miniszterelnök;Magyarország;magyarság;

2015-12-19 08:17:00

Mi lesz veled édes hazánk?

Az emberek elenyésző részét érdeklik a napi- és hetilapok szenzációs írásai egyes politikusok csatározásairól. Holnap jön helyettük másik. Holnap más lép a szorítóba, és a ma nagy öklözőire senki sem emlékszik. A magyarság életén, sorsán nem változtatnak a miniszterelnök kegyeiért vívott belharcok. Vannak azonban olyan jelenségek, amelyek aggasztóvá teszik a jövőt. Ezekről keveset beszélünk, igaz nincs is hol, mióta a hírközlés közéletiségét megszüntették, csak arról értesülünk, hogy minden csodálatos.

Beszélgetünk. Ezeknek a délelőtti óráknak ez a varázsa: megnyílnak a fiatalok, s nemcsak egy vers milyenségéről cserélünk eszmét, hanem az életükről, elképzeléseikről, terveikről is. Hallgatom őket, és egyre jobban szorongok. Ha drámaíró volnék, ilyen címmel összegezném a beszélgetések tanulságát: mi lesz veled, Magyarország? De mert nem vagyok, csak halkan tenném szóvá: valami nagy baj készülődik. A jeleit már látjuk, de behunyjuk a szemünket.

A gyötrelmek kezdete

A fájdalmas perspektíva: a fiatalok egy része – a tehetségesebbek – nem akarnak itt élni, nem itt és nem így képzelik el a jövőjüket. Szorongva gondolok arra, vajon az unokáim is így gondolják? Nem merem megkérdezni. Nem viselném el, hogy nem hallhatom a jól ismert hangokat a telefonban: „Szia, nagypapa!” Hallgatnám a csendet, és azt kérdezném: mit rontottunk el? Hogyan jutottunk idáig? Miért veszítjük el a jövőnket? Milyen megrázó képet festett a jövőről Vörösmarty, amikor látnok módjára leírta, hogy e haza földjében nyugszunk, mert ez volt éltetőnk, s ez takar majd hantjával! Vagy Petőfi: sírjainknál unokáink borulnak majd le „s áldó imádság mellett mondják el szent neveinket.” De hogyan gyászolják majd az unokáink az elhunytakat, akiket magyar föld takar, de ők Németországban, Angliában vagy az USA-ban élnek?

Teljes egyetértéssel olvastam a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének vezetője Osztie Zoltán előadásának azt a gondolatát, hogy a papok politizáljanak. De nem úgy, ahogy a magyar egyházi vezetést bíráló lelkes atya sürgeti! Azzal politizáljanak, hogy hazájukhoz, hagyományaikhoz kötik híveiket. Főként a fiatalokat, akik vonulnak, vonulnak Nyugatra. S az is a hasznunkra válna, ha hallanának azokról a jelenségekről, amelyek ellentétesek a keresztény tanítással, s amelyekről Osztie atya hallgatással emlékezett meg, ami körülbelül jelzi politikai meggyőződését, amely nem követi a jézusi útmutatást. De az atya nyilván nemcsak a püspöki kar álláspontját rosszallja, hanem az evangéliumok és a páli levelek egyes intelmeit is. Nem tudom, elgondolkodott-e a KÉSZ vezetője, mit mondana Jézus, hogyan politizálna, ha hazánk szegényeinek tömegét látná. Nem hiszem, hogy behunyná a szemét és hallgatna.

Márk evangéliumában a Megváltó ezeket mondja Péternek, Jakabnak, Jánosnak és Andrásnak, akik a világ végéről faggatták: „Vigyázzatok, hogy semmi félre ne vezessen titeket! Sokan jönnek majd az én nevemben és azt mondják: Én vagyok. És sok embert megtévesztenek. Amikor pedig háborúról és háborús hírekről hallotok, ne rémüldözzetek! Ennek meg kell történnie, de ez még nem a vég. Akkor nemzet nemzet ellen és ország ország ellen támad. Földrengés lesz itt is, ott is, meg éhínség, de ez csak a gyötrelmek kezdete.” (Márk, 13:5-8)

Sok honfitársunk és a vidék sok millió szegénye most jutott el a gyötrelmek kezdetéhez. Értük emeli fel szavát, így politizál Ferenc pápa. Nem pártok érdekét képviseli, hanem Jézus utódaként a szegényekét, szemben a gazdagokkal, akiknek nagy része nem tehetsége nyomán, hanem a nekik juttatott kedvezmények miatt bővelkedik. Nem azt jelenti-e napjaink keresztény politizálása, hogy ezek ellen a jelenségek ellen, az elszegényítettek képviseletében szólaljon meg a hívő keresztény?

Notker Wolf a bencés prímás apát írta meg a történetet, amelynek egyik, hallgató szereplője volt. Taxit hívott. Sietve kellett hazatérnie a Szent Anzelm kolostorba. Útközben arról beszélgettek, milyen sokszor forgatnak filmeket a kolostor közelében. A prímás apát elmondta, mekkora hatást gyakorolt rá, hogy ilyen forgatás alkalmával az egyik színész mindig elmondott a templomban egy imát, jóllehet egyáltalán nem rokonszenvezett a katolikus egyházzal. „Ma másként van – mondta a taxis –, az emberek körében Ferenc pápasága alatt ismét népszerűbb lett, mert úgy beszél, ahogy általában az emberek. Látja a szegények nehézségeit, és igyekszik azokat lehetősége szerint orvosolni.”

Megutálni a hazát?

Ez az egyház hiteles politikája. Nem a hatalomhoz való dörgölőzés, hanem a társadalmi igazságosság képviselete. S ahol ez nem érvényesül, ahol a kiválasztottak folyvást gazdagodnak, s közben egyre többen maradnak az útszélen, ott megindul az elszivárgás. Főként a nehezen kordában tartható fiatalok körében. Ha számba vesszük, hányan választották ezt az utat a közelmúltban, szívszorító adatok birtokába juthatunk. S hogy visszatérnek-e, leborulnak-e szüleik és nagyszüleik sírjánál, vagy elgazosodnak-e a gondozatlan temetők, arra bizony nehéz válaszolni. De az ember szorítást érez a szíve táján.

Netán rájuk is érvényesek lesznek Márai Halotti beszédének felejthetetlen szavai, melyeket a külföldre kényszerült magyarok érzéseiről fogalmazott meg:

Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek.
Össze tudod még rakni a Margit-szigetet?
Már minden csak dirib-darab, szilánk, avítt kacat.
A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat.
Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak
Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt.
A „pillangó”, a „gyöngy”, a „szív” ‒ már nem az, ami volt,
Amikor a költő még egy család nyelvén dalolt
És megértették, ahogy a dajkaéneket
A szunnyadó, nyűgös gyerek álmában érti meg.
Szívverésünk titkos beszéd, álmunk zsiványoké,
A gyereknek Toldi-t olvasod és azt feleli: oké.
A pap már spanyolul morogja koporsónk felett:
„A halál gyötrelmei körülvettek engemet ”
-----------------------------------------------------
A tyrrheni tenger zúgni kezd s hallod Babits szavát,
Krúdy hárfája zengi át az ausztrál éjszakát.
Még szólnak és üzennek ők, mély szellemhangokon,
A tested is emlékezik, mint távoli rokon
Még felkiáltasz: „Az nem lehet, hogy oly szent akarat...”
De már tudod! Igen, lehet ... […]
És lassan elszakadnak a hazához fűződő kötelékek:
Még azt hiszed, élsz? ... Valahol? … És ha máshol nem is,
Testvéreid szívében élsz? ... Nem, rossz álom ez is.
Még hallod a hörgő panaszt: „Testvért testvér elad...”
Egy hang aléltan közbeszól: „Ne szóljon ajakad...”
Egy másik nyög: „Nehogy ki távol sír e nemzeten...”
Még egy hörög: „Megutálni is kénytelen legyen.”
Hát így. Keep smiling. És ne kérdjed senkitől: miért?
Vagy: „Rosszabb voltam, mint ezek?...” Magyar voltál, ezért.

Döbbenetes kifejezés: „Megutálni is kénytelen legyen.” Megutálni a hazát? Elképzelni is lehetetlen. Innen kellene elindulnunk, hogy a betegséget gyógyítani tudjuk. Mert fertőző betegség tanúi vagyunk, amely rohamosan terjed, és napról-napra új áldozatokat szed. Ha nem sikerül megállítani, valóban csak hörgő panaszra futja néhány évtized múlva.

Egységben az erő

Sokszor merül fel képzeletemből két versidézet. Kis változtatással az egyik: „Még magasról nézvést – Megvolna az ország. – Képviselő uramék – Toldozzák foldozzák.” A másik: „A hazának nincsen háza, – Mert fiaiknak nem hazája…” Így érezték a költők a 48-as szabadságharc előtt. Nem ilyen szépen, szabatosan, de hasonlóan éreznek nagyon sokan ma, Magyarországon. "Parlamenti munka? Nézze meg, hányan vannak az ülésteremben. Csak akkor méltóztatnak ott lenni, ha szavazásra kerül a sor. Gyorsan megszavazzák a sebtében összetákolt törvényjavaslatot. Némelyik még azt sem tudja, melyik gombot kell megnyomnia, aztán uccu a büfébe! És tudja, az a baj, hogy némelyik törvény ellenkezik az európai joggal. Brüsszelben elmeszelik, és ki issza meg a hozzá nem értésük árát? Na, ki?” Hányszor, de hányszor hallunk ilyen dühös kifakadásokat! Pedig nagyon nagy a baj, ha emberek így gondolkodnak azoknak a hitelességéről, hozzáértéséről, akik őket képviselik az ülésteremben.

Saját diákéveim megtanítottak arra, hogy példaadás, érzelmek felidézése és hiteles képviselete nélkül nem alakítható ki a hazaszeretet, a hazához való hűség, a haza ügyeiről való józan gondolkodás. Szüleim mellett sok tanáromnak köszönhetem, hogy átéreztem és a saját kis lehetőségeim keretében megpróbáltam továbbörökíteni azokat a gondolatokat, amelyeket aztán tetté kell váltani. A hazáról és a hazaszeretetről nem lehet és nem is szabad haszonelvűen gondolkodni, még kevésbé úgy cselekedni, hogy ez legyen a lényeg. Szenvedélyes elköteleződés nélkül hamis máz az arcon, hideg távolságtartás a szívben. Hadd’ idézzem, ha már az ő versei között tallózom, Márai egyik Ujjgyakorlatát:

Mikor félútra ér, megáll a vándor,
Figyel. Mint a haldoklók körme, kékell
A távol. Alkudj meg a szenvedéllyel.

Ő volt a vándor. Kereste otthonát, mint Odüsszeusz – nem véletlenül írt regényt róla –, s meg kellett alkudnia, neki is, sokszor vándortársának is a szenvedéllyel, mégsem sikerült, hiszen ezer szállal kötődött, két kézzel kapaszkodott a hazához való hűség egyik legfontosabb jeléhez: a magyar nyelvhez. Magyarul írt. Krúdyt, Kosztolányit olvasta. Arany János volt egyik tanítómestere. Rendszerint éjszaka olvasott, rengeteg mindent. Régi és új műveket a világirodalomból, szépírókat, költőket, gondolkodókat, de ott voltak keze ügyében legkedvesebb magyar íróinak művei is. Mert Amerikában is magyar szavakra vadászott, mint a felfedező új földrészre.

Hová lett, mivé silányult ez az elkötelezettség, az a biztos tudat, hogy nyelvében él a nemzet? Milyen nemzet az, amelyik olyan cikkeket olvas, amelyekben burjánzik a gyűlölet és az ízléstelenség? Amelyik olyan otrombaság zuhatagát hallja, amilyen az országházból zúdul rá jobbról és balról?

Egy szívszorító mondat: „Azért megyek ki, mert ott magyar maradhatok!” Naivitás, gondoltam, az ifjúság hirtelen, meggondolatlan mozdulata. Aztán eszembe jutottak azok a mondatok, amelyeket a parlament magasából lehetett hallani. Vannak magyarok és nem-magyarok, szégyellni valók. Hogyan lehet akkor itt nemzetről beszélni? Miképp mozgósítható egy kis nép minden tehetsége a jó célok megvalósítására? Egyáltalán kinek van felhatalmazása arra, hogy táborparancsnokként jobbra-balra állítsa az embereket? S mi haszna lesz ennek a fogyatkozó, elsilányított egészségű országnak, hogy önmagát is csonkítsa?Széchenyi István tudta, hogy egységben az erő, de jó magyar szokás szerint őt is hiteltelenné tették. A legnagyobb és leghívebb magyart!

Nincsen számukra hely

„Elmegyek. Amit tanultam, amit tudok, arra nincs igény.” Sok-sok a magyar történelmet és irodalmat tanuló egyetemista fogalmaz így. „De mit csinálsz odakint? Amit tanultál, arra ott nincs szükség!” Vállvonogatás. „Majd mosogatással kezdem. Ott mindig van út fölfelé. Megtanulom rendesen a nyelvet, aztán körülnézek.” Amikor a humán műveltséget szándékosan visszametszik, emberi érzéseinkből is elvesznek egyet-mást. Platón? Ugyan kérem! Minek? Zrínyi példája? Öngyilkosság.

„Nincsen számunkra hely.” Csüggesztő igazság. Az ország egy részén nemhogy a humán műveltségűekre, de egyéb szaktudásúakra sincs szükség. Nincsen számukra hely. Ismerek családokat, ahonnan a férfiak karácsony és újév körül kivonulnak Ausztriába szakácskodni, felszolgálni, egyáltalán „dolgozni”! Mert az emberekben él a munka szeretete és vágya, csakhogy sokaknak nem jut semmiféle tevékenység. Dologtalanul tespednek és a gondolkodásuk is beszűkül. Hogyan tudnak majd prosperáló országot építeni? …

„A nagyapám ma is kis telkén termeli meg a zöldséget-gyümölcsöt. Tyúkjaik vannak, disznót is nevelnek. Gyerekkoromban náluk töltöttem a nyarat, pásztoroltam a libákat, hallgattam jóízű történeteit a régi időkről és keserű frontélményeit. Kitaníttatta édesanyámat s ma is küldözgeti a »hazait«. Alig mertem elmondani neki, hogy külföldre tartok. Nem csodálom fiacskám – mondta szomorúan –, ott talán kevesebb az uraság.”

Vérmérséklet kérdése, ki hogyan emésztette meg a földművelésügyi miniszter elképesztő kijelentését, mely szerint Mészáros Lőrinc szorgos mezőgazda. Van, aki felháborodott, mások kínjukban nevettek. Utóbbiak lesznek az állami földek elárverezésének vesztesei. „A nagyapám már maga sodorja a cigarettáit, nem gyarapítja a trafikosok – miféle trafikosok, te jó ég! – nyereségét.”

Sosem fogják megérteni, miért nem lehet megmondani az igazságot, miért kell titkossá tenni a harácsolást, a pénz elherdálását. Miért jobb nekünk a drágább, mint az olcsó? Miért veszett ki az őszinteség a társadalommal folytatott párbeszédből (ha ugyan létezik ilyen)?

„Szeretnék családot, gyerekeket. Miből? Az én szüleimtől nem telik 70 milliós házra, a rokonaim nem gazdagok, nem dobnak össze egy panellakást sem.”

Mondják-mondják. És nekivágnak a világnak. Nyomukban már a por sem látszik, mi pedig könnyeinket törölgetjük, s azt kérdezzük: Mi lesz veled édes hazánk?