Van más forgatókönyv?

Mi történik akkor, ha sikerül a tanárok mozgalmát kifárasztani, és a mostani tiltakozási hullám eredménytelenül, vagy egy-két látszateredménnyel zárul? Nem a tanárok lesznek az első számú vesztesek, hanem a szülők.

Amikor a jobboldalról kezdeményezett népszavazás megsemmisítette a szocialista-liberális kormány amúgy is eléggé erőtlen egészségügyi reformkísérletét, a „népakarat” győzelmét hangos ünneplés kísérte az egyik oldalról, másrészt néma csend a másik oldalról. Úgy tűnt, igazából nem volt támogatottsága a reformkezdeménynek, sem a páciensek, sem a gyógyító személyzet soraiban. Mintha alapvetően elégedettek lettek volna az érintettek a korábbi helyzettel. Mára már látszik, mennyire más volt a valódi helyzet.

Az az egészségügyi reformkísérlet volt az utolsó esély arra, hogy az ország a demokratikus politika eszközeivel próbáljon meg javítani az ágazat helyzetén. Azóta mintegy tízezer orvos hagyta el Magyarországot. Ezek az emberek nyilvánvalóan elégedetlenek voltak, talán csak a fizetésükkel, talán kiszolgáltatott, megalázó helyzetükkel is, amelyben a feudális magyar egészségügyben létezni kényszerültek. Szólni nem mertek. Ha olyan módszerekkel fojtjuk el a korszerűsítési próbálkozásokat, mint amilyen az egészségügyi reform ellen bevetett "gyilkosozó" kampány volt, eredményül az érintett szakértők menekülését és az egészségügy összeomlását kapjuk. Az az abszurd és tragikus helyzet, ami most jellemzi a magyarországi kórházakat, és amire mindenki vég nélkül tudja sorolni a példákat, alapvetően onnan eredeztethető, hogy a népszavazás sokkhatásával elriasztották az embereket a demokratikus, politikai megoldásoktól.

Pontosan ez várható az oktatásügyben is. A kormányzat ellenállása megtörheti a civil mozgalmakat. A lakosság támogatása nem egyértelmű, mert igaz ugyan, hogy a Fidesz-kormánynak ilyen fontos, ilyen lényegi, ilyen tömeges kritikával, mint amivel most a tanári szervezetek illették, még nem kellett szembenéznie, de a triumfáló államtitkárnak is igaza volt, amikor arra hivatkozott, hogy a pedagógusoknak csak a 25 százaléka sztrájkolt. Ez az ő szempontjából valóban győzelem, mert a 25 százalék csakugyan nem tudja megváltoztatni a helyzetet, de a valóságban azt jelenti, hogy minden negyedik pedagógus kockázatot vállalt azért, hogy kiharcolja a korszerű tanítás feltételeit. Ez óriási szám, ha a szakmai súlyát nézzük.

Ha kormányunk nem hajlandó a minden szakértő által bírált, nemzet- és ifjúságellenes oktatáspolitikáján érdemben változtatni, akkor örülhet, mert győzni fog. A győzelem utáni forgatókönyv nyilván másolja majd az egészségügyi reformerek fölött aratott győzelem forgatókönyvét. A tanárok ugyanis rendkívül nagyvonalúak voltak, hogy most a polgári demokrácia eszközeit vették igénybe, hogy a kormány által elrontott iskolarendszert a tanítványaik érdekében rendbe hozzák. Van más lehetőségük is: nem kényszerülnek arra, hogy kilátástalan politikai harcba bonyolódjanak. Ezt a lehetőséget jól szemléltetik a tanári fizetésekre vonatkozó adatok. Mennyi egy kezdő tanár fizetése külföldön? Szlovákiában 1538 euró. Görögországban 1710. Csehországban 780. Olaszországban 1906. Ausztriában 2235. Spanyolországban 2448. Hollandiában 2687. Írországban 2714. Magyarországon 464 eurónak megfelelő forint.

Bármelyik tanár elmehet dolgozni az Európai Unió bármelyik országába. Ha csak pedagógiai asszisztensként helyezkedik el, akkor is sokkal többet keres, mint itthon. A nyelvi nehézséget nyilván nem könnyű legyőzni, de ilyen óriási jövedelemkülönbségért rengetegen megtanulnak majd a szükséges szinten a megfelelő nyelven.

Most a tanárok - és ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni - , nem fizetésemelésért sztrájkoltak, hanem azért, hogy a múltba néző, a modern pedagógiai kihívások eredményes vállalását lehetetlenné tevő oktatási szabályozást megváltoztassák. Felelősségteljes, hivatásukhoz méltó fellépésükért nem köszönetet kaptak, hanem leckéztetést, helyenként kigúnyolást és megfélemlítést. Szűk látókörű, kicsinyes és a tanulóifjúság érdekeivel - következésképp a nemzet érdekeivel - ellentétes a kormányzat győzelmi reakciója. Ha egyszer a Nemzeti Együttműködés Rendszeréről beszélnek, akkor ennek éppen az volna a lényege, hogy ne erőből oldják meg a konfliktusokat, hanem a többség próbáljon meg együttműködni a kisebbségben levőkkel, egyrészt mert előfordulhat, hogy a kisebbségnek van igaza, másrészt mert itthon kell tartanunk a szakembereket, akik - akár igazuk van, akár nincs -, ha lehetetlen helyzetbe kényszerítik őket, élni fognak az Európai Unió adta lehetőségekkel és elmennek.

De hát igazuk van.

Nem érthető a kormányzat rugalmatlansága, hiszen nem politikai, hanem szakmai kérdésekről van szó. De ez a kormányzat problémája. A lakosságé, a szülőké, nagyszülőké, diákoké és a képzett munkaerőt foglalkoztatni akaró vállalkozóké ennél sokkal fontosabb. Gondoljunk arra, mi történt az egészségüggyel azután, hogy közös akarattal sikeresen megakadályoztuk a korszerűsítést. Gondoljunk arra, hogy ma már többen halnak meg kórházi fertőzés, tehát műhiba következtében, mint autóbalesetben. Egészségügyünk a tönkremenés és az összeomlás szélén áll.

Az oktatásügyre várhat más jövő?

Szerbia megmentője?

Lehet Aleksandar Vucic szerb kormányfőt szeretni, vagy éppenséggel nem kedvelni, de az tény, hogy a Slobodan Milosevic által fémjelzett sötét időszak utáni éra egyik legjelentősebb politikusa. Egykor megrögzött ultranacionalista volt, aki hirtelenjében vált „haladóvá”, s szinte egyik napról a másikra Nagy Szerbia megteremtése helyett az uniós csatlakozást tűzte zászlajára. Itt, Európának ezen a fertályán nincsen semmiféle meglepő az ilyen gyors pálfordulásban, bizony, mi is tudnánk példákat sorolni erre.

Vucic hivatalosan 2014 áprilisa óta kormányfő, ám de facto már az azt megelőző két évben is ő volt a miniszterelnök, s nem Ivica Dacic. Nos, az eltelt nem egészen négy év alatt igazolta, tényleg komolyan gondolja az uniós csatlakozást, s ez a programja nem csak a Nyugat megtévesztését szolgálta. Jellemző, amikor az első vasárnapi parlamenti választási eredmények igazolták, hogy az általa vezetett Szerb Haladó Párt szerezte meg a legtöbb mandátumot a parlamentben, Angela Merkel német kancellár elsők között gratulált neki.

A Nyugatot nem érdekli Vucic múltja, s ebben nincs is semmi rendkívüli akkor, ha egy politikus nem bort iszik és vizet prédikál. A szerb miniszterelnök fontos gesztusok sorát tette, igyekezett javítani a kapcsolatokat Horvátországgal, Boszniával, ellátogatott a srebrenicai megemlékezésre is, jelezve azt, hogy tényleg szívén viseli a balkáni népek közeledésének ügyét.

Hiába Aleksandar Vucic messze a legnépszerűbb politikus Szerbiában, hiába ismerik el külföldön is, ő sem tévedhetetlen. Nehéz ugyanis megmagyarázni, mi szükség volt az előrehozott választás kiírására. Bár mindössze 0,1 százaléknyian kevesebben voksoltak a haladókra, mint 2014-ben, pártja így is 27 mandátumot veszített, mivel meglepően sok, hét párt jutott be a parlamentbe. Egyes magyarázatok szerint azért ragaszkodott annyira az idő előtti voksoláshoz, mert nagy parlamenti támogatás segítségével próbálja meg felgyorsítani a valóban elengedhetetlen gazdasági reformokat. Csakhogy ugyanezt az érvet már a 2014-es idő előtti voksolásnál is hallhattuk. Amikor aztán a kormány valóban kemény intézkedéseket fogadott el a költségvetési hiány csökkentésére, a tiltakozás hatására visszavonta azokat.

A vajdasági magyarság számára sem jött jókor a voksolás. Eddig ugyanis a VMSZ egyeduralkodónak számított, most azonban kiütközött az, hogy a Magyar Mozgalom egyre nagyobb veszélyt jelenthet Pásztor István számára, s bizonyos településeken, például Szabadkán nagyon megosztottá vált a magyarság.

Szerbia Európa egyik legszegényebb országa. Vucicnak mihamarabb eredményeket kell felmutatnia, mert az ő üdvössége sem tarthat örökké. Ez azonban nem lesz könnyű számára, mert egy morálisan és gazdaságilag is padlón lévő országba kellene életet lehelnie.

Szerző

Mehetünk isten hírével?

A pénzügyi szakembereket a megbízhatóságukért tiszteltem, meghökkentő ötleteket viszont soha nem feltételeztem volna róluk. Véleményemet dr. Kiss Krisztina, a Quaestor Kárrendezési Alap ügyvezető igazgató-helyettese és Pázmándi László, a szervezet alapkezelési vezetője változtatta meg. Nemrégiben levelet kaptam tőlük, melyből kiderült, hogy a Quaestornál bennragadt pénzemre – ahogy mondani szokás - keresztet vethetek.

Persze nem ez lepett meg igazán, hiszen józanabb pillanataimban mindig is tudtam, hogy ez lesz a vége a dolognak, ami meghökkentett, az a levélben foglalt indoklás volt. Azért nem kaphatom vissza a pénzemet, mert 2008 és 2015 között hozamot kaptam rá. Ami az én esetemben már csak azért sem meggyőző érv, mert ezeket a hozamokat többnyire nem vettem fel, hanem visszaforgattam, vagyis a Quaestornál hagytam.

De ha föl is vettem volna, ki hallott már olyat, hogy a kifizetett kamatok vagy hozamok miatt le kellene mondanunk az alaptőkéről? Feltételezem, hogy a levél íróinak, mint a magyar átlagnál jobban kereső gazdasági vezetőknek, szintén vannak befektetéseik (méghozzá az enyémnél összehasonlíthatatlanul nagyobbak), melyekből vélhetőleg tisztes hasznuk származik. Mit szólnának hozzá, ha ezen befektetések kezelői egyszer csak azt mondanák nekik: volt már hozamotok, kaptatok már elég kamatot, úgy hogy most búcsút mondhattok az alaptőkének.

Kevesebb joggal háborognék, ha arra emlékeztettek volna, hogy rossz lóra tettem. Hogy a (valamivel) nagyobb hozam reményében kockáztattam és vesztettem, s ezért ne rajtuk (vagyis az államon), hanem a Quaestor vezetőin próbáljam behajtani káromat. Még talán igazuk is lenne, ha az illetékes állami szervek annak idején az elvárható módon látták volna el a feladatukat és megfelelően ellenőrizték volna a céget.

A Quaestor ügyei körül ma több a homály, mint a bizonyosság, ám a fejlemények fényében egy dolog a napnál is világosabb: az ellenőrzés nem volt megfelelő, amiért a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete (a PSZÁF), illetve jogutódja, a Magyar Nemzeti Bank a felelős. E két szervezet mulasztott, ezért most az MNB-nek lenne kötelessége a pórul járt Quaestor-ügyfelek kártalanítása. Ami konkrétan azt jelentené, hogy kifizetne minket, majd veszteségét ezt követően a cégvagyon maradékaiból próbálná meg fedezni, ahelyett, hogy ezt a Quaestor-ügyfelekre hárítaná. Nyugodtan átvállalhatná a dolgot, hiszen a hírek szerint sok mindenre telik neki – ingatlanokra, unortodox gazdaságtant okító iskolák alapítására vagy festményvásárlásra. Az MNB-nek csak azok megsegítésre nem telik, akik a mulasztásai miatt szenvedtek el veszteségeket, sok esetben egy egész élet munkáját.

Dr. Kiss Krisztina és Pázmándi László levelükben két lehetőséget tárnak elénk. Az első: egyes ügyfelek elfogadják azt, hogy nem kapnak semmit, más ügyfelek pedig azt, hogy csak a hozamokkal csökkentett s így nevetségesen apróra zsugorodott összeget utalják át nekik. (Az én esetemben ez az eredetileg befektetett pénz nem egészen egy ezreléke(!) lenne.) S ha elfogadjuk ezt a „megoldást”, aláírásunkkal igazoljuk, hogy lemondunk mindenfajta további kárrendezésről. A másik lehetőség: nem fogadjuk el és mehetünk isten hírével – vagyis megpróbálhatjuk magunk visszaperelni a pénzünket. Hogy milyen eséllyel, az elgondolható. Ebben az esetben a Kárrendezési Alap többé nem foglalkozik az ügyünkkel.

Akárhonnan nézem - gyalázatos dolog.