Vámos Éva: soha nem szabad félni

Minden formában ki kell állni azért, hogy ne merüljenek a feledés homályába a második világháború borzalmai - mondja Vámos Éva, A holokauszt és a családom című könyv egyik szerzője. A kötetet, amelyet a 2014-ben létrehozott azonos nevű Facebook‐csoport tagjainak bejegyzéseiből állítottak össze, nagyon fontos és szép kezdeményezésnek tartja. Az általa írt részben személyes családi tragédiáját idézi fel százhatvan sorstársához hasonlóan. Azt mondja, jóleső érzéssel írt, mert érezte, hogy mások is küzdenek ezekkel a démonokkal.

- November 12-én volt A holokauszt és a családom című könyv bemutatója. Milyen a fogadtatás?

- Az eddigi visszajelzések a közösségi oldalakon nagyon meghatóak, örömmel olvasom őket. Igazából nekem az is kellemes meglepetés volt, hogy az én kis szösszenetemet is beválasztották a könyvbe. Az Őrség körül képződött az a Facebook-kezdeményezés, amelynek a személyes történetekből válogató könyvet köszönhetjük. Akik később „csapódtak” a csoporthoz - ahogyan én is -, azok már csak viszonylag laza kapcsolatot ápolnak egymással, így nem is vagyok benne a csoport sűrűjében.

- Az ön által megírtak kimondottan személyes indíttatásúak?

- Teljesen.

- Miért most és ebben a formában érezte, hogy meg kell írnia történetét?

- Én, ahol csak módomban állt, mindig minden formában beszéltem és beszélek a múltról, mert hiszek abban, nem szabad, hogy feledésbe merüljön egy akkora aljasság, mint a holokauszt. A gyermekeim is ismerik a történteket. Miután egyre többször hallom azokat a hangokat, amelyek szeretnék a holokausztot elmismásolni, szeretnének bennünket elhallgattatni, illetve meghazudtolni, hogy nem is úgy volt, még jobban megerősödött bennem a közlésvágy. Ezeknek az embereknek egyetlen kérdést teszek fel: rendben van, nem úgy volt, ahogyan mi mondjuk, de akkor hol a családom? Amikor megláttam ezt a Facebook-csoportot, furcsa, de jóleső érzéssel írtam meg a saját családom tragédiáját, mégpedig azért, mert az ember nem érzi egyedül magát, ha látja, hogy mások is hasonló terhet hurcolnak magukkal. Ugyanakkor furcsa is az egész, hogy nem csak én küzdök azokkal a démonokkal, amelyeket magam is megörököltem az anyukámtól.

- Hatással lehet egy ilyen könyv azokra, akik megkérdőjelezik a holokauszt borzalmait?

- A nagyon elvetemültek bizonyára nem fogják elolvasni a könyvet. De ha a megmételyezettek közül csak három ember elolvassa és a háromból csak egy is elgondolkozik azon, hogy itt van ebben a könyvben százhatvan ember, akik különböző szemszögből elmondják ugyanazt, akkor talán elgondolkodik, lehet, hogy mégsem azoknak van igazuk, akik tagadják a holokausztot. Hogy mindaz megtörtént, amiről beszélünk.

- Említette a gyerekeit, ők is viszik magukkal tovább a démonokat?

- A lányom már harmadgenerációs áldozata a holokausztnak. A fiam pedig nagyon kemény ember, az a fajta, aki ha meghallja, hogy valaki dehonesztáló kijelentést tesz a zsidóságra, kérdés nélkül odacsap. Öntudatos és büszke zsidó, aki igenis őrzi, tovább viszi a nagyanyja tragédiáját.

- Ha a hasonló témájú könyvek csak részben hatnak, mi volna az igazi megoldás?

- Nehéz kérdés, én a megoldás lehetőségét az oktatásban látom. Kötelességünk a fiatalokkal megismertetni azt, ami történt, de nem vagyok híve a monumentális emlékmű-állításnak, mint amit például a budapesti Józsefvárosi pályaudvar mellett művelnek. Nem hatalmas Dávid-csillagokkal kell meggyőzni a többséget. Mi igenis kisebbségben vagyunk, ezt el kell fogadnunk. Ha itt maradunk, ebben az országban, akkor valamilyen módon nekünk kell alkalmazkodnunk a társadalomhoz, de soha nem szabad hagyni magunkat. Emlékeztetni és emlékezni kell, de csak mértékletesen.

- A menekültkérdésben sok zsidó vezető is megszólalt. Veszélyeztetik a menekültek a magyar, az európai zsidóságot?

- Én liberális gondolkodású embernek tartom magam. Azért is dolgozom itt, a Scheiber Sándor Gimnázium és Általános Iskolában, mert a gyerekeknek tartom a legfontosabbnak. Emellett szociálisan érzékeny vagyok, azaz mindenkinek próbálok segíteni. Ezt nem önmagam dicséretére mondom, ezek egyszerű tények. Rettenetesen sajnáltam a menekülteket, a Keleti pályaudvarra a lányomék minden áldott nap kimentek, és vittek, amit tudtak. Minden rászoruló embert, az itthoni hajléktalanokat is nagyon sajnálom, de azt azért hozzá kell tennem, valójában nem tudjuk, hogy a menekültek mekkora veszélyt jelentenek Európára, egyáltalán jelenthetnek-e hosszabb távon veszélyt. Őszintén: nagyon nehéz erre válaszolnom.

- Ma Magyarországon kell félnie egy zsidónak?

- Kell? Nem szabad félnie, sem most, sem akkor, ha esetleg eljönne olyan idő, amikor majd kell. Remélem nem lesz ismét ilyen idő.

- Könnyebb önnek így, hogy kiírta magából a saját családja tragédiáját?

- Felejthetetlen személyes hátrányom, hogy az anyukám egyedül nevelt, de egyfajta szerencsém is, hogy sokakkal ellentétben, ő az a fajta holokauszt túlélő volt, aki beszélt. Nem az volt a szándéka, hogy tönkretegye a gyerekkoromat a már említett démonokkal, de muszáj volt magából kiadnia mindazt, ami gyűlt benne, és amit nem tudott feldolgozni. Mert ugye, a régi rendszerben nem lehetett erről nagyon beszélni. Nem voltak csoportok, klubok nem volt szinte semmilyen hely, ahol a holokauszt által sérült emberek egymásra, közösségre találhattak volna. Az anyám tehát beszélt. Én pedig nagyon kicsi koromtól kezdve mindenről tudtam. Neki, magamnak, a családomnak is tartoztam ezzel az írással. A könyv nagyon jó kezdeményezés volt, gyönyörű lett, szakmailag olyan alapos munka, amire nem is mertem gondolni.

- Megbocsátani lehet?

- Újabb nehéz kérdés. Azt hiszem, nem. Soha.

A holokauszt és a családom

Mindenkinek, minden magyarnak: zsidó, sváb, szlovák, szerb, román, roma, horvát és minden egyéb származású magyarnak, még azoknak is, akik Árpád apjukkal jöttek be a Vereckei-hágón, van egy-egy története a családjáról a vészkorszak idejéből.

Az utóbbi időben - "hála" a kormány emlékezetpolitikájának - egyre-másra kerülnek napvilágra eddig elhallgatott, vagy a családi titokban maradó történetek, amelyeknek nem szabadna felejtésbe merülniük. Ezért nyitotta 2014-ben A holokauszt és a családom csoportot a Facebookon Eörsi Mátyás, a Demokratikus Koalíció politikusa, aki úgy tartja: hasznos lenne mindenkinek, a gyerekeknek és az unokáknak is, ha minél több történetet olvashatnának erről a sötét világról.

A csoport már több mint 6700 tagot számlál és továbbra is szinte minden nap érkezik egy-egy újabb történet, gyarapodik a "társzerzői lista", így emlékeznek a második világháború zsidó áldozataira. A saját családjukra. Kézenfekvő volt, hogy a rengeteg visszaemlékezést könyvbe kellene rendezni.

A közösségi oldalra érkező személyes történetekből válogat tehát a könyv, amelyet így mutatott be a kiadó: „A magyar holokauszt hetvenedik évfordulóján spontán módon összeverődött emlékezők visszatérése a szülők, nagyszülők, rokonok és ismerősök régi történeteihez, az élő párbeszédekből és vallomásokból kihallható figyelem és empátia, a fájdalom és együttérzés zaklatott jelei mindarra vallanak, hogy a megszólalók is érzik: szinte az utolsó pillanatban vagyunk. Elmesélni, kimondani, bevallani, megérteni azt, amit csak a még élők tudhatnak – amit most nem osztanak meg mindenkivel, az örökre elvész. A digitális technológia és az új közösségi médiumok páratlan esélyt teremtettek arra, hogy hetvenévi hallgatás, elfojtás, félrenézés és mellébeszélés után végre felszínre törjön, közös fájdalommá és közös kinccsé váljon az, aminek az elfelejtődése akut veszély. Könyvünk, a tudás őrzésének e hagyományos médiuma arra szolgál, hogy rögzítse ezt a kivételes pillanatot – amikor magyarok, zsidó és nem zsidó magyarok odafordultak egymás történeteihez és traumáihoz.

”Ez a kötet a kollektív emlékezet lenyomata – foglalta össze Fenyves Katalin szerkesztő a november 12-i bemutatón. - Azaz egy közösség közös története. Csak remélni lehet, hogy mint rendkívül fontos forrásmunka, a közoktatásba is bekerül, különösen azért, mert egyre kevesebb túlélő tud mesélni az átélt szörnyűségekről, és ahogy Forrás-Bíró Aletta pszichológus tanítási tapasztalatai alapján rávilágított: a diákoknak a tegnapelőtt ugyanolyan messze van, mint II. Ramszesz. – Nem azonosulást várunk az áldozatokkal vagy az embermentőkkel – fogalmazott, hozzátéve, hogy a pedagógus az emlékezési folyamatot kontrollálja, és csak annyit terhelhet rá a diákokra, amennyit elbírnak, illetve amennyi tudással a társadalmi párbeszédben felkészültebben tudnak részt venni.