A ravaszabb Kaczynski

Kiűzte a történelem jó időre a híres jelszót, hogy „lengyel-magyar két jó barát, együtt harcol, s issza borát”. Különböző korszakokban, és eltérő tartalommal volt divatban az elmúlt évtizedekben, hol rokonszenvvel, hol kedvezőtlenebbül, amíg néhány hónapja ismét visszatért. Már-már ijesztőn. Az utóbbi napokban az a hír járja - pontosabban egyelőre inkább föltételezés -, hogy Juncker, az Európai Bizottság elnöke készítgeti a dossziét, amely azt indítványozná, hogy a friss varsói kurzus jellegét és tevékenységét vizsgálja meg az Unió, és vele szemben vegyen fontolóra netán még szankciókat is.

A téma amúgy nem újdonság, rebesgették már Magyarországgal és Orbánnal összefüggésben is, de mindig elakadt. Inkább amolyan ijesztgetésnek látszott, mintsem nagyon komolynak. Azt mondja a fáma, hogy a repülőgép szerencsétlenségben meghalt Jaroslaw, az ikertestvér, tehetségben jelesebb volt, a most uralkodó fivér Lech azonban ügyesebb. Rejtőzik, háttérbe húzódik, mást állít az előtérbe, amivel teljesen elhárítani nem tudja ugyan a népszerűtlenséget, ellenben a mögöttesből minden gonoszságot végre hajt, rohamléptekben nyeleti le őket, a Viktor-féle parlamentet utánzó bábjaival. Két-három nap és futószalagon lesz belőlük törvény, akárcsak nálunk is már száműzhetetlen szokássá lett.

Az igazság kedvéért azonban meg kell vallani azt is, hogy talán mégis ez a mai Kaczynski a rókább jellem. Mindenütt úgy emlegetik, hogy nem ő az eredeti, el tudja csak adni magát, egyebet sem tesz, csupán ügyesen utánozza a Fidesz vezért. A fejét sem kell törnie, egyszerűen másol, gátlástalanul „átemel”. Ezzel nem enyhíti ugyan a nyugati bírálatokat, csak eltereli kissé őket, mert az Unió figyelmét bizonyos mértékben csak Budapestre fókuszálja, visszamenőlegesen is emlékeztet rá, bizonyosan jobb lett volna időben nagyobb gondot fordítani a Duna partjára. Hamarabb, mint amíg Orbán élesebb diplomáciai fegyverré nem köszörüli a visegrádi négyeket, és ezzel éket ver a nagyobb, a huszonnyolc tagú együttes tagjai közé. Nem végzetes azonban ez a kis tömörülés, mert a négyek parányi részei csupán a szélesebb Uniónak, a gazdasági erejük is összehasonlíthatatlanabb, de azért sem, mert minden lehetett csak váratlan meglepetés nem, hiszen közismertek voltak az előzményei.

Annyi haszonnal mégis járt, hogy vészjelzésként hatott. Orbán magában, már nem is egészen tízmilliós országával bosszantott csupán, de nem ijesztett senkit. Lehetett haragudni, időnként ijesztgetni, reá is várhatnak szankciók, de nem sürgősek. Brüsszel halasztgathatja őket, emlékeztet a lehetőségükre, viszont nem kergeti senki. Szemben azonban ezzel a lengyel rezsimmel. És főként, ha fölbukkanna az élén az izmosabb, ma még talán kétségbevonhatatlanul karakterisztikusabb Le Pen féle egyéniség. Orbán mellette és mögötte megmaradhat, mondjuk másodiknak, de az Unióban a lengyel viheti majd a szót.

Ma még a Fidesz az Európát, az uniós gondolatot ádázul bíráló „központ”, amely azt igyekszik bősz erőszakkal elfogadtatni, hogy a jelenlegi együttműködési eszmének és gyakorlatnak befellegzett, az új izmosabb nemzetállamoké a jövő. Ha ellenben sikerülne nagyobb tábort is fölsorakoztatni mögéjük, súlyuknál fogva előbb-utóbb a lengyelek vehetik át a vezérszerepet. Annál is inkább, mert minden budapesti propagandakampány ellenére mind nyilvánvalóbb, hogy az a nagy „siker sorozat”, amely kitartón kérkedik a magyar teljesítményekkel, sehol sem volna, ha az Unió nem tömné a pénzt a Fideszék feneketlennek hitt hordójába. Miként a minap Róna Péter a Klub rádióban kifejtette, főként a német autógyárak teljesítménye nélkül, igazi hazai nagyipar úgyszólván nem is léteznék.

Két tényező is számításba jöhet, amely valamennyire fékezheti a még kezdeti, de máris félelmetesnek látszó negatív lengyel mozgást. Mindenekelőtt az ottani ellenzék, amely mögött van annyi történelmi tapasztalat és elszántság, hogy komoly erővé nőheti ki magát. Az eddigi tiltakozó tüntetések is erre látszottak utalni. Még nem őrölte föl az a szétaprózottság sem, amely a magyar mozgalmat bénítja, vannak olyan történelmi vezetői, mint a legendás Lech Walesa, és a mögötte mind elszántabban fölsorakozó Szolidaritás. Annyira kezdeti még az ottani radikális jobboldal kormányzása, hogy még minden kialakulhat belőle. És főként az Unió reagálása is elszántabbnak látszik, mint volt Orbánék esetben. Egyrészt Brüsszel mintha kissé kuriózumnak tekintette volna ezt a viszketeg magyar valamit, a vezért magát pedig, ha pojácának nem is, mert hamar rájött, annál valamivel komolyabb valakivel áll szemben. Másrészt a még szinte friss lengyel fordulat talán még időben figyelmeztetett. És netán még alkalmat adhat arra is, hogy a tervezett brüsszeli eljárás Kaczynskiék kijózanítására, közvetlen magyar beavatkozásra nem is, (minden hazai uszító propaganda ellenére is ezt senki nem óhajthatja, az ég óvjon tőle, a Fideszt 2018-ban becsületes választási küzdelemben kellene legyőzni), de a hatása kijózanító lehet a hazai fejlődésre is.

Ha észnél vagyunk, az a még hátralévő nem egészen két esztendő elegendő lehet a tanulságok levonására, az okos mozgósításra. Csak komoly elszántság kellene hozzá.