A szép, új világ elmarad

Publikálás dátuma
2016.02.01. 06:50
Zsidó Vénusz FORRÁS: MAGYAR NEMZETI GALÉRIA
Az orosz avantgárd képviselői irigylésre méltó módon hittek abban, hogy művészettel meg lehet változtatni a társadalmat, ha úgy tetszik, a világot. A Jekatyerinburgi Szépművészeti Múzeum ilyen tematikájú gyűjteménye a legfontosabbak közé tartozik. Olyan tárlatot láthatunk A művészet forradalma címmel, például Malevics, Kandinszkij, Rodcsenko, Liszickij, Goncsarova, Larionov munkáiból, a Magyar Nemzeti Galériában, ami Oroszországon kívül még soha nem került a publikum elé.

Az orosz avantgárdban hihetetlen módon sűrűsödött össze, simult egymáshoz művészet és történelem. Valós forradalom esett egybe művészi forradalommal. Amikor sokan azt hitték, hogy holnapra megváltoztatják a világot, a művészek is bíztak abban, hogy ehhez jelentős mértékben hozzájárulhatnak az ő alkotásaik. Ezért is próbálták leemelni a művészetet a piedesztálról. Kevesek kiváltságából tömegekévé próbálták tenni. Nem véletlenül láthatunk például a Magyar Nemzeti Galéria A művészet forradalma című kiállításán, aminek anyaga a Jekatyerinburgi Szépművészeti Múzeumból érkezett, az első teremben egyszerű ikonképeket is.

Nem veretes, nagy műveket, hanem olyanokat, amelyek bármelyik kis vidéki templomban előfordulhatnának. Hiszen az olyan látványvilágot is felhasználták az orosz avantgárd művészei, amivel akár a falusi ember találkozott, egyszerű ikonok, népművészeti motívumok, a plakátok harsogó jelképrendszere ugyancsak beépült a munkáikba. Az 1910-es, '20-as esztendők alkotásaiból kapunk ütős ízelítőt. Ritka néhány év, amikor művészek politikai funkciót vállalva, beültek hivatalokba is, és ez egyáltalán nem volt kínos, mert hittek abban, hogy így segíthetik az alkotások elterjesztését.

Százötven kortárs művész háromezer avantgárd alkotását „szórták” szét az országban. Így jött létre Jekatyerinburgban is az ilyen tematikájú gyűjtemény. Az más kérdés, hogy persze a sztálini időben, a hivatalos művészeti ideológiának, stílusnak megtett szocialista realizmus idején, véletlenül sem lehetett volna kiállítani. De nem hordták szét az értékeket, raktárakban gondosan őrizték, hogy aztán a hatvanas évektől kezdve fokozatosan újra napvilágra kerülhessen sok minden, és az orosz avantgárd megint elfoglalhassa méltó helyét a világban.

Állok Natalja Goncsarova 1911-ben készült Kaszálók című képe előtt, és hosszasan nézem. Pedig olyan nagyon nem is tetszik, túl egyszerű, mondhatni neoprimitív, ami az egyik festészeti irányzat volt ekkoriban. Két férfit és egy fiatalembert ábrázol félprofilban, vállukra vetett kaszával, amint mennek egymás mellett. Arcuk kisimult, nem látszik rajta düh, harag, csak lépnek a terhük alatt, semlegesnek tűnő ábrázattal, és mégis feszültséget áraszt ez a kép. Rejtett indulat van benne. Olyan, mintha némiképp erődemonstráció lenne. Mintha a három alak elé, meg mögé is lehetne képzelni többeket, akik csak jönnek és jönnek, és ki tudja mi a céljuk ezzel a tömeges jövéssel.

És, ha rengetegen összegyűlnek, abból akár még égszakadás, földindulás is lehet. Egy másik festményen, Nyikolaj Goloscsapov Tájképén ez már ott is van. Nincsenek az ágakat rémisztően meghajlító vad szélben a fáknak, az erdőben rejtőző háznak, világos kontúrjai, szürreálisan álomszerű a vízió, de mégis valóságosnak tűnik a látvány, melynek közepén kis fekete foltként, alig észrevehetően egy ember kutyagol a lúdbőröztető időben.

Íme a forradalommal rokonítható vihar, ami elsöpörheti az addigi társadalmi berendezkedést, a nagy fantazmagória szerint megszüntetheti az egyenlőtlenségeket, akár a kortárs művészetet is mindenkié teheti. Tisztában vagyunk vele mi lett a végeredmény. De ha nem tudnánk, akkor a kiállításon van egy olyan folyosó, amelynek két oldalán korabeli filmeket, híradórészleteket vetítenek. Szinte körbekerítenek bennünket ezek a felvételek. Megnézhetjük például hogy fosztanak ki egy templomot, rombolják le a kupoláját, hurcolják kifelé a tárgyakat. És annak is tanúi lehetünk, hogyan írják ki a templomra ordítóan nagy betűkkel, hogy klub. A vallásos művészet trónfosztása. Egy szakrális hely ideologikus átfestése, kisemmizése. Történelmi kataklizma röpke jelenetbe sűrítve.

E kor orosz avantgárd festői, nyugati mintákat is felhasználva, tán azért is szedtek alkotóelemeire szét mindent, mint a kisgyermek, hogy aztán saját elképzeléseik szerint teremtsék újjá a világot, vásznon és a valóságban egyaránt. Ezért Kandinszkij képein az annyi egymásba olvadó szín és forma, ezért Nagyezsda Udalcova munkáján egy konyha felismerhető alkotóelemei szanaszét szedve, és új kompozíciós elv szerint összerakva, és ezért Malevics sajátos elrendezésű színes, vagy éppen fehér, fekete négyzetei, körei, vonalai. Egy lehetséges, nagyon vágyott, roppant tehetséggel elképzelt, hatalmas fantáziával, invencióval megálmodott, szép, új világ alkotóelemei.

Terror lett sajnos a végkifejlet, véres egyeduralom, fölülről előirányzott, sematikus, üresen tartalmatlan egyen művészet. A kiválóan rendezett kiállítás kurátora, Gergely Mariann, a tárlat utolsó képeként Mihail Kicsigin Gyümölcsszüret című festményét helyezte jó érzékkel a falra. Terméstől roskadozó fájával, túlzottan kiegyensúlyozott, harmonikus parasztasszonyával, de még vadul elementáris színeivel, átmenet ez a munka az orosz avantgárd és a szocialista realizmus között. Átmenet a teljesnek álmodott szabadság és a totális rabság között. Intő jel, sőt felkiáltójel! 

Szerző
Frissítve: 2016.01.31. 20:59

Győzött az igazság Triesztben

Publikálás dátuma
2016.02.01. 06:48
Horváth Lili pénteken a magyar fi lmkritikusok díját, szombaton a trieszti fi lmfesztivál díját vette át FORRÁS: MAGYAR NEMZETI
Megállíthatatlannak tűnik a magyar filmesek diadalmenete a nemzetközi filmvilágban. A közelmúltban a magyar filmkritikusoktól különdíjat kapott Horváth Lili első nagyjátékfilmje, a Szerdai gyerek nyerte az 5000 euróval járó Trieszt-díjat az olaszországi kikötővárosban rendezett filmfesztiválon.

A kelet-európai filmek seregszemléjén, a Trieszti Nemzetközi Filmfesztiválon évek óta tapsolhatunk magyar alkotók sikereinek. A szombaton zárult huszonhetedik mustra Horváth Lili elsőfilmes magyar rendezőnő győzelmét hozta, az alkotó kapta az ötezer eurós pénzjutalommal járó Trieszt-díjat. Az olasz seregszemlén korábban Pálfi György, Sós Ágnes és Hajdú Eszter alkotása is díjazott lett.

A 33 éves Horváth Lili német-magyar koprodukcióban készült filmje tavaly a Karlovy Vary-i filmfesztiválon kezdte gyűjteni díjait, s az azóta tartó siker arra enged következtetni, hogy a tendencia folytatódni fog. A rendezőnő nagy érdeme, hogy kiválóan összehangolta a profi színészek és az amatőr szereplők játékát a Szerdai gyerek című filmjében. A nem képzett szereplők alkalmazása sokat ad a film hitelességéhez. A társadalom peremére szorult fiatal pár hétköznapi küzdelmeit bemutató történetben a tizenkilenc éves főszereplő, Maja emlékeiben élénken él az a mondat, amellyel édesanyja állami gondozásba adta őt. “Szerdán születtél és a szerdai gyerekek mindent megkapnak, amit csak akarnak" - mondták neki. Felnőve, az intézetből kikerülve egy hasonlóképpen nevelkedett, megbízhatatlan fiúhoz köti életét, aki nem akar törődni közös gyerekükkel, akire így szülei sorsa vár.

A Szerdai gyerek leginkább arról szól, hogy a brutális bánásmód ellenére Maja mindenáron küzd egy utolsó lehetőségért. Egy kisvállalkozói hitelben látja a lehetőséget, amelynek segítségével kis mosodát nyithat. Szeretné visszanyerni anyagi függetlenségét, hogy visszakaphassa és maga nevelhesse kisfiát. Maja figuráját már a Napszúrás című kisfilmjében felvezette a rendezőnő, de az amatőr Vecsei Kinga alakításában teljesedik ki: kemény, provokatív jellem, de ugyanakkor gyöngéd és csábító figura egyben.

A film trieszti premierjét követően a rendezőnő talán babonából, talán azért, mert nem bízott a film ekkora sikerében, hazautazott Budapestre, hogy aztán a győzelem hírére szélsebesen visszajöjjön Triesztbe. A film vetítését követően Maly Róbert operatőr válaszolt a Népszava kérdéseire. Elmondta, hogy a rendezőnővel közösen alakították ki a jelenetek listázását, vagyis azt rögzítették, hogy minden közeli képnek kifejezett mondanivalója legyen akár azon az áron is, hogy a felvételek esztétikai tartalmával szemben a történetnek van elsőbbsége. Megtudtuk, hogy az operatőr felnőtt férfiként dolgozott Miskolcon olyan szociális szövetkezetekben, amelyek a romáknak nyújtanak általános segítséget, ez a tapasztalat nyilván segítette a hátrányos helyzetű lányról szóló film forgatása során. Maly szerint, a filmterv megszületése után a legfontosabb feladat a megfelelő főszereplő kiválasztása volt. Nem volt könnyű tizennyolc-tizenkilenc éves remek színésznőt találni. Sok iskolát végigjártak, találkoztak nagyon érdekes fiatal tehetségekkel, de hosszú válogatás előzte meg, míg megtalálták a befutót Vecsei Kinga személyében. A lány egyébként nem teljesen független, mert bátyja, Vecsei Miklós, a Vígszínház fiatal színésze.

Maly Róbert operatőr a Népszavának azon kérdésére, amely azt firtatta, hogy milyen szempontokat követett a fények alkalmazásában, így felelet: “Lili, a film rendezője a főszereplő fiatal korát, valamint a reményt és a megszabadulást szerette volna hangsúlyozni. Ezért mindenütt, ahol csak lehetett, természetes fényeket alkalmaztunk. Szempont volt, hogy a lányanyát fénylően sugárzónak szerettük volna ábrázolni.” A szombat esti díjátadás utáni örömteli hangulatban Horváth Lili elismerően beszélt operatőr kollégájáról is, és lapunknak elmondta hogy, mennyire örül a közönség kitüntető szeretetének, ami egy ilyen sajátos film esetében egyáltalán nem megjósolható.

A fesztivál további díjazottjai közül fontos megemlíteni egy másik családtörténetet is, Vitalij Manskij ukrán rendező A nap alatt (V lučach solnca) című filmjét, amely a legjobb dokumentumfilm díjával térhetett haza. Az alkotás egy észak-koreai család hányatott sorsát mutatja be egy úttörőnek készülő kislányon keresztül. A rövidfilmek sorában a Premio Speciale-díjat Till Nowak német filmes Dissonance című filmje nyerte. A rendező képzelet gazdagon ábrázolja egy zenész belső világát, a szuggesztív szürreális valóság és a rajzfilmes eszközök keverésével. Díjjal tért haza a bolgár Iglika Triffonova A vádló, a védő, az apa és a fia (The prosecutor, the defender, the father and his son) című dokumentumfilmje is. Az alkotás a délszláv háborúban elkövetett háborús bűncselekményért perbe fogott Miroslav Krstić hágai tárgyalássorozatáról szól, elsősorban a vádló és a védő szenvedélyes párharcára összpontosítva. A vetítést ötperces, lábdobogással egybekötött ováció fogadta. Az ünneplés annak szólt, amit a közönség egy emberként érzett: végre egy alkalom, amikor győz az igazság.

A remény nyomában

Publikálás dátuma
2016.02.01. 06:47
Forrás: Vertigo Média
Miklós Ádám, jelenleg Brüsszelben élő fiatal filmrendező Menla hagyatéka címmel készített dokumentumfilmet a tibeti orvoslásról. A miénktől eltérő kultúra és gyógyászat a nyugati társadalom számára különösen érdekes, tanításuk megfontolandó.

A nepáli szerzetesnőket más fénytörésben bemutató, a Barcelonai Nemzetközi Filmfesztiválon is díjazott Dolma lányai után három évvel, a múlt hét végén került a hazai mozikba Miklós Ádám filmrendező második filmje. A skóciai St. Andrews-i Egyetemen végzett 29 éves dokumentumfilmes a Menla hagyatéka cím filmjében kevésbé rizikós, de talán még előző munkájánál is univerzálisabb témát választott. Ezúttal a tradicionális tibeti orvoslás nyomába eredt, különböző indiai helyszíneken - többek között az örökzöld Dharamszalába, ahova a kínaiak által vérbe fojtott tibeti felkelést követően a dalai láma menekült - faggatta a tibeti gyógyászatban hívőket, orvosokat és betegeket egyaránt.

Ebben, a tőlünk idegen közegben Dr. Dorjee, a tibeti rákgyógyászat felkapott alakja képviseli a racionalitást, de a nyugati társadalom számára mégis szokatlan, hogy egy vizelettel teli üvegpalackot rázogat, hogy megállapítsa, milyen rendellenességek vannak a páciens szervezetében. Talán meglephetnek minket a diagnosztizálás legfőbb módszerei is, megfigyelés, tapintás és kérdezés alapján állapítja meg a betegséget. Ők tudják, minden bajunk, betegségünk lelki eredetű.

A film stratégiájának fontos eleme, hogy bemutassa a rákkal szemben elért eredményeket, de szimpatikus módon nem foglal állást egyik oldalon sem, csupán felmutat pro és kontra érveket. Életigenlő ráktúlélő, csillogó szemű, szintén gyógyult sebésznő, a remény mellett elkötelezett, el-el pityeredő idősebb hölgy és szerettüket elvesztett testvérpár mesél arról, hogyan küzdöttek a gyilkos kór ellen, hogyan határozták el magukat az alternatív gyógymód mellett.

A Menla hagyatéka talán legszívbemarkolóbb, de cseppet sem giccses jelenetei foglalják keretbe a hetvenpercnyi játékidőt: évszázados erdők, az életet adó fák által zöldre festett hegyet látunk a gomolygó felhők mögött, időnként egy méltóságot sugárzó madár repül el szemünk előtt. Közben a narrátor, aki a BBC munkatársa, hibátlan, brit angolsággal mond egy szép verset, amelyet az egyik elhunyt asszony filmben többször megszólaló fia írt. A vers és a képi világ összecseng a helyiek csodálatával, amellyel a természet és egymás felé fordulnak.

Miklós Ádám filmje csak egy kis szegmensét villantja fel a tibeti gyógyászatnak, nem törekszik arra, hogy részletesen bemutassa eredetét, fejlődését, terjedését. A gyógyászatuk termékeit feldolgozó nagyüzemben egy szerzetes töpreng azon, hogyan fér össze a buddhizmus és a tudomány. A kettőnek találkoznia kell, mondja, majd arra figyelmeztet, hogy vakon semmiben sem szabad hinni. Megszívlelendő üzenet.