A tehetséges szobatárs

"Európának a népességből fakadó geopolitikai súlya csökkenni fog a természetes folyamatok miatt" - töprengett az emberminisztérium államtitkára az M1-en, még csütörtökön. Novák Katalin szerint közös európai probléma a népességfogyás. Azokban az országokban javulnak a mutatók, ahol sok bevándorlót engednek be, mások - mint mi is - azt gondolják, hogy a belső erőforrásokra kell támaszkodni, azt kell megnézni, miért nem születik elég gyermek.

Komoly szavak, nem is bántanánk az államtitkárt, hiszen egy államtitkártól elvárható, legyen annyi képessége, hogy a hétköznapi emberek nyelvére fordítsa le a vezényszót: az országot meg kell védeni. Ha éppen nincs kitől, mitől, akkor attól, akire a kormányfő rábök. Csak hát az a geopolitika nem akar összejönni. A Föld nagyjából 7,5 milliárd lakosának összesített GDP-je nagyjából 74,5 ezer milliárd amerikai dollár. Az Európai Unió 500 millió lakosa ebből 17,5 ezer milliárdot termel, az Egyesült Államok 320 millió lakosa csaknem ugyanannyit, 16,7 ezer milliárdot, Kína 1,4 milliárd lakosa meg 9,5 ezer milliárdot. Amivel csak annyit mondanánk: elég szerény érvelés a geopolitikai súly mellett csupán a népességszámot feltüntetni, s elfeledkezni innovációról, technológiáról, társadalmi mobilizációról, oktatásról, vagy éppen a nemzetközi munkamegosztásról. És igen, a gondolkodás szabadságáról. Ha ezeken a tényeken elbóbiskolt volna az államtitkár, akkor kérdezzük meg tőle: miért, hogy a 11 milliós Belgium most éppen első, Magyarország pedig csak a 33. a FIFA futball-világranglistáján. Egymillióval kevesebben vagyunk ugyan, de nyilván nem csak Svájcban, ott is akad éhes gyerek.

A hülyeséget nem feltétlenül kell a végtelenségig kiszolgálni. Joseph Hellernél olvasok a katonáról, akit azért ápolnak, mert mindent kettőnek lát. Yossarian, akinek semmi baja, de a kórházba menekül a háború elől, "nagy alázattal és csodálattal vette szemügyre tehetséges szobatársát. Tudta, hogy nagy mester közelébe került. Világos, hogy tehetséges szobatársa olyan ember, akitől tanulni lehet és akit követni kell. Tehetséges szobatársa az éj folyamán meghalt és Yossarian úgy döntött, nem követi tovább."

Akad egy pont, amikor célszerű eldönteni, követjük-e tehetséges szobatársunkat.

Szerző
Friss Róbert

Amerikai változatok

Egy esztendő múlva, 2016. november elején rendezik meg az Egyesült Államokban a következő elnökválasztást. A jelöltek mezőnye már ismert, sőt, néhány, jelöltségre pályázó politikus már ki is esett a versenyből. Egyre kevésbé valószínű, hogy új és esélyes személy szállna be a versengésbe, így az elnök a jelenleg futó, népszerű jelöltek közül fog kikerülni. De a verseny így is izgalmasnak ígérkezik, ami azért meglepő, mert sokáig mindkét nagy pártban lefutottnak látszott a jelölés. Az idei nyárig nagyjából mindenki biztos volt benne, hogy a demokrata Hillary Clinton és a republikánus Jeb Bush között dől majd el az elnökválasztás.

Lehet, hogy végül valóban ez a két név kerül a szavazólapokra, de jelenleg mindkét oldalon erős kihívója támadt a sokáig „bombabiztosnak” tartott jelöltnek. És bár a magát demokratikus szocialistának valló Bernie Sanders és az agresszíven vadkapitalista milliárdos, Donald Trump valóban „ég és föld”, annyiban mégis hasonlítanak egymáshoz, hogy mindketten kívül állnak a washingtoni „mainstream” politikai eliten. És a választók láthatólag nyitottak az új hangra, az ideológiailag markánsabb hangvételre. Míg Mrs. Clinton és Jeb Bush nyilatkozatait évek óta patikamérlegen állítják össze a szakértők, matematikai pontossággal belőve az egyes államok, az etnikai csoportok, a szakszervezetek és más érdekcsoportok súlyát a voksolásnál, Sanders és Trump szabadon és sarkosan beszél. Fellépésükkel az amerikai közéletben jól láthatón jelenik meg a klasszikus baloldali és jobboldali retorika, és idáig csak az előnyükre vált, hogy nem igyekeztek centristára mérsékelni a nézeteiket.

A demokrata jelöltségre pályázó, de pártonkívüli Bernie Sanders-nek természetesen kevesebb az esélye a jelöltségre, mint Donald Trump-nak. De teljesen leírni mégis nagy hiba lenne, hiszen nyíltan vállalt szocialista meggyőződése dacára 1981 óta minden választást megnyert, amelyen elindult, és huszonhat éve folyamatosan tagja a szövetségi Kongresszusnak. Bár már hetvenöt éves, elsősorban a fiatalok körében népszerű, akik a saját bőrükön érzik, hogy a kifelé mutatott gazdagság ellenére a hétköznapi élet az amerikaiak többsége számára szegényesebb, mint a nyugat-európai országokban. Sanders témái a kerékpárúttól a minimálbéren, az általános betegbiztosításon és az apasági szabadságon át az agresszív külpolitika bírálatáig lényegében megfelelnek a skandináv típusú szociáldemokrácia elveinek. Ő nemcsak szavakban hangoztatja, hogy az Egyesült Államokban mérsékelni kellene az óriási társadalmi egyenlőtlenséget, hanem konkrét programja is van ezek csökkentésére. Fellépésének talán az a legnagyobb haszna, hogy az amerikai közvélemény előtt megjelenített egy szociáldemokrata alternatívát, amely akkor is jelen marad a közbeszédben, ha nem lesz belőle elnök. „Nem a törvényhozás szabályozza a Wall Streetet (azaz a nagytőkét), hanem a Wall Street a törvényhozást”, fogalmazta meg az amerikai politika talán legnagyobb problémáját az egyik tévévitában, és ezzel a mondatával azok is egyetértenek, akik amúgy nem szavaznának rá a választásokon.

Vele szemben Donald Trump igazi milliárdos, aki gyönyörű feleségeitől társasági sikerein át a jelölti versengésig mindent a pénzével vett meg magának. Nyers, rámenős, hetvenéves fickó, aki volt már független, demokrata, reformpárti, most amerikai értelemben szélsőjobboldalinak számít a vadkapitalista nézeteivel. Négy és fél milliárd dolláros (jó egybillió forintos) vagyonával a gazdagokhoz képest is szupergazdag, és láthatóan semmi sem drága neki, hogy ő legyen a republikánus elnökjelölt. Míg Sanders némi baloldali programok elfogadásáért cserébe nyilván beáll Mrs. Clinton mögé, ha az nyeri el a demokrata jelöltséget, Trump egyelőre fennen hangoztatja, hogy ha más lesz a republikánus jelölt, ő bizony nem támogatja. Nyilatkozatai amúgy sem illenek bele a közkeletű sémákba. Legutóbb például arról beszélt, hogy az Egyesült Államok katasztrofális hibát követett el Szaddam Husszein, illetve Moammer Kadhafi megbuktatásával, az iraki és líbiai beavatkozással. E két diktátor megdöntésével szerinte az amerikai kormányzat lényegében elszabadította a terrorizmust.

Nemrég, amikor Putyin ugyanígy fogalmazott, az orosz elnök Amerika-ellenességének jeleként értékelték ezt a gondolatát. Most a legharciasabban a jobboldali amerikai elnökjelölt fogalmazta meg ugyanezt. Amibe persze belejátszhat az is, hogy Irakot Jeb Bush bátyja rohanta le, a líbiai rezsim megbuktatásában pedig jelentős része volt Hillary Clintonnak. De annyiban mégis tanulságos, hogy az amerikai külpolitika súlyos tévedéseinek a kimondása nem „Amerika-ellenesség”, ahogy azt sokan nálunk is gondolják.

Az Európához való viszony nem játszik szerepet az elnökválasztási kampányban, de az ázsiai országokkal kötendő szabadkereskedelmi megállapodást mind a négy esélyes jelölt bírálja. Ez közvetve azt is jelzi, hogy ha Obama alatt nem írják alá, akkor az EU-val kötendő, hasonló szerződés is könnyen elsüllyedhet az elnökválasztással. Ennek sajátos módon egyformán örülne az európai baloldal és az amerikai jobboldal.

Te is fiam…?

Caesar óta tudható, hogy minden politikusnak megvan a maga Brutusa. Csak alkalom kell, és valamilyen sérelem, hogy a legközelebb álló szövetségesből ellenség legyen, aki elsőként ránt kést.

Mostanában gyakran kerül szóba az egykori RTL vezérigazgató árulása, aki Vajna szövetségeseként készül hasba (hátba?) döfni egykori munkaadóját. Dirk Gerkens ugyan a „köznép” szemében hősként lépett le a magyar televíziózás színpadáról, amikor az RTL Klub kormánykritikussá alakított híradójával megpiszkálta az Orbán-oroszlán bajszát. Mára kiderült, hogy valójában sértetten, méltatlanul eltávolítva távozott a cégtől. Gerkens perben-haragban vált el a menedzsmenttől, amiért nem voltak vele lojálisak. Sajnálták tőle az őt megillető végkielégítést is, annyira, hogy még a titoktartási „felárat” sem fizették ki. A válás csúnya lett, utolsó munkanapján a volt vezérigazgatót a biztonságiakkal vezettették ki az RTL székházából. Ismerős helyzet: a volt tábornok az ellenfél zsoldosaként tér vissza a csatatérre. Mint most Gerkens Vajna oldalán.

Kevesen tudják biztosan, hogy az egyre gyilkosabb konfliktusban Orbán a Caesar és Simicska a Brutus, vagy éppen fordítva, de persze nem ő az esetük az egyetlen a mai magyar politikai közéletben. Brutus szerepét vállalta az őt ért sérelem okán az Országgyűlés korábbi szocialista elnök asszonya is. Sértetten csapta be maga mögött korábbi pártja ajtaját, s most zsoldosként keresi a KDNP elnök kegyeit. Anno Dávid Ibolyát is megtalálták az MDF Brutusai, akik aztán elnyerték a Fidesztől megérdemelt jutalomfalatkáikat.

Mert mindig megtalálják a késüket és a maguk Caesarjait a sértett emberek.

Szerző
Somfai Péter