Szomorú francia vasárnap

Nem szeretem sem a kincstári optimizmust, sem a reménytelen letörtséget. Ami Franciaországban azonban most vasárnap bekövetkezett igazolhatná egyaránt akár mindkettőt is. Akadnak, akik azzal vigasztalódnak, noha a Szocialista Párt oktalanul néhány régióban visszavonta jelöltjét, ez két félidős meccs, akár a foci. Az első 45 perc vereséggel végződött, jön a következő, lehet akár vezetéshez is jutni. Csakhogy sovány vigasz. Eltörölni nem lehet, hogy az ottani szélsőjobb vitathatatlanul az ország első pártja lett. Köszönheti ezt annak, hogy mind a francia jobbközép, mind a mára magára maradt szocialista baloldal, mindent elrontott az elmúlt esztendőkben. Elveszítette tömegtámogatását. Mint hétfőn reggel a Le Figaro írta, végig söpört „a harag szélvésze”.

Érdekes módon, a francia tévé vezető csatornája ezen a hétfő reggel nem politikai volt, hanem gazdasági. Ebben is, mondhatni reménytelenül szomorú volt a Le Figaro kommentátora, aki azt látszott gyászolni, hogy Nicolas Sarkozy csúnya vereségével a centrum tűnt el hosszú időre a politikai palettáról. Jogos kesergés, de még ennél is valamivel keserűbb az egyik párizsi hetilap szerkesztőjének a véleménye, hogy Európa elveszítette "szocialista pártját". Magyarországról és Lengyelországból máris tünedezőben van, mondta az elemző, most pedig a földrész egészéről szorulhat vissza.

Nehezen lehet vitatni a tételt, a gyász mégis túlságosan korai. Nem annyira a két félidő miatt, hiszen egy hét múlva se lehet majd elvenni ünnepét a francia szélsőjobbnak, hanem a hosszú távú tétért. Borúlátók Marine Le Pent már győztes pozícióban emlegetik a másfél év múlva esedékes államfői választáson. Erre mondom én: lassan a testtel. Nem hiszem el, hogy a Szajna partján bármilyen pro-fasizmusnak esélye lehetne akár időszakos fölülkerekedésre is. Ez mindennek ellenére megrögzött demokratikus ország, és ha Hollande bukottnak látszik is, van ott tartalék az 1958-ban alapított degaulle-i hagyományú pártban is. Nem vitás, hogy Európa egészére, nem csupán a franciákra, nehéz esztendők várnak. A még legyőzetlen iszlám állam, a féktelenül elharapózó terrorfenyegetés miatt is, de azért is, mert Angela Merkel magányosként nehezen boldogulhat.

És ez a nagy lecke, a franciák egy részének az elfajulása, nyomokat hagy majd maga után. Fertőzés itt-ott elképzelhető, hosszú távra azonban olyan mérhetetlen, leküzdhetetlen veszély nem lehet. Lesznek nemzedékek, amelyeknek keserves lesz elviselni a rájuk leselkedő átmeneti megpróbáltatásokat, és lesznek elszántak, amelyek nem adják föl semmilyen körülmények között sem. Eltűnt Hitler, eltűnt Sztálin, nem egészen nyom nélkül, a maradványaik elkeserítenek bennünket. De ez az Európa mégis demokrata, minden forrófejű nacionalista ellenében is.