Emlékmorzsák a forradalomról

Majdnem hatvan év messzeségéből nem tudnám pontosan visszaidézni azokat a napokat. Ha pontos akarnék lenni, Zimándi Pius premontrei szerzetes naplójában kellene keresgélnem, de sajnos lehetetlen. Amikor a televízió ennek alapján forgatott, a rendező elkérte és elfelejtette visszaadni, s most már csak a mennyek országában vethetem a szemére a tolvajlást. Olyan csodálatos emlékezőtehetségnek is híján vagyok, amilyennel az egyik irodalomtörténész dicsekedett a minap, így hát csak töredékesen emlékezhetem, de mindig szívesen, hiszen gyönyörű napokat éltünk át.

Félrevezetném az olvasókat, ha azt a címet választanám: Így láttam a forradalmat, hiszen nemcsak emlékeimre hagyatkozom, hanem olyan író naplójegyzeteire és előadásaira is, aki „kintről” figyelte az eseményeket és keményen bírálta a nyugati hatalmakat, amelyek pecsenyéjüket sütögetve cserbenhagyták a magyar diákokat és munkásokat. Márai Sándornál keményebb leleplezőjét e magatartásnak máig sem ismerem.

Fájdalmas hiánynak érzem, hogy azok a versek, amelyeket az édesapám a forradalom idején Bagolyirtáson írt, lappanganak, kölcsönadhatta valakinek. Az egyiknek két sora ragadt meg emlékezetemben: Londonban meghalt Walter Gieseking, / És Pesten dörögnek az ágyúk.” Ott ragadtak a Mátrában, halálos izgalomban, mi van egyetlen csemetéjükkel, s akkor nyugodtak meg valamelyest, amikor a rádióüzenetek között meghallották, jól vagyok.

Kedves barátom, a nemrég elhunyt író-irodalomtudós, Ferenczi László felesége juttatta el hozzám Találkozások és tapasztalatok című, lebilincselően érdekes esszékötetét. Pironkodva olvastam a rólam szóló sorokat. Egyebek mellett egy személyes emlékét is felidézte: „Egy 1956. október 23-án készült fénykép tanúsága szerint Rónay László meg én egymás mellett vonulunk fel az ELTE bölcsészhallgatói között. Ki készítette a fényképet és ki őrizte meg titokban évtizedeken keresztül, ami mindkettőnkre és másokra is veszélyes lehetett volna, fogalmam sincs, de hála és köszönet érte.” Én egy másik képet őrzök: a Margit-hídon készült, egy lyukas zászló mögött pontosan az én ábrázatomra látni. Több évben is megjelent az ’56-ra emlékező újságokban, és nem kevés büszkeséggel szemléltem, bár őszintén meg kell vallanom, az események alakításában semmi részem sem volt, ahol fegyverropogást hallottam, onnan sebesen elpucoltam.

A Hazánk egyetlen számában

Már a forradalom csalóka győzelmének napjaiban határozta el Keresztes Sándor és Mihelics Vid, hogy újra megszervezik a Demokrata Néppártot, amelynek vezetője, Barankovits István, emigrációban élt. Első lépésként megindították a párt lapját, a Hazánkat. Mihelics professzor úr sebes léptekkel haladt át az Új Ember kiadóhivatalának termén, ahol az egyik asztalnál darvadoztam. „Gyere velem, fiacskám!” – mondta barátságosan. (Valamiért kedvelt, s ennek jelét később is sokszor kimutatta.) Csatlakoztam. A Mérleg utcába szaporáztuk, ott jelöltek ki két helyiséget a DNP-nek. Emeleti szobákat, a földszinten a Nemzeti Parasztpárt aktivistái tevékenykedtek. (Veres Péter nem örvendett nagy népszerűségnek, a Bem-szobornál harsogó füttykoncert kíséretében lépett a szónoki emelvényre.) Ketten hamarosan megjelentek, se szó, se beszéd elkezdték összegöngyölni a mi termeinket borító szőnyegeket, közölve, hogy ez a Parasztpárt tulajdonát képezi a következőkben. Felhorgadt bennem a keresztény életérzés, hevesen ellenálltam, s mivel a túlsúly az én oldalamon volt, dolguk végezetlenül távoztak.

Mihelics professzor úr három kisebb cikk megírásával bízott meg. Az egyikkel találkoztam egy antológiában. Nem válik dicsőségemre, de mentse ügyetlenségeit, hogy alig múltam 19 éves. Ő mindenesetre elégedetten olvasta, kézjegyével látta el, ment a nyomdába. Jutalmul ott helyben nekem ígérte a sportrovat vezetését- A legendás Aranycsapat éppen külföldön készült fellépésre, én lettem volna a „kiküldött tudósító”.

A Mérleg utcából történt kalandos távozásunk történetét már megírtam. Az ígért autó nem érkezett meg, a professzor úr keménynek találta az asztalon számára kialakított fekhelyet, így az ő vezényletével visszaindultunk az Új Emberhez, hogy ott töltsük a puskaropogással fűszerezett éjszakát. A Váci utcában beszorultunk egy bolt bejáratába, s mivel én álltam kívül, aggodalmasan intettek, húzzam be a hasam. Ez a hadművelet már akkor nehézségeket okozott, szerencsére nem esett bajom. A bolt kirakatának üvege kitört. Az ékszerekhez nem nyúlt senki.

Szolidaritás és egység

Ez az érintetlen kirakat azóta is a forradalom szellemiségének jelképe számomra. Csodálatos példáit láttam és tapasztaltam az összetartozásnak és a szolidaritásnak. Amikor sorban álltunk kenyérért a rózsadombi kisboltnál, a halálos lövéstől elhunyt történész dékán, I. Tóth Zoltán felesége arra kért, vásároljak neki és három kisgyermekének legalább egy vekni kenyeret. (Megjegyzem, a pékek megállás nélkül sütöttek, a szállítók mindig megjelentek, hihetetlen ügyességgel kerülték el a veszedelmes utakat.) Az volt a hiba, hogy egy ember csak egy kenyeret vihetett haza. Biztonság okáért egyszerre csak egy vevő tartózkodhatott az üzletnek nevezett lukban. Amikor eldadogtam, miért és kinek vinném a másik veknit, a bácsi lehúzta a rolót, s amit csak ért, mindazzal telerakta a kosarat. Le is takarta, hogy ne lássák púpozott tartalmát. Egyetlen fillért sem fogadott el.

Láttam érintetlen perselyeket „Az áldozatok hozzátartozóinak” felirattal. Az egyiken az áldozat két l-lel szerepelt. Láttam betört kirakatú ruhaüzleteket, ahonnan alighanem semmi sem hiányzott. Láttam nénikéket, akik megsimogatták a fiatalok izzadt arcát és almával kínálták őket, ráncos, az almárium tetejéről leszedett almával. Takarékos nagyanyám az első világháborúból megőrzött szardíniát küldött, hogy megóvjon az éhhaláltól.

A szabadság levegőjéből nagyot szippantók nem jótékonykodtak. Adtak. Akkortól tudom, hogy a Márai által arctalannak és ostobának mondott tömegembernek megfelelő helyzetekben igenis van arca és tartása.

Cserbenhagyva

Miközben Nagy Imrét és kormányát azzal hitegették, az orosz csapatok, hogy megkezdték a kivonulást, valójában özönlöttek befelé. Láthattam a tankokkal körülzárt Budapestet, amikor Mihelics Vid autót menesztett apámért a Mátrába. Visszafordultunk.

Miközben összepakoltam, hogy az Aranycsapat újabb győzelméről tudósítsak, november 4-e lett. Ködös, ágyúdörgéses reggelre ébresztett a könnyes szemű Zimándi Pius. A rádióban Nagy Imre kiáltott segítségért. A Szabad Európa Rádió kitartásra buzdított. Volt fogalmuk a túlerő nagyságáról? Ha volt – biztosan volt – annál gyalázatosabb volt a harci riadó. Ezt Márai – aki 1956. október 23-án ezt jegyezte be Naplójába: „Isten malmai gyorsan őrölnek” –, Európába érkezve azonnal átlátta. Ulyssesként hétről hétre olvasta föl jegyzeteit és tudósítóként november 7-én repült át Európába, abban a reményben, hogy történelmünk egyik nagyszerű eseményéről tudósíthat. Már csak menekülőkkel találkozhatott a nickelsdorfi táborban. Egybehangzóan állították: ha a nyugati hatalmak és az ENSZ nem késlekedik, másként alakult volna a helyzet. Az Occidental Press kiadásában megjelent rövidített feljegyzéseiben (Napló 1948–1957) érthető módon tompítva fogalmazta meg bírálatát, a Szabad Európa munkatársaként nem is tehetett másként, de megszabadulva a gyűlölt kötöttségtől a teljes naplóban nem fukarkodott a nagyhatalmak viselkedése elleni kritikákkal. A történettudomány illetékesei már feltárták ennek magyarázatát, mely szerint a szuezi válságban történő lépések sokkal fontosabbak voltak a nyugatiak számára, ezért csak tessék-lássék hallották meg egy erőszakkal eltiport kis nép jajkiáltását, de az egyszerű emberek mélységes együttérzést és rokonszenvet tanúsítottak a szenvedők iránt. A rövidített napló egyik megrendítő feljegyzése is árulkodik erről:

„Nápoly, november 15. – A gép magasan az Alpesek fölött repült az ideúton, telihold fényében. A mélyben az Alpesek kékesen, havasan fénylettek. Nápolyban sirokkó. Az utcákon hangszórós gépkocsik, tömegek. Mindenki ezt kiáltotta: »Ungheria, Ungheria!« Ez a kiáltás visszhangzik a Vezúv alatt, a kikötőben. A Via Brigida templomában nagy tömeg. A pap széttárt karral ezt kiáltja: »Ungheria«. És »…mortificazione…« Mindenki lehajtja a fejét, sokan tenyérrel elfödik arcukat.”

Akiknek valóban szégyellnivalójuk lett volna, szónokoltak, elítélő határozatokat fogalmaztak, elítélték a szovjet agressziót, valójában azonban semmit sem tettek értünk. Megindult a menekültek áradata, s az ígérgetések, hazudozások után kezdetét vette a véres leszámolás, amelyet szemérmesen pacifikálásnak neveztek. Magyarországnak tárgyalni és engedményeket kiküzdeni tudó vezetőre volna szüksége, amilyen Cavour volt – mondta az írónak egy diplomata. Ehelyett engedelmes báb érkezett. A nép itt maradt, kiszolgáltatva az erőszaknak.

Egy vers

A tehetetlenség és a harag együttes érzése sugallta Márai 1956 karácsonyára írt versét, amelyben felfakadt belőle szíve minden részvéte. Sokszor panaszolta, hogy verset szeretne írni. Az események nyomán, azok hatására született egyik legszebb, drámai hangú költeménye:

MENNYBŐL AZ ANGYAL

menj sietve

Az üszkös, fagyos Budapestre.

Oda, ahol az orosz tankok

Között hallgatnak a harangok.

Ahol nem csillog a karácsony.

Nincsen aranydió a fákon,

Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.

Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.

Szólj hangosan az éjszakából:

Angyal, vigyél hírt a csodáról.

– – – – – – – – – – – –

Mondd el, mert ez világ csodája:

Egy szegény nép karácsonyfája

A Csendes Éjben égni kezdett –

És sokan vetnek most keresztet.

Földrészek népe nézi, nézi,

Egyik érti, másik nem érti.

Fejük csóválják, sok ez soknak.

Imádkoznak vagy iszonyodnak,

Mert más lóg a fán, nem cukorkák:

Népek Krisztusa, Magyarország.

[…]

A vers hatalmas szimbólum formájában jeleníti meg a kereszten függő Magyarországot, amelyet a versbeli Katona szíven döfött, a Farizeus eladta, s volt, aki háromszor is megtagadta. Így éltük meg azt a karácsonyt. Apámék akkor már hazajöttek. A fa alatt egy lemez is volt, rajta Csajkovszkij 1812 nyitánya, Kutuzov orosz seregének Napóleon hadai fölött győzelmének zenei ábrázolása. Feltettem. Amikor megszólalt az oroszok győzelmi indulója, és zúgtak a Kreml harangjai, apám könnyezni kezdett.