Előfizetés

Valódi tárgyalást akar a civil kerekasztal

Publikálás dátuma
2016.03.07. 06:04
Balog Zoltán miniszter Fotó: Tóth Gergő
Levélben reagált a Civil Közoktatási Platform (CKP) az Emberi Erőforrások Minisztériumának (Emmi) válaszára, amelyet a civil kerekasztalnak küldött, annak 12 pontos kármentő követeléseivel kapcsolatban. Mint a CKP írja: őszinte sajnálattal vették tudomásul, hogy a miniszter, a minisztérium még mindig nem akar szembenézni a közoktatás problémáival, csupán a közhangulatot akarja elaltatni a szorgos tevékenység látszatával. 

A civil platform szeretné egyértelművé tenni: a kormány által összehívott oktatási kerekasztalon megoldásként csak olyasmi jöhet szóba, ami egybevág a kormány már bizonyítottan elhibázott és megbukott szemléletével, illetve, aminek megoldása elég olcsón megúszható. Ahogyan a kormány azt a kezdet kezdetén leszögezte: valódi rendszer-átalakításra senki ne számítson. Mindezt a kormánykerekasztal groteszk összetétele is bizonyítja: olyan szereplőkkel próbálja legitimáltatni káros elképzeléseit, akik közül többen semmiféle közoktatási tapasztalattal nem rendelkeznek. A Civil Közoktatási Platform mindezek miatt továbbra sem tartja a valódi problémamegoldásra alkalmas keretnek a kormány köznevelési kerekasztalát. Továbbra is olyan kétoldalú tárgyalásra áll készen, és ezt várja a minisztériumtól is, amely nyílt, szakmai alapokon nyugszik, és melyre a hatalom képviselői azokkal ülnek le, akik valóban reprezentálják a nevelés-oktatás szakmai, érdekvédelmi és civil közösségeit.

Sztrájkoló tanárnő
Szalayné Tahy Zsuzsa, a zuglói Szent István Gimnázium tanára Facebook-bejegyzést tett közzé, amelyben azt írja: március 15-től sztrájkolni fog, mégpedig úgy, hogy nem hajlandó beírni egyetlen érdemjegyet sem. Szalayné február közepén került be először a hírekbe, amikor nyílt levélben szólt be tankerületi vezetőjének, miután a Klik a miskolci tanártüntetés miatt elmaradt órák miatt rászállt Pukli Istvánra, a budapesti Teleki gimnázium igazgatójára. A tanárnő mostani kiállásának oka a bejegyzés szerint, hogy a munkaerőhiány miatt az iskolájukban lassan már nehézségekbe ütközik egyes tárgyak szakszerű tanítása, illetve az, hogy a mostani tantervet lehetetlen végigtanítani a rendelkezésre álló idő alatt. A jegybeírás megtagadásának egy ideig nem sok hatása lesz, 45 nap múlva viszont le kell zárni az érettségizőket, és ekkor már gondot okozhatnak a hiányzó jegyek. A tanárnő a 2008-as Nemzeti Alaptanterv visszaállítását követeli július 1-től.

Három indok, és a munkavállalói érvek

Kordás László
Publikálás dátuma
2016.03.05. 08:40
FOTÓ: SZALMÁS PÉTER
Dávid Ferencnek, a VOSZ főtitkárának múlt hét szombatján (2016. február 27.), a Szép Szóban megjelent írásának címével egyetértünk: „szakszervezetmentes megállapodások” születtek az idei bérekkel kapcsolatban. A Magyar Szakszervezeti Szövetség tudniillik nem hajlandó aláírni kitöltetlen ajánlást - sem most, sem a jövőben. A tárgyaló partnereink pedig csak ezt tartották elfogadhatónak.

Nem először szembesültünk azzal a ténnyel, hogy a kormány és a munkáltatói oldal ugyan kész tárgyalni, de lényegében csak a saját elképzelései tartja elfogadhatónak. Egy megállapodáshoz pedig mindenki egyetértése szükséges volna.

Jelmondatokkal, szép célkitűzésekkel már tele van a padlás. Szó szerint és átvitt értelemben egyaránt. Most másról van szó: közösen kialakított, elfogadott konkrétumokról, amelyet valamennyien vállalunk. Egy megállapodás csak erről szólhat, minden egyéb más csak óhaj, szándék, politikai nyilatkozat. Ezeknél ma már többre van szükség!

Bért kell emelni!

Meg kell szüntetni a dolgozói szegénységet. Elfogadhatatlan, hogy napi 8 órányi tisztes munkából ma Magyarországon nem lehet megélni. A minimálbéresek még most is 15-20 ezer forinttal keresnek kevesebbet, mint a hivatalosan megállapított létminimum. A bérből és fizetésből élő magyar munkavállalók zömének olyan csekély a jövedelme, amelyből nemhogy félretenni képtelenség, de a váratlan kiadásokra sem jut pénz. További probléma, hogy egyes ágazatokban rendkívül magas a minimálbéresek aránya. Ez pedig az aktív évek után a nyugdíjas élet minőségét is meghatározza.

Igen, egyértelmű a statisztikai jelzés, több ágazatból is lassan elfogynak a munkavállalók az alacsony keresetek miatt. Észre kellene venni a munkáltatói szervezeteknek, hogy saját maguk alatt vágják a fát akkor, ha az alulmotiváltság miatt nem találnak megfelelően képzett munkaerőt, megnehezítve ezzel a vállalkozásuk életét. Az alulmotiváltság egyik oka pedig az alacsony bér.

Egyértelmű, az alacsony bér megöli a kreativitást, és ezen keresztül csökken a vállalkozások versenyképessége, ami pedig az ország versenyképességének romlását hozza. Ez nem lehet érdeke egyikünknek sem, ezért nincs más út, mint bért emelni.

Egyre komolyabb problémát okoz az alacsony bérekből eredő munkaerőhiány, a dolgozni és megélni akaró ember pedig, ehelyett a külföldi munkavállalást, az elvándorlás választja. Ezzel elveszítjük annak a kreatív, vállalkozó szemléletű, aktív, piacképes tudással rendelkező, elsősorban fiatal korosztályt, amelyik a gazdasági, társadalmi felemelkedés erejét adhatná.

Na de nézzük, mit jelent mindez a számok nyelvén.

Ma 4 magyar régió is a legszegényebbek között van az EU 276 régiója között. A magyar régiók közül egyedül a Budapestet is magába foglaló Közép-Magyarország teljesít jól, itt az EU-átlag 107 százaléka az egy főre jutó GDP. Igaz, ez a mutatószám Pozsonyban 186, Prágában 173 százalék! Az osztrák GDP az EU-átlag 127 százaléka, a magyar csupán a 68. Bérek tekintetében is hatalmas a lemaradásunk. Ma már szinte az egész közgazdász szakma egyetért abban, hogy a mai magyar bérszínvonal gátja a gazdasági növekedésnek. Olyan alacsony szinten ragadt meg, hogy ma már nagyságrendileg négymillió ember él a létminimum alatt. Egyszerű belátni, hogy az alacsony keresetű ember keveset fogyaszt, a szerény fogyasztás pedig visszafogja a vállalkozások növekedési lehetőségeit. Rossz ez mindenkinek, dolgozónak, munkáltatónak, államnak egyaránt. Tehát béremelésekre, tartalmas és mindenki által vállalt megállapodásokra van szükség.

Az "Újrakezdés" szellemében

A Magyar Szakszervezeti Szövetséget alkotó munkavállalók határozottan, egyértelműen kijelölték azt az utat, amelyet végig kell járnunk. Az „Újrakezdés” című programban, amely nem ismeretlen a munkáltatók számára sem, hiszen a tavalyi kongresszusunkon ők is ott voltak vendégként. Ott szögezte le szövetségünk: „Követeljük, hogy a kormány és a munkáltatók egy középtávú megállapodásra jussanak a szakszervezetekkel, amely alapján 2018-ra olyan bérpolitikai intézkedések történnek, amelyek biztosítják, hogy minden teljes munkaidőben dolgozó legalább a létminimumnak megfelelő összeget vihesse haza.”

Ebből az következett (volna), hogy a minimálbér és a garantált bérminimum kapcsán hároméves bérmegállapodás szülessen, amelyben minimum az elveket (a létminimum és a minimálbér legyen egyenlő a kormányzati ciklus végére), az első lépéseket, és a garanciákat rögzítjük. Ebben nem volt partner sem a kormány, sem a munkáltatók.

Őszintén szólva, nem is értem, ki gondolhatta azt, hogy ezek után egy olyan országos bérajánlást elfogadna a Magyar Szakszervezeti Szövetség, amely még dr. Dávid Ferenc szerint is csak „egy jó szándékú iromány”. Konkrét számokat nem tartalmaz, még elveket sem rögzít. Innentől kezdve, ez szerintem árt az ágazati bértárgyalások, a helyi béralkuk során. Azaz ne csináljunk úgy, hogy nincsen ennek jelentősége, hogy az ország három legnagyobb munkaadói szövetsége, és két szakszervezeti konföderációja milyen különalkut hozott össze.

És igen, tegyük egyértelművé, hogy jelentős érdekkülönbség van köztünk és a munkaadók között. A munkaadó a legkisebb ráfordításból akarja kihozni a legnagyobb profitot. Ő azt gondolja, csak akkor emel a béreken, ha mást már nem tud tenni, hiszen elmennek a dolgozói. Ez az óvatosan haladás elve, azaz csak az lesz, amit a piac kikényszerít. Ha nincsen "pénztáros", akkor jobban kinyitjuk a bukszát, és adunk valamit. De ez a felfogás csődöt mondott. Elég, ha megnézzük, hogy a munkaerőhiány már a versenyképesség, a gazdasági növekedés akadályává vált.

Elmaradt aláírások

Ne gondolja azt senki, hogy ha a kizsákmányolás futtatószárán egy kicsit engednek a munkaadók, és ezzel egy ideig enyhítenek a feszültségen, azzal megoldják a problémát. Nem, attól még a munkát nem fizetik meg továbbra sem, a dolgozók jogaival visszaélnek, korlátozzák a tiltakozáshoz való jogát, és kockáról-kockára építik le a mindennapi életbiztonságát jelképező falakat. Attól még senkinek sem lesz jobb, ha azzal próbálják megtörni: „ha valami nem tetszik, akkor el lehet innen menni, százan várnak az ön helyére.” Már csak azért sem, mert egyre inkább nem igaz a mondat második fele.

Tudom, nem lehet minden gondunkat egy minden nemzetgazdasági ágra kiterjedő megállapodással megoldani, hiszen valóban eltérő a különböző ágazatokban működő cégek helyzete. Ezért érdekeltek vagyunk a hazánkban kialakult három szint megtartásában. Azaz: legyen országos bérajánlás, ezért is ültünk asztalhoz, és voltunk konstruktívak egészen addig, amíg láttuk, hogy hol vannak az előttünk felhúzott falak. De ugyanilyen fontosnak tartjuk az ágazati szintet is, amely nyilvánvalóan még közelebb van az egyes munkahelyekhez, még inkább befolyással lehet a dolgozók életére. Ezen a területen inkább visszalépéseket látok, és ebben várom a munkáltatókat, harcoljuk együtt az ágazati egyeztetési rendszer szétverése ellen.

Helyi szinten pedig nyilvánvalóan akkor lehetünk sikeresek, ha magas minőségű, azaz versenyképes a termelés, a szolgáltatás, és ehhez versenyképes bérek társulnak. Az érdek itt is közös, az érdekegyeztetés itt is a közös érdeket szolgálja. Ennek felismerését várjuk el helyi tárgyalópartnereinktől is.

A Magyar Szakszervezeti Szövetség nem írta alá a minimálbérről, a garantált bérminimumról és az országos bérajánlásokról szóló megállapodásokat. Az utolsó pillanatig ott voltunk a tárgyalóasztalnál. Szomorú vagyok, hogy nem sikerült megállapodásra jutnunk, és azt még jobban sajnálom, hogy az alá nem írásunk ellenére a munkaadói oldal meghatározó szereplője megállapodásnak tekint „egy jó szándékú irományt”. Ezek maximum politikai megállapodások, amelyet a kormány kötött néhány munkáltatói és munkavállalói szervezettel.

Amennyiben a kormány és a munkáltatók, egymást támogatva nem akarnak elmozdulni ebből a helyzetből, akkor nem lesz munkabéke.

Elmulasztott lehetőség

Szerintem egy jó bérajánlás ott kezdődött volna, ha rögzített feltételek mellett, elveiben, irányában, végrehajtási ütemében egyaránt megegyezés született volna. Erre a Magyar Szakszervezeti Szövetség javaslatot tett, a „4x9” elnevezésű bérfelzárkóztatási programjával. Ehhez már társulhatott volna felelősség, feladat. Már másnap ez alapján megindulhattak volna az ágazati tárgyalások, amelyek vonalvezetőnek tekintik az országos ajánlás szövegét. Az ott létrejött, még több számot tartalmazó megállapodások pedig nagyon erős orientációs erővel bírnak az egyes munkáltatók számára. Legyenek azok az állami, vagy magánkézben lévők. Egy ilyen folyamat már nem csak egy jó szándékú irományban csúcsosodott volna ki. Ez lett volna az érdekegyeztetés alfája. De ezt most is elmulasztottuk.

A 2017-es bértárgyalások előtt vagyunk. Most pótolhatjuk az elmulasztott lehetőséget. Ehhez azonban szükséges őszintének lennünk egymással. Ebbe nem fér bele az, hogy színleljük az egyezkedést. Jó kiindulópontnak tartjuk dr. Dávid Ferenc VOSZ főtitkár kijelentését, amelyet az idei tárgyalások után, az egyik interjújában megfogalmazott a minimálbér emelésének szükségességével kapcsolatban: teljesen tisztességes álláspontnak tartom a szakszervezetek részéről, hogy ezt kitűzik… ennyi szociális érzék, ennyi realitás érzés bennem is van, hogy a 21. század Európájában nem egy jópofa mondat az, hogy a minimálbér értéke nettó 20 000 forinttal alacsonyabb, mint a létminimum… És egyetértünk abban is a munkáltatókkal, hogy a jelenlegi adó és járulékkereteken változtatni kell. A kormánynak is szerepet kell vállalnia ennek a tarthatatlan helyzetnek a felszámolásában. Közös cselekvésre van szükség!

Ezt erősítette meg legutóbbi kongresszusunk is, ahol hármas követelést fogalmaztunk meg a kormánnyal és a munkáltatókkal szemben:

• Adj több bért, hogy élhessünk!

• Adj több bért, hogy dolgozhassunk!

• Adj több bért, hogy ne kelljen elhagyni a hazánkat!

----------

A szerző a Magyar Szakszervezeti Szövetség elnöke

Van ez így

Márton László
Publikálás dátuma
2016.03.05. 08:30
Donáth György rövid életű szobrának botrányos avatása FOTÓ: SZALMÁS PÉTER
A szobor ügyről, mert a szoborból egy nap alatt ügy lett, lehet – és helyénvaló – felháborodva kiabálni, amint az avatást megakadályozók tették. Lehet higgadtabban tiltakozni és okosan beszélni, amint a Páva utcai zsinagógában a Mazsihisz vezetői és György Péter tették. És lehet – vélem én - a napi híren túl, a színfalak és a szereplők mögé nézni. Ezt kísérlem meg az alábbiakban.

A címben idézett mondat Gulyás Gergelytől hangzott el, amikor újságírók rákérdeztek, mi a véleménye az ártatlanul kivégzett és egyben dühöngő antiszemita Donáth Györgyről. A kérdés és a válasz az Üllői út és a Páva utca sarkán felállított, a Holokauszt Emlékközpont és zsinagógától húsz méterre hangzott el.

A díszlet

A szobrot a Magyar Politikai Elítéltek Közössége állította. Róluk annyit tudni, hogy a Pofoszból (azaz a politikai foglyok szövetségéből) váltak ki, mert ez – szerintük – nem képviselte az ’56 előtt elítélteket. Ami tételesen nem igaz. A kiválás valódi oka az lehetett, hogy a Pofosz egyértelműen az ’56-os forradalom szellemiségét kívánja képviselni, amíg az MPEK 1945 utáni ellenállást emleget, ez pedig meglehetősen tág fogalom, Horthy és Szálasi hívei is beleférnek. Elnöke vitéz Fehérvári István, akiről nem tudjuk pontosan hol vitézkedett. Annyi azonban biztos, hogy a szobor elkészítésének költségeit Boross Péter fedezte.

Nem ez az első eset, hogy az ismeretlenség homályából előtűnő szervezet "nagy tettet" hajt végre. Horthy Miklós kenderesi újratemetését a Magyar Tengerészek Egyesülete rendezte. Ezen is megjelent, több MDF-es miniszter kíséretében Boross Péter.

A szereplők

Donáth György élt negyvenhárom évet. Szobra a sarkon élt huszonnégy órát. Az elmaradt avatás főszónoka a harmincnégy éves, jogot végzett Gulyás Gergely képviselő, a Fidesz alelnöke - lett volna. Nyilván hivatalos minőségében. Elkísérte Boross Péter, a nyolcvannégy éves, hét hónapig Magyarország miniszterelnöke, újabban a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság elnöke, aki 15 millió forinttal támogatta a szobor felállítását. Nyilván nem a saját zsebéből.

Mögöttük sorakoznak az egyelőre láthatatlan lobbisták. Egy köztéri szobor felállítása hosszadalmas eljárás, a főváros és a kerület különböző hatóságainak engedélyére van szükség, a mű minőségét és a kiszemelt helyet legalább egy tucat döntéshozó hagyja jóvá. Azt se zárnám ki, hogy a Fidesz alelnöke ilyen gesztus előtt kikéri a párt elnökének, vagy ügyvezető alelnökének véleményét is.

A főszereplő a hatvannyolc éve halott Donáth György. Békében porladhatnának földi maradványai a fővárostól kapott díszsírhelyben, ha nem bolygatnák. De ha már így történt, nézzük meg közelebbről.

Donáth politikai pályája az 1938-as választások után kezdődött, Imrédy Béla oldalán. A mai olvasónak furcsának tűnhet, de az igazság része, hogy Imrédy betiltotta Szálasi nyilaspártját és internáltatta a későbbi „nemzetvezetőt”. Szálasi ugyanis német mintát majmolt, amíg Imrédy és pártja magyarnak mondott szélsőjobboldali diktatúrát készült megvalósítani. A fiatal képviselő jó szónoknak és még jobb szervezőnek bizonyult, szövetségbe fonta a jobboldali erőket. Rövidesen a Magyar Élet Pártjának alelnöke lett.

Imrédy politikai vonala a fajvédelem és az őrségváltás volt. Ez a zsidóság kiszorításával és a zsidó vagyon átadásával kezdődött, de kiterjesztették volna a német eredetű magyarokra is. A „szláv parasztokat” ugyan meghagyták volna, de a „turániakhoz” képest csökkentett jogokkal. Ezt támogatta lelkesen Donáth György. Imrédy bukása is a megkezdett úton haladt, pártjának vezérszónokaként megszavazta és megszavaztatta a zsidótörvényeket. Amikor a zsidók és „árják” közötti házasságot megtiltó törvény a parlament elé került, gondja volt rá, hogy a zsidók és nem-zsidók közötti házasságon kívüli nemi érintkezését bűncselekménnyé nyilvánítsák. Ennyi talán feleslegessé teszi annak firtatását, hogy Donáth antiszemita volt-e?

Bár a német megszállás után is képviselőként tevékenykedett, de Szálasi parlamentjével nem költözött Nyugatra. Imrédyt háborús bűnösként kivégző osztag elé állították, hadnagyának néhány hetes rendőri felügyeleten kívül nem esett más baja. A szó jogi értelmében nem tekintették bűnösnek. Igaz, ő a „zsidókérdés megoldását” kitelepítéssel képzelte el, panaszkodott is, hogy a háború alatt a szomszéd országok határai zártak, nem volt, aki átvegye az „emberfelesleget”.

Birodalomról álmodott

Amikor Donáthot perbe fogták a tudósítóként megjelent, huszonéves Kende Péter „kiváló képességű, igen művelt” emberként jellemezte. Közelebbről nézve a kétségtelen tehetség és műveltség mellett teljességgel hiányzott belőle a valóságérzék. Még 1943-ban, Sztálingrád után is hitt a német győzelemben, az 1918 előtti határok visszaállításáról, magyar birodalomról álmodott. A háború után a szovjet megszálló csapatok gyors távozásában bízott és a jogfolytonosságra épített „közjogi kozmetikát” tartott szükségesnek. Ennek lényege az 1938-as választásokon mandátumot szerzett képviselőház összehívása volt, amely néhány hét elmúltával átadta volna a hatalmat az 1946-ban megválasztott képviselőknek. Mindezt a Szövetséges Ellenőrző Bizottság és a szovjet hadsereg orra alatt. Talán eszébe sem jutott, hogy az új köztársaság nem a jogfolytonosságra, hanem éppenséggel a szakításra, a bukott rendszer megtagadására épült.

Ez okozta vesztét. Rákosi ürügyet keresett a választásokon győztes kisgazdák megsemmisítésére, szovjet mintára kirakatpert készített elő. A zártkörű összejöveteleken gyakorlati szempontból ártalmatlan, jogi szempontból ártatlan fantasztát szemelték ki az összeesküvés per fővádlottjának. A hiedelemmel ellentétben nem ez volt az első koncepciós per Magyarországon. Előtte a kommunista Demjén Pált trockizmus vádjával ítélték el, az 1946-ban kezdődő, a kommunista párt valódi és vélt ellenfeleinek megfélemlítését és kiszorítását célzó perek sorozatában.

A per

A Magyar Közösség története ugyanolyan sokrétű, ellentmondásokkal terhelt, mint a kor, amelyben létrejött. A húszas években Rákosi Jenő, zsidó származású erdélyi menekült alapította. Célja a „vérszerződés szellemében Magyarország népi határainak elkérése és ezen belül a magyar nép fiainak uralomra juttatása” volt. A „származási kritériumot nem faji, inkább pszichológiai alapon” határozták meg. Ez magyarázza, hogy a szervezethez egyaránt csatlakoztak náci hóhérok, mint Baky László, merész és következetes antifasiszták, mint Bajcsy-Zsilinszky Endre és Mester Miklós, olyan nagy formátumú alkotók, mint Kodolányi János és Farkas Ferenc. 1939 és 1944 között 80-100 tagra becsülték a létszámot, a háborút követő koalíciós években több ezerre szaporodtak.

A titkos, konspirációs technikával felépített társaságot valamiféle szabadkőművességhez hasonlították, de ez tévedés. Sokkal inkább a XIX. században eleven Carbonari-hoz és még inkább Alexander Dumas regényhőseinek megtestesülésére emlékeztet. Donáth György aktív, elméleteivel és előadásaival befolyásos tagja volt, de a mozgalom vezetéséhez soha sem tartozott.

A Közösség pere három halálos ítélettel végződött, de csak Donáth Györgyön hajtották végre. Társait védve mindent magára vállalt, az utolsó szó jogán elmondott beszédében igen bátran viselkedett. Az elítéltek nagy részét a Kádár-rendszer alatt elengedték, többet rehabilitáltak. Mistéth Endre, korábbi újjáépítési miniszter, a Kádár rendszerben egyetemi tanárként és a Bős-nagymarosi vízlépcső egyik tervezőjeként fejezte be pályáját.

Az ártatlanul szenvedett vádlottak személyén túl a Magyar Közösség története a korra jellemző zsákutcába vezető vállalkozások negatív példája. Bibó István szerint „eljárása nem csak a magyar nemzet megújulása szempontjából is céltalan, hatástalan és haszontalan program volt”.

A Magyar Közösség pere nyitotta meg a folyamatot, amely a mozgalomhoz nem tartozó kisgazda politikusok félreállításával, Tildy Zoltán lemondatásával majd bebörtönzésével, Varga Béla letartóztatásával, Nagy Ferenc emigrációba kényszerítésével végződött. A Bibó István Társaság kezdeményezésére, Gyurcsány Ferenc miniszterelnöksége alatt erkölcsileg is rehabilitálták, kitüntették a még élő, hajdani kisgazda politikusokat, a Magyar Közösség néhány tagját is.

A lobby

Maradt az igazán fontos kérdés: ki áll a kétes, vagy nem is kétes múltú személyiségek tisztára mosásának kísérletei mögött? Egy, vagy több szélsőjobboldali titkos társaság? Nem hiszek az összeesküvés elméletekben. Legfelülről sugallt, alulról jövő spontán kezdeményezés? Valószínűtlen. Ha a szándék megvan, a politikai döntéshozók tudják, hol húzódik a fal, amelyen túl nem mehetnek. Amikor az Egyesült Államok elnöke nyilvánosság elé tárja, hogy ő akadályozta meg a Hóman szobor felállítását, mondhat a kormány, amit akar, az üzenet félreérthetetlen. Állíthatnak Wass Albertnek a már álló ötven mellé még félszáz szobrot, cipelhetik Nyírő József hamvait diplomata táskában, szervezhetnek még fél tucat múlt-kozmetikára szakosodott intézetet, lenyomhatnak még a magyar társadalom torkán sok mindent, de az árat előbb utóbb dollárban és euróban fizetik meg, pontosabban fizetjük mi – helyettük.

A szerény múlttal, de annál nagyobb önbizalommal rendelkező Gulyás Gergely a kamerákba tekintve nem érezte a veszélyt. Az agg és tapasztalt Boross Péter felmérte a következményeket és – ahogy a második világháborúban a fejetlen visszavonulást nevezték –, rugalmasan elszakadt. Az alaktalan, de létező lobby bizonyára újabb szobrokkal, utcanevekkel, fél és- negyed igazságokat hirdető könyvekkel hergeli majd a fásult közvéleményt.

A közpénzen olajozott propaganda gépezet még forog. A Páva utcában azonban valami elkezdődött. A szimbolikus terek, a múlt narratívái nem állami monopóliumok többé. A második világháború idején "szellemi honvédelemnek" nevezték azt, amit néhány, anyagi eszközökkel nem rendelkező, de annál merészebb értelmiségi elkezdett. Győzni ugyan a hatalmas túlerővel szemben nem győztek, de megmentették a szellemi tőkét, amelyből a második magyar köztársaság kisarjadzott és amely az 1989-es rendszerváltókat is éltette. Kevesen kezdték, sokan folytatták. Így van ez.