy hónapja nyílt meg a tárlat, folyamatos az érdeklődés. Az olasz kurátor, Stefano Zuffi becslése szerint a február 7-ig nyitva tartó csaknem 80 művet bemutató kollekció látogatószáma elérheti a 120-130 ezret. Egyébként nem akármilyen versenyben kell helyt állni, mármint a látogatók megnyerésére gondolok, hiszen például ugyancsak a Palazzo Reale-ban a Raffaellótól Schieléig című tárlattal egy időben egy Giotto-kiállítás is várja a közönséget. És könnyen kitalálható melyik tárlat előtt áll nagyobb sor, pedig a Giotto-tárlaton mindössze tizennyolc mű szerepel, de állítólag a reklámra óriási összeget költ az olasz múzeum. Az intézmény másik két kiállítása, egy régészeti és egy kortárs tárlat viszont a látogatószámot illetően nem tud versengeni a magyar múzeum gyűjteményével.

Paul Cézanne csendélete

Paul Cézanne csendélete

És ha már érintettük a plakátot, egy elképzelés szerint a Palazzo Reale homlokzatára kikerült volna Schiele Ölelkező lányok című festménye is, de a Dóm közelsége miatt ezt még sem merték megtenni – avatott be a tárlat kulisszatitkai közé Stefano Zuffi kurátor, aki elmondta, hogy Olaszországban bevett gyakorlat, hogy egy külföldi múzeum gyűjteményéből válogatott tárlatot rendeznek. Ő maga is összeállított hasonlót Veronában és Genovában is, ezek még most is megtekinthetők. Az olasz múzeumok viszont nem igazán adják ki saját műtárgyaikat külföldi megjelenésre.

Arra a kérdésre, hogy mennyire kapott szabad kezet a magyar féltől a kiállított műtárgyak kiválasztásánál elmesélte, hogy 140 műalkotást tartalmazó listát kapott a Szépművészeti Múzeumtól. Ezeknek nagyjából a felét lehetett elhozni Milánóba, de a kiválasztásnál teljes szabadságot élvezett. Egy kérése volt csupán a magyar félnek, hogy magyar alkotók művei is kerüljenek be a tárlat anyagába, de Stefano Zuffi ennek a kérésnek szívesen eleget tett. És ha már itt járunk, látható a tárlaton mások mellett Markó, Munkácsy, Szinyei Merse, Rippl-Rónai, Vaszary, Márffy és Bortnyik egy-egy műre. Különösen kedvelik a látogatók Rippl-Rónai Kalitkás hölgy című művét, de Szinyei Merse Majálisa is a kedvencek közé tartozik, de ráadásul nem akármilyen társaságba került, hiszen ugyanebben a teremben kaptak helyet Gauguin, Manet, Monet és Cézanne művei.

A válogatásnál fontos szempont volt még, hogy az olasz látogatók számára is ismert nagy mesterek alkotásai közül a kevésbé ismert, a művész fiatalkori festménye kerüljön be a tárlatba, így látható például egy mű, melyet Velázquez tizennyolc évesen festett, egy másik pedig, amelyet Bellotto tizenkilenc évesen. Arra is figyelt a kurátor, hogy bár az ötszáz évet átölelő tárlat kilenc termében, időrendben helyezte el a műveket, de az alkotások mégis valamiféle párbeszédben, dialógusban legyenek egymással. Azt sajnálja viszont, hogy különböző okok miatt nem jöhetett létre egy olyan terem, amelyben kifejezetten Lombardiához kötődő művészek alkotásai kerültek volna. De összességében úgy látja, hogy a felkínált anyag reprezentatív és átfogó képet ad a 16. századtól egészen a 20. századig, csaknem ötszáz év művészettörténetéről. A tárlaton nemcsak festmények, hanem szobrok is helyet kaptak, például egy Leonardonak tulajdonított kis lovas szobor, amely akárcsak a már említett Esterházy Madonna szintén járt már Milánóban.

Stafano Zuffi egyébként független művészettörténésznek tartja magát, eddig csaknem hatvan a kulturális ismeretterjesztés témájával foglalkozó kötetet publikált, gyakran közreműködik televíziós és rádiós művészeti műsorokban. Mostanában több felkérést kapott, hogy gyerekeknek szóló ismeretterjesztő művészettörténeti könyvet is írjon. Legtöbbet a reneszánsszal és a barokkal foglalkozott eddig. A kurátor arról is beszélt, hogy az olasz közönség elsősorban az olasz művészek műveit ismeri és valamennyire még az impresszionista festők alkotásait. Az olasz iskolákban főként ezeket az alkotókat és alkotásokat tanítják, ezért is nagy felfedezés az olasz látogatók számára például a német Lucas Cranach Saloméja, vagy Dürer férfiarcképe. A Szépművészeti Múzeum most Milánóban látható kiállítása a tervek szerint jövőre tovább utazik, mégpedig Párizsba, a Luxembourg Múzeumba, ahol a mostani tervek szerint márciusban az anyagból egy reprezentatív tárlat nyílik.

Lucas Cranach: Salome Keresztelő Szent János fejével

Lucas Cranach: Salome Keresztelő Szent János fejével

Az Expo mindent visz

Aki manapság Milánóban jár, egyszerűen nem hagyhatja ki a világkiállítást. A feltételek is kedvezőek, hiszen a helyiek összekötötték a belvárost és az expo területét, gyorsvasúttal fél órán beül meg lehet közelíteni az október végéig nyitva tartó rendezvényt. Most az őszi napokban nagyon sok iskolás csoport, és család is kisgyerekekkel keresi fel a pavilonokat. Néhány óra eltelik, mire az ember hozzászokik az óriási tömeghez. De megéri, mert a java csak ezután következik, be kell jutni a pavilonokba. Ez aztán várakozás nélkül nem nagyon megy. A trendi, keresett nemzeti pavilonok előtt akár több órát is el kell tölteni, hogy valaki beléphessen az áhított belső térbe.

A magyar nemzeti pavilonról már sokféle bírálat megjelent. Az első benyomások alapján talán a külső megjelenés nem is akkora csalódás. Persze ízlés kérdése, hogy a Sárkány Sándor által tervezett sámándobok által körbeölelt bárka kinek, hogy tetszik. Ott jártunkkor sokan várakoztak arra, hogy bebocsátást nyerjenek. Mint ahogy a pavilon előtti térben felállított kürtöskalácsárus előtt is jókora sor állt. A belső tér, illetve a kínált projektek e sorok íróját komoly hiányérzettel töltötték el. A háromszintes építményben kialakítottak egy kisebb koncerttermet. A mi „ nagy találmányunk” ugyanis az expón a Bogányi féle új zongora.

A legendák szerint azonban ma már nem teljesen úgy szól, ahogy a találmányt jegyző Bogányi Gergely zongoraművész szerint kellene, mert állítólag túlzottan megnövelték a pavilon mennyezeti terében elhelyezett szárított paprikafüzérek számát. (Úgy látszik, ha Magyarországot akarjuk megmutatni, mindig csak a pirospaprika jut eszünkbe, ezen, nem nagyon tudunk túllépni.) Egy másik legenda szerint annyira kuriózum a zongora az expón, hogy még az azerbajdzsáni pavilon vezetője is hozzánk jár levezetni, vagyis lazításként kicsit zongorázni. Persze nem csak ő zongorázik, hanem magyar zenészek is rendszeresen játszanak a hangszeren, délben például dzsesszmuzsikusok adnak mini koncertet az érdeklődőknek.

A pavilon fellépőinek listáját két zenei referens - Selmeczi György és Gyenge Enikő - állította össze. A magyar pavilon sajtóirodájától kapott látogató számok imponálóak: „Az expo az elmúlt hétvégén átlépte a tervezett húszmilliós küszöböt. Mi magyarok is rendkívül jól teljesítünk, hiszen 1,6-1,7 milliónál járunk becsült adatok alapján. Látogatószámaink is látványosan növekednek a világkiállítás végével, átlagosan 25-35 ezer látogató közé tehető a napi vendégeink száma.” Szőcs Géza kormánybiztos mandátumát a napokban meghosszabbították, így most már a pavilon újrahasznosításáért is ő felel.

Ezzel kapcsolatban a következő információkat kaptuk: „Az eredeti elképzelések szerint a pavilont Szombathely-Kőszeg vonalon állították volna újra fel, azonban azóta, több város is kifejezte érdeklődését. A pavilon funkciója szerencsére szabadon alakítható építészeti és belső megoldásainak köszönhetően. Ezért a helyi igényeknek megfelelően fogják majd meghatározni milyen célt szolgál majd az Életkert pavilon. Október 23-a körül várhatjuk a végeleges döntést azzal kapcsolatban, hogy hova kerül.”

Wilson mágikus színháza a Piccolóban

A hetvenes éveiben járó világhírű amerikai rendezővel Robert Wilsonnal néhány hónapja Budapesten is találkozhattunk, hiszen a Vígszínházban mesélt életéről, pályájáról, színházi filozófiájáról, és az általa rendezett előadásokról. Akkor többek közt ezt mondta: „nem próbálom megváltoztatni a világot, nem teszek politikai nyilatkozatot a színházban, ahol a vallásnak sincs helye. Az én munkám nem prédikáció, nem hirdetek igét, a kereszténység rekvizitumait én a fényre cserélem, amit mindig először kell megálmodni.” Nos, Wilson a 2012-ben Athénben bemutatott, később Milánóban is már húsz alkalommal műsorra tűzött és most a Piccolo Teatroban ismét visszatért és október végégig újra látható Odüsszeiában is valószínűleg a fényt álmodta meg először.

A csaknem három órás mágikus erejű előadás kulcsmotívuma ugyanis a fény, na és persze az árnyék, a mozgás és a zene. Wilson a műsorfüzetben így nyilatkozott: „Gyermekként jártam először Görögországban, s egy ottani színházban láthattam az Odüsszeiát. Olyan végtelennek tűnt az egész darab, s feltettem magamban a kérdést: ennek tényleg így kell lennie?” Wilson tehát saját színházi anyanyelvét használta Odüsszeusz kalandjainak színrevitelekor. De ezt olyan üdén, humorral telien és olyan fantáziával tette, hogy a főként milánói gimnazistákból álló közönséget azonnal elbűvölte. (Homérosz munkáját a brit költő, Simon Armitage dolgozta át.) Megcsodálhattuk újra akárcsak a nálunk is látható 1914-ben Wilson szinte egyedülálló színpadi vizualitását. És a képeket tényleg a legegyszerűbb eszközökkel alkotja meg.

Mivel itt azért nem akármilyen kalandokat kell megjeleníteni ő is beveti a videotechnikát, de csak néhány esetben például a küklopszok földjén játszódó jelenetben. Az előadás plakátján is egy óriás küklopsz látható. Wilson a fantasztikust ötvözi a realitásokkal, s varázslatos módon köti össze az antikot a modernnel, ezzel a darab a mű új olvasatát adja, az ember állandó harcát a túlélésért, saját helyzetének javításáért. Az előadást egy zongorista kíséri végig, görög nyelven játsszák angol és olasz felirattal.

Szerző

Művészpárok a New York Kávéházban

Publikálás dátuma
2015.10.19. 07:47
Juhász Anna, az est házigazdája Forrás: New York Művészpáholy
Ma 19 órakor újra megrendezik a Művészetben létezünk estet a New York Kávéház Művész Páholyában. Juhász Anna irodalmár, kulturális menedzser az esten alkotó párokat lát vendégül, akik pályájukról, egymás támogatásáról, közös ötletekről, ihletről, egymásra hatásról mesélnek.

Nagy Ildikó Noémi író, műfordító és férje, Garaczi László író, költő, műfordító, Soós Nóra festőművész és férje, Győri Márton festőművész, valamint Vázsonyi János szaxofonművész és Lang András zenész vesz részt az összművészeti eseményen. A New York Művész Páholy október 19-i estjére a belépőjegy 1800 Ft-os áron a helyszínen váltható. A díj egy kávé, pohár bor vagy pezsgő árát is tartalmazza.

Kapcsolódó

Földi pokol

Az igazi megbecsülést el kell nyerni

Publikálás dátuma
2015.10.19. 07:47
Az igazi színészben még évtizedek után is van drukk FOTÓ: TÓTH GERGŐ
Kassai Ilona Kossuth-díjas színésznő túl a nyugdíjkorhatáron is a legfoglalkoztatottabb szinkronhang. Nyáron két filmben is játszott, A fehér király című Dragomán György regényéből készült brit produkcióban rajta kívül csupán néhány magyar színész kapott szerepet. Mesélt pályakezdésről, sikerről, s a színészek meg nem becsültségéről is.

-Nyolcvanhét éves, de ahelyett, hogy otthon pihenne, vagy az unokájával lenne, most is munkából jött.

-Szoktam unokázni is, de a szinkron nagy szerelem maradt. Nem is szoktam nemet mondani, de ez látszik: kilencszáznyolcvan filmben és rengeteg sorozatban, reklámban szinkronizáltam! Annyi mindent ki lehet fejezni ott is, nem is értem, miért mondják azt a pályatársak, hogy nem szeretik. Rapszodikusan dolgozom: van úgy, hogy reggeltől-estig szinkronizálok, máskor heti egy napot dolgozom.

-1961 óta szinkronizál, még mindig ugyanazzal a lelkesedéssel?

-Hogy unnám, minden szerep más! Észreveszem, hogy milyen hangszínen beszélnek a színészek, tehát nem darálhatom el ugyanúgy Miss Marple szövegeit, mint Vanessa Redgrave mondatait. Vannak olyan színésznők, akik a szívemhez nőttek, ilyen Angela Lansbury is, akit filmek mellett a Gyilkos sorok kétszáz részében szinkronizáltam. Az ő esetében már azt is tudom, mikor fog sóhajtani, mikor vesz levegőt! Nagyon szeretem az Oscar-díjas Maggie Smith-t is, őt az utóbbi húsz évben végig én szinkronizáltam, a Harry Potterben is én adtam hangot neki. Ebben a szakmában is vannak versengések, de csak akkor nem engem hívnak egy színésznőhöz, akit régóta csinálok, ha a szerep nem engem kíván. Mostanában sokszor rám szólnak, hogy Médike, öregítsd egy kicsit a hangodat. Nyolcvanhét évesen elég szokatlan kérés ez! Még filmszerepekkel is megszoktak keresni, de már nem úgy fog az agyam, mint öt évvel ezelőtt. A szinkronban egyébként csak két embert ismertem rendkívüli memóriával: Tolnay Klárikát és Mádi Szabó Gábort.

-Mennyire komoly a válság a szinkronszakmában, amiről évek óta beszélnek?

-Már évek óta gyalázatosan alacsony a gázsink, nem is mondom meg, hogy mennyire. Ha nem lenne nyugdíjam, nem tudnék megélni belőle. Sok amatőr vagy fiatal színész úgy egészíti ki a fizetést, hogy nem csak szerepet szinkronizálnak, hanem tömegeznek is. De tömegjelenetkor sem lehet össze-vissza blablázni! Örülnék, ha sokkal jobbak lennének a körülmények, mert ez nem könnyű munka, akárhogy vesszük. Ha valaki lelkiismeretesen akar dolgozni, akkor ez éppen olyan kihívás, mint a színpad. Mostanában volt egy vitaest a Katona József Színházban, de azóta sincs érdemi változás.

-Nyáron a Dragomán György regényéből készült A fehér király című filmben játszott, szinte egyedüli magyar szereplőként.

-A fehér királynál úgy adódott, hogy az utolsó pillanatban hívtak, így a könyvet nem tudtam előtte elolvasni. Négy-öt napot forgattam velük, de csak jelzésértékű a szerepem. Minimális szövegem volt, de mégis élveztem, mert a munka nagyon komoly volt. Egy elsőfilmes angol házaspár készítette a filmet. Mindenki megakarja váltani a világot fiatalon, és most képzeld el ezt házasokkal! Nagyon becsülöm azt, aki komolyan veszi a munkáját, még ha nem is sikerül minden törekvése. Az első forgatási napomon reggel kilencre jött értem a taxi, elvittek a stábtalálkozóra, majd a külföldi színészekkel együtt a tököli reptérre. Toprongyra felöltöztettek engem is, borzalmasan néztem ki. Ha olvastad a könyvet, tudhatod, hogy ilyen lesz a jövőnk. A díszlet barakklakásokból állt, az egyik ilyen házban voltam én az egyik öreg lakó. Azt mondták, foglaljak helyet, egy jelenet van előttem. A hangosítók mögül figyeltem a forgatást, de csak este kerültem sorra. Egy husánggal kellett egy szétfoszlott szőnyeget porolnom, a főszereplő kisfiú fütyörészve jött felém a jelenetben, rám nézett, én mélységes undorral visszanéztem rá, megcsóváltam a fejemet és poroltam tovább. Ez az első jelenetem, amire egész nap vártam. Egy másik jelenetben teregetnem kellett és rémesen megijedni egy érkező autótól. Annyira tetszett nekik, ahogyan csak a szememmel, a gesztusokkal ijedtem meg. Abban a világban, minden autó rosszat jelent, mert azért jön, hogy elvigyen valakit. A jövőnkről beszélek, gyerek. Ebben a korban ez is benne van, szóval még az is lehet, hogy néhány év múlva egy ilyen barakkban találkozunk, ha megélem.

-Miért szeretnek a külföldi filmesek Önnel dolgozni?

-Nem tudom, de tény, hogy sok produkcióba hívnak. Egyszer megtetszettem egy francia rendezőnek, aki felkért az Élek és szeretlek benneteket című filmjébe. Ez egy második világháborús projekt, amiben egy pesti nagymamát játszottam, több tucat oldalnyi francia szöveggel. Valaha tanultam franciát, de a rendező felesége átvette velem a szöveget. Tíz napig forgattunk Besançonban, egy gyönyörű középkori kisvárosban. Egy alkalommal elkezdtem énekelni a Gólya, gólya, gilice gyerekdalt az unokámat alakító francia kissrácnak, és ez annyira megtetszett a rendezőnek, hogy arra kért, énekeljem el a filmben is. A filmet egyébként Kende János fényképezte.

-Vannak új filmszerepajánlatok, amelyekkel megkeresték?

-Nemrég az Argo 2 című filmben játszottam, a nyáron pedig rövidfilmet is készítettem. A Párizsban élő Orosz Dániel rendezése, saját pénzből hozta létre az egész alkotást. Sajnos itt észre kellett vennem, hogy már nem igazán tudok szöveget tanulni. Az Antigónét még úgy tanultam, hogy a harmadik próbán letettem a szövegkönyvet. Régen angol, francia szövegeket is pikk-pakk bevágtam, aztán a forgatáson egy tanár átnézte velem a kiejtést. Gyakran Zoli is meghallgat, mert remek nyelvérzéke van. Miután kitűnően érettségizett, a Los Angelesben élő nővérem meghívott minket három hónapra magukhoz. A fiam ott sajátította el anyanyelvi szinten az angolt.

-Ha már fiát említi, meg kell kérdeznem: volt valaha a koncertjén?

-Igen. Még a Sex Action idején elmentem a Petőfi Csarnokba a koncertjükre. A nézőtéren kiszúrt magának öt-hat diáklány, láttam, hogy rólam beszélnek, mutogatnak rám, nevetgélnek. Tőlem aztán, gondoltam. Aztán az egyik összeszedte magát, odajött hozzám és megkérdezte, tessék már mondani, miért tetszett eljönni? Tudtam, ha azt mondom, én vagyok Ganxsta Zolee mamája, akkor elvágom a pályafutását. Inkább azt feleltem nekik, ez a kedvenc zenekarom! Na erre visítoztak a röhögéstől. A koncerten úgy viselkedtem, mint ők: tapsoltam, ráztam magamat. A mai napig imádom a zenét, szubrettként kezdtem, operettben is játszottam. Az igazi sokk a koncert végén ért, amikor a meghajláskor Szasza (Szendrey Zsolt zenész) ledobta magáról a ruhát, s meztelenül állt a közönség elé. Na itt már egy kicsit megakadtam. A fiam barátai, akik amúgy tisztességes úri fiúk, évek óta naponta jártak hozzánk. Amikor másnap feljöttek hozzánk, kedvesen megemlítettem, hogy tegnap ott voltam a koncerten. Szegény Szasza köpni-nyelni nem tudott, borzasztóan érezte magát. Érdekes szakma az övék, csodálom is a rapperekben, hogy olyan gyorsan tudnak beszélni!

-Visszakanyarodva Önhöz: tucatnyi klasszikus hősnőt megformált. Melyik nőtt leginkább a szívéhez?

-Az első komoly prózai szerepemet Both Béla osztotta rám, ez abszolút főszerep volt Balzac Grandet kisasszonyában. 1954-ben az Állami Déryné Színházban mutattuk be a darabot. A másik kedvencem a Bánk bán Melindája volt. Az Örkény Színház környékén járva, a mai napig megrohannak az emlékek. Igenis hittem a rondán faluszínháznak bélyegzett Déryné Színházban. Nem értem, miért hiszi azt a pesti közönség, hogy csak nekik van joguk a színházhoz? Jordán Tamás a Nemzeti igazgatójaként kitalálta, hogy majd busszal felhozatja a nézőket, de a vidéki nénik, bácsik nem igazán akartak feljönni, viszont a helyi művelődési házba még átsétálnának, ha a társulat utazna hozzájuk.

-Gondolom, hiányozhat Önnek a színpad...

-Igen, de már nem bírnám. Az Arany János Színháztól mentem nyugdíjba. '89-ben jött egy új igazgató, Meczner János, aki most a Bábszínházat vezeti. Aznap, amikor fél órával kezdés előtt bekéretett, az Emil és a detektíveket játszottuk. Gondoltam, tudja, mi az illem, a legidősebb színésznőt hívja először bemutatkozásra. Aztán közölte: nem szeretne velem dolgozni, mert öregekben nem tud gondolkodni. Aztán folytatta: engem nem lehet nyugdíjba küldeni, mert Kossuth-díjas vagyok, de ha nagyon ragaszkodom a társulathoz, maradhatok, de ő nem fog szerepet adni nekem. Persze azt hozzátette: lelkiismeretemtől függ, képes vagyok-e felvenni úgy a gázsimat, hogy nem dolgozom meg érte. Akkoriban A kőszívű ember fiaiban Plankenhorst Alfonsinet és az Emil nagymamáját játszottam, senkinek nem volt kifogása a munkámmal kapcsolatban. Ez után három évig játszottam a '94-ben nyílt Ruttkai Éva Színházban. De már évek óta színházba sem járok!

-Miért nem?

-A nyolcéves lányunokám mindennél fontosabb. De bennem van az is, hogy régen volt színészpáholy, a színészek szakmai jegyet kaptak. Amikor a fiam néhány éve Popeyet játszotta a Tháliában, félretettek nekem egy jegyet. A pénztárnál mondták, hogy ezer forint lesz. Szó nélkül kifizettem, de nagyon bántott. Fizetnem kell azért, hogy a pályatársaimat, a saját fiamat megnézzem?

-Mostanában már nem becsülik igazán a színészeket?

-Amikor írom a nyavalyás számlatömböt, hogy egy művészi tevékenység x forint, akkor mindig felmerül bennem, vajon Csortos Gyula is számlát állítana ki? Lehotay Árpádnál tanultam magániskolában, 19 éves korom óta játszottam színpadon! Gyerekként elejétől-végéig megtanultam Az ember tragédiáját, tudatosan készültem a pályára. Manapság viszont sok tévés felfedezett kap színpadi főszerepeket. Egyik-másiktól volt alkalmam megkérdezni, hogy nincs-e benne félsz, amikor színpadra áll. A válasz általában az volt, hogy soha. Pedig az igazi színészben még évtizedek után is van drukk, Tolnay Klári minden premieren félt. Keményen kell ahhoz dolgozni, hogy igazi megbecsülésben legyen részünk.