család;Magyarország;párt;történelem;

2016-03-19 08:40:00

Család és a párt

Talán volt olyan korszaka a magyar történelemnek, amikor a család fontosabb volt a pártnál. Amikor a gyerekek érdeke felülmúlta a párthatározatokat. Nekem szerencsém volt, ilyen családban növekedhettem.

Látnom kell azonban, hogy ma épp azok, akik a legtöbbet tehetnék a családért, a gyerekeikért, a párt oltárán áldozzák fel őket. Vártam-vártam, hátha lesz a Fidesz–KDNP-ben olyan képviselő, aki a Fidesz oktatáspolitikusához, Pokorni Zoltánhoz hasonlóan ki meri mondani, hogy az az irány, amelyiket az egykor MSZMP-s, később KDNP-s államtitkár asszony kijelölt a pedagógusoknak és a tanulóknak – a képviselő urak és hölgyek gyerekei is köztük vannak – annak rossz és még sokkal rosszabb következményei lesznek. „De egy sem bírta mondani”, hiszen tudták, nem a szolgalelkű államtitkár ötletéből született az oktatásügy vízfeje, a KLIK-nek nevezett intézmény, hanem maga Edvárd király fejéből pattant ki látomása, s ő még akkor is jó irányba haladást vizionált, amikor a csőd viharos szele fújt. Edvárd király utasítására gyártottak egy asztalt, köréje ültették a gyerekek és az oktatás érdekeit védelmezők egy részét, s el akarták kezdeni az időhúzó eszmecserét, melynek nyitányaként az oktatásügy korábbi rombolója olajat öntött a tűzte, és sokadszor leszedte a vizet a pedagógusokról. Hogy éppen ő miképp ülhetett az asztalnál? Rejtély. Szégyenében kellene elbujdosnia, nem az észt osztania. (Nem ő az egyetlen, aki a pedagógusokon köszörüli a nyelvét, akadt ilyen szolgalélek korábban is. Az illető viharban konyakozó tanárokról fecsegett, miközben ő vedelte a konyakot, a legjobbik fajtából.)

Látni vélem a parlamentből késő este hazaérkező kormánypárti képviselőt. Hitvese aggódva segíti le a kabátját, s kérdésekkel ostromolja, hol késett ilyen éji órán. Jó vágányra állították a hazát – válaszolja a semmittevéstől kimerült honfi, s a gyerekszoba felé figyelmez, ahonnan szaggatott köhögés hallik.

– Tornaórájuk volt – nyugtatja az asszony –, sokat szaladgáltak a folyosón. Felverték a port. Aztán a következő órát az udvaron töltötték, akkora volt a lárma. Tudod, a következő csoport is a folyosón tornázott.

A képviselő a fejét csóválja. Ezek az igazgatók még az órákat sem képesek jól elosztani. Nem baj, van már olyan intézmény, amelyet rátermett emberek vezetnek. Klebelsberg nevét ugyan nem képesek jól leírni, de nem is kell. Hogy egységesen leszavazzák őket? Az Soros és a bukott baloldal aknamunkájának köszönhető.

– Mit mondasz?

– Semmit. Csak a Soros-félék jutottak eszembe.

– Ki az a Soros?

– Szegény hazánk és népünk soros ellensége.

– Nem ő támogatta a "fiúkat" a külföldi egyetemeken?

– Ez is csak előrelátó gonoszságát bizonyítja. Úgy hitte, hálásak lesznek, de jól megjárta.

– Kérsz vacsorát?

– Köszönöm. Inkább lefekszem. Fárasztó napom lesz. Módosítások és szavazások.

– Miről szavaztok?

– Az oktatás reformjáról.

– Nem szólnál, hogy fáradtak a gyerekek, sokat kell az iskolában lenniük, s itthon is tanulnak. Elég sokat gubbasztanak a könyveik fölött. Belenéztem némelyikbe. Hát…

– Szólok, persze, hogy szólok, de hidd el, az a legjobb, amit fönt akarnak.

– Fönt?

– Hát a vezérkar. Azaz legfelül.

Az asszony hallgatott, aztán suttogva megkérdezte, nem lehetne-e legfelül is elsuttogni a tanügyiek, szülők és a gyerekek bánatát.

– Hova gondolsz? Nem hallottad, hogy minden a legnagyobb rendben van, és a legjobb irányba haladunk?

– Készíts az asztalra egy kis pénzt! Be kell vinniük az osztályfőnöknek.

– Már megint? Építkezik, hogy hetente kell segélyezni?

– Krétára kell.

– Krétára? Nem hallottad, hogy minden a legnagyobb rendben van, és tökéletes az oktatás iránya?

– Az irány remek. Csak éppen nincs kréta.

– Mire valók a számítógépek?

– A fele elromlott.

– Meg kell csináltatni. Miért nem intézkednek?

– Már megtették. Megírták a kérvényt. Talán el is küldték.

– Minek kell ehhez kérvény?

– Hiszen ti szavaztátok meg! A KLIK-től kell engedélyeztetni, hogy kifizethessék a szerelőt.

– Nem emlékszem. Vegyél ki a zsebemből néhány százast. Talán elég lesz.

– Készítek egy sószórót is.

– Azt meg minek? Azt is az osztályfőnök kérte?

– Nem. Arról panaszkodnak, hogy ehetetlen az étel, annyira sótlan. A többiek is zsebből sóznak.

– Egészségtelen.

– Te már ettél sótlan pörköltöt?

A férj elvonult. Arra gondolt, nehéz zöldágra vergődni az asszonyokkal. Maradiak, mindig a gyerekeket védik. Eszükbe sem jut a párt. Mert az a fontos.

Kicsit még belepislantott a késő esti híradásba. Jót nevetett a kancelláriaminiszteren, aki lazán visszautasította a Szépművészeti Múzeumból kikölcsönzött képek hollétét firtató kérdést. Még csippentett is. Milyen szellemes! Mennyire igaza van! Ezt az embert nem lehet zavarba hozni, szégyellje magát, aki ilyen provokatív kérdéseket tesz föl. Őt biztos nem érdekli a 18. század képzőművészete. Műveletlen bunkó! Bezzeg Lázár! Neki nyilván kisujjában van a művészet története. Ilyen széles látókörű, szellemes, művelt ember kell ide!

Tettre készen, frissen ébredt. Megnézte az állami televízió reggeli adását. Megnyugodva tapasztalta, az okafogyott tüntetésen néhány száz ember lézengett. Mit akarnak? Jól mondta Pista bácsi, a házmester, mit akarnak ezek, jó dolgukban azt sem tudják, mihez kezdjenek, hát tüntetnek. A házmester bácsi unokájának igazságtalanul adtak egyest a dolgozatára. Bezzeg, ha pedagógus-gyerek volna, morogta, miközben a kukákat húzta a kapu alá. Azokkal persze kivételeznek, a szegény ember gyereke viszont megnézheti magát.

Igaza van, gondolta. Be kellene terjeszteni egy törvénymódosítást. Ilyesféle címmel: A szegénysorsú gyerekek elnyomásának megszüntetése. Kellene egy bizottság, kis EU-s pénz, máris sínen lenne az egész. Kicsit le is lehetne csippenteni belőle. Vagy icipicit felültervezni.

A konyhaasztalon papírlapra esett a pillantása: „Apukához mentem a kórházba! Vittem húslevest.”

Közben sokadszor vetítették azt a reklámot, amelyből a tájékozatlanok is megtudhatják, működnek a reformok, s egy lelkes úr közli, többet tud félretenni. Felesége erre azt mondja, marhaság, mert suttyomban minden drágul. Éppen most mondja, amikor a disznóhús olcsóbb? De az asszonyt ez sem győzi meg, azt válaszolja, azért, mert a felcsúti villanyszerelőnek sertésfeldolgozója is van. Nem hajlandó felfogni, a tehetséges ember megérdemli, hogy támogassák. Az asszony meg csak mondja-mondja: Csuda jó lehet az a felcsúti levegő, hogy ennyi a tehetség.

De miért visz húslevest a kórházba? És miért vitt WC-papírt? Papírzsebkendőt? Hiszen csak elkényezteti a gazdasági vezetőket, akik elszabotálják a pénzt! Az öreget már műteni kellene, de váratják. Azt mondják, nincs altatóorvos. Nevetséges! Azt is állítják, nincs elég nővér. Hová lettek? Persze, az ellenség elcsábítja őket. Meg a bukott baloldal azzal hitegeti szegényeket, hogy kint jobban keresnek. Borzalmas ez a hazugság-özön. Az igazságot itthon ismerhetik meg, s ha megismerték, tudhatják, hogy a kormány jobban teljesít, s megnyugodva számolhatják a fényes megélhetésüket biztosító fizetésüket.

Noha közel laknak a Parlamenthez, eltűnődik, nem hatásosabb-e, ha taxin érkezik. Akkor látják, mennyit dolgozik a honért. Már-már nyúl a telefonjáért, amikor valaki a vállára csap. Egyik párttársa. Együtt szendvicseznek a büfében.

– Siessünk! Napirend előtt felszólal az öreg. – Így szólítják bizalmasan, mióta tudni lehet, hogy nagypapa lesz. Hát igen! Az ifjú demokraták előbb-utóbb nagyapó-sorba kerülnek. Szerencsére ég bennük a régi tűz.

Már-már futásnak erednek, nehogy a kinyilatkoztatás egyetlen szaváról lemaradjanak.

– Mi a téma? - kérdi lihegve. Elszokott a sietségtől, nem illik a megfontolt viselkedéshez.

– A földárverések törvényessége és az egyenlő esélyek.

Épp ideje, gondolja lihegve. El kell magyarázni a bukott baloldal által megtévesztetteknek, hogy most tulajdonképpen jóvátételi akció folyik. Akiktől a kommunisták hajdan elvették a földjüket, most visszavásárolhatják. Kamatostul. Kicsiből nagyot. Jól megadta nekik Lázár János! Ő csak tudja, hiszen a rokonsága a régi rendszer kárvallottja. Most igazság tétetik. Akár a dohányboltok ügyében. Maszekból nemzeti – már az elnevezés is érezteti, milyen jó úton haladunk. Ízlelgeti a szót: „nemzeti dohánybolt” – zseniális. Lelki szemével látni véli, ahogy szorgos munkáskezek mindenhová elhelyezik a „nemzeti” táblát. Nemzeti kifőzde… lángossütő… piac… mellékhelyiség… Nem! Ez maradjon magánkézben. Klozet. Egy vagy két t-vel? Hagyjuk.

Hamar megérkeznek. Futó emberek mindenfelől. Nagy nap lesz. Az őrség már felsorakozott. Kövér László zseniális volt, amikor sereget toborzott. Kinek a föld, kinek a katonaság – legalább befogják a szájukat a bukott baloldaliak. Eszébe jutott az a Mozart-opera, amelyet a fia hallgatott. Valami szerájról szólt. Szeráj. Mi a fene az? De arra emlékezett, hogy az egyik szereplő ezt énekli: „Mars, mars!” Ezt többször is visszajátszatta. Fel kellene venni, hogy a parlamenti elnök úr is meghallgassa.

Az ülésterem máskor nyüzsgő hangyabolyra emlékeztet. Már ha ülnek benne. Ez azonban nagy ritkaság. A „terepen” dolgoznak, keményen. Most telve vannak a sorok, ünnepi a várakozás csendje.

Az „öreg” könnyű léptekkel szökken a pulpitusra, és máris belekezd: „Most, hogy sok-sok becsületes magyar ember várja tőlem, hogy…” Felnéz a páholyra. Mosolyogva üldögél benne az egyik legbecsületesebb magyar ember, Schmitt Pál. „Miért kell egy ilyen úriembernek lemondania?” – gondolja szomorkásan.

Egy perc múlt el. A miniszterelnök mellett ülő helyettese már az önfeledt kacajt gyakorolja. Bólogat is hozzá. Megadja a módját. Így hallgatja az igét a jól nevelt keresztény. Gyönyörű példája a vallások egymásra találásának, a szívből fakadó párbeszédnek.

Hatalmasat kordul a gyomra. A szomszédja megrovóan tekint rá. Ilyen fennkölt pillanatot nem illik megzavarnia.

Nevetés hullámzik. A miniszterelnök dakota-vicce keltette az általános derűt. Valamelyik gonosz pedagógus jut eszébe, aki ugyancsak próbálkozott hasonlóval. Szánalmas volt. Meglátszott, hogy ávós volt az édesapja. Jól írta a legbecsületesebb magyar újságíró, Bencsik András. Hogyhogy nem kapott még etikai elismerést?

Dübörgő taps. Vastapsba megy át. A kormánypártiak felszökkennek, állva fejezik ki csodálatukat. Fél fenékkel megelőzte szomszédját. Reméli, észrevette valamelyik befolyásos pártember. Néha fél fenékkel is lehet karriert csinálni.