Ugyan miben fog meghalni?

Az aggódó hozzátartozók, a betegek, a még nem betegek, kétségbeesetten figyelik a híreket, meg ne haljon már a betegük- az egészségügy – mondják. Hírek jönnek az intézmények átalakításáról, a gyalázatosan alacsony munkabérekről, a teljesen kizsigerelt dolgozók elkeseredett hangjáról. A válaszolók ígérgetéseiről. Megtárgyaltuk, hogy aztán nehogy legyen/ legyen új kórház, miközben a halálozási statisztikánk drasztikus számai már hónapok óta nem kenhetők rá az influenzajárványra vagy a nyári nagy melegre.

A konzílium először sem jött össze. Hallottuk a hírt, a tanácskozásról, aminek a szaktárca, és a Miniszterelnökség között kellett volna lezajlania még húsvét előtt. Nevezetesen, annak a tervezetnek a sorsáról beszélek, amit Zombor Gábo, akkori egészségügyi államtitkár csapatával kidolgozott, és amit a Miniszterelnökség még áprilisban visszadobott. Amiről fogalmunk sincs, hogy jó-e, szakszerű-e, mert a vitáról hírek nem érkeztek. Sőt, a hírek szerint a konzílium egyik résztvevőjét egyesek nem szerették volna az egészségügy „betegágyánál” látni. Aztán kiderült, a volt egészségügyi államtitkárnak esélye sem volt arra, hogy érdemben választ kapjon arra, mi történjen az elindított folyamatokkal, mi lesz a gyógyító kapacitások megyénkénti elosztásával, mert az első egészségügy átalakítást célzó konzílium eredménytelen volt. A felhalmozott tartozások lassan ugyanott tartanak, mint a „rendezés” előtt.

Konzílium másodszor

Májusban az egészségügyi szakdolgozók, majd tízezren, kimentek az utcára, és a társadalom most először az mondta: „Veletek vagyunk!” Amikor megjött a hír a demonstrációról, az érintettek egyeztetésnek látszó összejöveteleket szerveztek az államtitkárnál. Az asztalnál helyet foglalók vitatták egymás jogosultságát, a folyamatos tárgyalásokon a Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamara a márciusban beadott, válasz nélkül maradt 12 pontját kérte számon, közben mindenki mondta a magáét. Szakmai programja csak a MESZK–nek volt, az Őszintén az Egészségügyről Akciószövetség tagjai kevesen vannak, nekik jól jött Sándor Mária népszerűsége, és csatlakozása. A Cser Ágnes vezette MSZ EDDSZ munkájával csak az elnök asszony elégedett. Az orvosokat képviselő MOK vezetője, mert éppen úri kedve úgy hozta, nem állt szóba a 168 óra munkatársával, amikor az a szakdolgozói tüntetéssel kapcsolatban kérdezte volna. Az események eddigi győztese a Jobbik, aki rátapadt a visegrádi ápolói konferenciára. Parlamenti képviselői beálltak a fityulát, és kismama cipőt húzó fideszes képviselők közé, és ezerrel nyomatták a Parlamentben azt, amihez nem is értenek. Persze a fekete póló még jól jöhet nekik, vagy másoknak egy „másik cuki kampányhoz”, ami majd meghozza nekik a párás szemeket és az őszinte nagyrabecsülést.

Mi lenne, ha a betegágy mellett is így mennének a konzíliumok? A hivatalos orvoslásban a konzílium során a betegágy melletti időhúzás fogalma nem létezik. Már ha azt akarjuk, hogy a beteg ne szenvedjen, és ha lehet, meggyógyuljon. Most az ágy körül kiabálók persze hangosak, mert mindenkinek van valamilyen érdeke, ami előbbre való. Aki miatt aggódik, mi lesz vele, ha nem lehet a klientúrához, és a mindig minden rendszerben az „elithez” tartozni? Mi lesz, ha kihúzzák alóla a „hálapénzt” termelő, és újratermelő szőnyeget? Mi lesz, ha nem lesz új kórház, csak a régi felújítása? És nem lehet a mikrofon előtt az égig srófolni az árakat, „bemesélni” hogy, a szuper kórház nélkül aztán, nincs korszerű ellátás. Májusban egy kormányülésre az érdekvédők panaszaival érkező államtitkárral, miniszterrel azt éreztették, csak nem képzelik, hogy az ápolók, a szakdolgozók demonstrációval zsarolhatják a miniszterelnököt? Mehettek államtitkárostul, miniszterestül, érdekvédőstül, mert az egészségügynek nem osztanak lapot.

Hangok a demonstráció után

A kiválasztottak érdekes módon képzelték el a folytatást. Furcsa mondatok jelentek meg az újságokban, amit értelmeznünk kellene. Mi lenne, ha a vérző beteg ágya mellett, azt mondaná az egyik szereplő: amire neki felhatalmazása van, abban tud segíteni, de a kivérzésre nincs terápiája. A volt államtitkár csak szelektíven ígért segítséget a demonstrálóknak, a tavasszal tett ígéretek ellenére sincs a mai napig ápolási osztály vagy főápolói pozíció a szaktárcánál. A Magyar Szakdolgozói Kamara százezres tagsága március óta, a Független Egészségügyi Szakszervezet május óta várja követeléseire a választ, és megpróbálja elviselni, kompenzálni Cser Ágnes elnök asszony sajátságos érdekvédelmi stílusát. Sándor Mária előhúzta varázsdobozából a fekete és rózsaszín kellékeket, gyalogolt pár kilométert, végigdübörögte a médiát és egy, a lányával és a miniszterelnökkel készült fotót is elővarázsolt fotóalbumából a televízió képernyőjén. Igaz is, mit nem adna a százezer egészségügyi szakdolgozó, ha közülük egy, az ő nevükben, akár csak tíz percre leülhetne beszélgetni Orbán Viktorral! Menet közben lezárt egy hidat, elhatárolta magát a MESZK-től, és a többi „megalkuvó” százezertől. Visszaadta oklevelét, lemondott a pozíciójáról, mert azon szerencsés nők közé tartozik, akik ezt megtehetik.

Azokkal szemben, akiknek saját magukon kívül semmi támaszuk nincs, akik maradtak, mert valahogy ennél több eszet, türelmet és méltóságot adott nekik az összetartozás, a közös sors vállalása, és az a végtelenül kiszolgáltatott helyzet, hogy ha lemondanak az állásukról - éhen halnak. Különösen vidéken, ahol egyedülállók, vagy a férj munkanélkülisége miatt ők a családfenntartók. És ki tudja miért, ők százezren, a „megalkuvók”, nem válhattak „ikonná” Magyarországon.

Most úgy látszik, mert Sándor Mária sem kapott választ az államtitkártól, hát indítatva érezte magát arra, hogy otthagyja az egész ápolóságot. megsértődött, mert a már a lemondott államtitkár nem hívta vissza telefon. Azóta - nyilatkozata szerint - azért nem kap állást, mert nem akar a Kamara tagja lenni. Ezzel meg az a probléma, hogy amíg a Kamarának írásban be nem jelenti a kilépését, addig él a tagsága, merthogy a szabály szerint a MESZK csak hat hónap után törölheti a tagsági díjat nem fizetőket soraiból. Így hát jelen pillanatban, semmi akadálya nem volna a munkavállalásának, és tárt karokkal várná vissza az egészségügy. Ha ezt akarná...

De „megcsócsáltatta” a médiával a Szakdolgozói Kamara Etikai Kódexét, nem tudva azt az apróságot, hogy ha nincs nemzeti hívatás-etikai kódex egy országban, akkor ott az ICN, az Ápolók Nemzetközi Tanácsának Etikai Kódexe érvényes minden szervezetre és annak tagjaira. A Magyar Ápolási Egyesületre is, amely ICN tag.

A fekete pólóba öltözöttek azon vitatkoznak a többi érdekvédővel, hogy ki tud jobban bért követelni. Úgy számlálgatják a képviselt dolgozók juttatásait, mintha a túlóra egy abszolút helyes - mi több - természetes dolog lenne. A magyar egészségügyben dolgozóknak, hasonlóan a boldogabb országokban alkalmazottakhoz, az alapfizetésből kellene megélniük. Erről a nemzetközi munkaügyi szervezeteknek az a véleményük, hogy pontosan azok a szabályok vonatkoznak az egészségügyi szakemberekre, mint a pilótákra. Nem a túlmunkát, hanem a pihenési időt kell megfizetni! Mert életek vannak a kezükben!

Sokat mondó arányszámok

Tehát bizonyos területeken nem megengedett a túlóra, de a magas fizetés igen. Magyarországon 2014-ben 26 ezer ápoló hiányzott a rendszerből, és a következő 10-15 évben további 27 ezer szakember éri el a nyugdíjkorhatárt, (OECD, MESZK, adatok 2014.) akik gyakran élnek a 40 éves szolgálati idő utáni nyugdíjba menetel lehetőségével, így az ápolói kar kiürülése elkerülhetetlen. Vegyünk más összehasonlítást. A nemzetközi arány, amivel a betegek biztonságos ellátását lehet elérni 1 egység orvosi létszámhoz 3 egység ápolói létszám tartozik. Ez az az arány, ami szükséges az ellátás minimális biztonságához. A magyarországi statisztikák szerint, az orvosi korfa körülbelül 37 ezer betöltött orvosi állást mutat, más statisztika jó esetben 51 ezer nyilvántartott ápolót. E statisztikákat összevetve kiderül, hogy Magyarországon ez az arány körülbelül 1:1,5. körül van, ami messze van a biztonságos ellátás kritériumától. Egy német klinikán nemrégiben az 1:5 fő biztosításáért sztrájkoltak a dolgozók.

Ha alapul vesszük az 51 ezernek mondott hazai ápolói létszámot, ez azt jelenti, hogy 1000 állampolgárra 5 ápoló jutna, ha mindannyian a betegágy mellett dolgoznának, de ott, csak a láthatatlan szellemük van.

Az 1990-es évek elején 4-4,5 ezer, 1999-ben már csupán 540 ápolónő került ki a szakképző iskolákból. Ezzel szemben a kiképzett OKJ-s ápolók létszáma a MESZK vizsgabizottságainak adatai szerint 2014-ben 2 532 fő. A képzés tervezésének abszolút hiányában, gyógymasszőrből, fogászati asszisztensből 2014-ben 2000-2000-et képeztek.(MESZK adatok, 2015). De mit kezdünk velük? Ha ez így megy tovább, a sürgősségi osztályra fogászati asszisztenseket lehet majd beállítani a 8 osztályt végzett, és ápolási asszisztensképzést megjárt közmunkás mellé, a magasan képzett szakdolgozók helyett! Hátborzongató az elképzelés. És ha nem lesz más?

Az ápolói- és a szociális szakképzéshez is konzíliumot kellene összehozni, mert ez a struktúra látványosan összeomlott, legalább is az iskolákban emberfeletti türelemmel dolgozó igazgatók, a szakmai tárgyakat tanítók és a gyakorlatot szervezők számára. Akik, ha tudnak, menekülnek nyugdíjba. Az egészségügyi szakképzés, még a kommunista időszak alatt is kivételezett volt, meghagyták sajátos kialakult rendszerét. Abban bízzunk, hogy a Nemzetgazdasági Minisztériumhoz telepített szakképzés, majd pont ezt a problémát fogja megoldani? Még az átadást sem tudták tisztességesen előkészíteni! Azok fogják a képzést eldönteni, akik a beöntő cső és a kalapács között sem tudnak különbséget tenni? Ezt a rendszert még a „káderképzők” sem merték bevállalni!

Francisco de Golya Los Caprichos: De que mal morira?

Szamarak a beteg ágyánál

Ha a pártok és parlamenti képviselők segíteni akarnak, akkor vegyük rá őket arra, hogy kérdezzék meg a kormányt, miért nem működtetik az állami kézben lévő egészségügyet? Miért verik szét az egészségügyi, és vele együtt a szociális rendszerre irányuló szakképzést? Miért megy ötletelés szintjén a kompetenciák megállapítása, a törvényi szabályozást kikerülve a mentőszolgálat szakdolgozóinál, akiknek sokszor élet halál kérdésében kell dönteniük? Vagy a szociális munkások esetében, akiknek rá kellene venniük a hajléktalanokat a szállás elfogadására.

Látható, hogy a konzíliumoknak eddig nincs eredménye. Dr. Magyar Imre, orvosprofesszor a konzíliumról egy írásában így vélekedik: „ha az orvos vagy akár kórházi osztály nem jut előre egy beteg gyógyításában, és a vizsgálatok folyamán nem derül ki, hogy mi az alapbetegség… valakihez helyes fordulni, akinek új ötlete van, vagy tapasztalata, esetleg nagyobb tudása alapján előreviszi a diagnózis és ezzel a gyógyítás ügyét." A sarlatánokról nem volt jó véleménnyel. Egyik írásában utal a „Der Arzt in der Karikatur” címmel kiadott albumra, a benne található Francisco de Golya Los Caprichos sorozatának egyik rajzára, amelynek a címe: De que mal morira? "Ugyan miben fog meghalni?” Az említett rajzon két fontoskodó szamár tart megbeszélést, vagyis konzíliumot a beteg ágyánál. Idézem tovább Dr. Magyar Imre orvosprofesszor írását: „Az egyik ül, tudós ábrázattal mereng, miközben patája a beteg pulzusát tapintja. A másik szemben áll, talán kórlapot forgat és szemén vastag keretes pápaszem. A beteg állapota úgy látszik, reménytelen, a halált a konzílium sem tudja megakadályozni, nem is ez a szamarak célja, nem a gyógyítás módjain töprengenek. Csak annyit szeretnének tudni, hogy De que mal morira? Ugyan miben fog meghalni? De ezt sem tudják. Nagy fülük alatt a tétova nagyképűség és a reménytelenség kifejezése, amennyire ez egy szamár ábrázatán egyáltalán megállapítható.”

Az egészségügy betegágyához hívott konzílium nem tűri a bizonytalanokat. A problémákat elkenőkből, a hozzáértés nélküli fityulába öltözött politikusokból van elég, oda segítség nem kell.

„Közfelkiáltani” a társadalom tagjai nélkül minek? Mi pedig csak egymást kérdezhetjük: tudja-e valaki, hogy mibe fog az egészségügy belehalni? Talán már a konzílium alatt.