Középpontban a Munka törvénykönyve

Fordulatot hozhat az idei május elseje a francia szociális feszültségben? Aligha. A nyilvántartások szerint 3,5 millió az állástalanok száma, a munkaképeseknek több mint 10 százaléka nem dolgozik. Napokon belül kegyetlen erőpróba készül. A szocialista kormány a tervek szerint több hónapos huzavona után éppen a május elsejei ünnepet követően a parlament elé terjeszti szavazásra az új munka törvénykönyvet, amely immár hónapok óta borzolja az idegeket. Egyszer már dönteni kellett volna a sorsáról, de Valls szocialista miniszterelnök gyorsan visszatáncolt, elkerülni igyekezvén a borzalmasan fenyegető válságot. Most ellenben éppen május elseje előtt néhány nappal, Pierre Gattaz, a gyáriparosok szövetségének elnöke provokált, ha nem történik semmi ők lépnek, és akkor nézzék meg, mi történik Hollande elnök kormányával...

Sajátos helyzet. Franciaországnak elvben öt szakszervezeti szövetsége is van, világnézetükben eltérők, de éppen egy hónapja páratlan méretű, és eddig nem látott természetű tiltakozás hívta föl magára a figyelmet. Párizs Köztársaság terét, amelyet a Respublika angyalának, Marianne-nak a szobra ékesít, éjszakánként ezrek, van nap, hogy tízezrek népesítik be virrasztva. Addig nem tágítanak, amíg a kabinet vissza nem vonja az El Khomry-törvény tervezetét, amely a még szerencsés dolgozók alapvető jogait is tovább nyirbálná. Kik tüntetnek? A szakszervezetek? Néhány buzgó hívük is ott van köztük természetesen, de korosztályban olyan vegyes gárda – húszévestől hatvan évesig - amely torkig van a jogfosztással. Aki toborozta őket, és tartja bennük a lelket, mondhatni ocsmány szóval, „zúg újságíró”, Francis Ruffin, egy hajdani Fakir című lap szerkesztője, az elszántak őt követik rendületlenül.

És hol vannak a szakszervezetek, amelyeknek hivatásuk lenne a dolgozók érdekeinek a képviselete? A napokban jelent meg egy kimutatás, amely azt a szomorú adatot közölte, hogy a hatvanmilliós ország lakosságának, pontosabban dolgozó rétegeinek összesen tíz százaléka szakszervezeti tag, a magánszektorban foglalkoztatottak körében pedig mindösszesen öt százalék.

Hová lett a tavalyi hó? Aki élt már akkor és emlékezik az 1960-as, 1970-es évekre az tudja még, hogy a korabeli Franciaország volt a leghevesebb osztályharcok színhelye, a kommunista párthoz közelálló szakszervezeti szövetségnek, a CGT-nek a szervezésében. Olyan május elsejék, sztrájkmozgalmak voltak, hogy szinte egész Európa számon tartotta őket. Igaz, más világ volt. Maurice Thorez és Georges Marchais FKP-je szerepelt a napilapok címoldalán, de nemcsak ők. A konkurens kereszténydemokrata indíttatású CFTC szakszervezeti szövetségé is, a Szocialista Párthoz húzó Force Ouvrière is, közéleti tényezőknek számítottak. És ma? Jó esetben néhány százezer tagjuk van, alig hall róluk a francia világ.

A minap mégis helyet kapott a Le Monde-ban, hogy a CGT, amely valamennyire létezik még, tisztújító kongresszusát tartotta. Előző főtitkárát, Thierry Lepaont „száműzni” kellett lakásügyi panamája miatt.

Utódául az 55 éves Philippe Martinezt, ezt a Renault gyári fémmunkást választották meg, aki nyomban a hagyományokhoz, a hősies harcok emlékéhez nyúlt vissza. Éppen május elseje beköszöntése előtt, április 28-ra iparágakon átívelő általános sztrájkot hirdetett meg, arra óhajtván kényszeríteni a szocialista kormányt, hogy haladéktalanul vonja vissza a munkajogokat lábbal tipró törvény tervezetét. A javaslatot a küldöttek kézfölemeléssel, úgy ezer vokssal szavazták meg, negyedrészük azonban vonakodott elfogadni. A hagyományos ultraforradalmi kommunista szellemben, „űzzük el a hatalomból a nép ellenségeit, ezeket a szarháziakat, akik szocialistáknak merik nevezni magukat". A kongresszust üdvözölte Pierre Laurent, a kommunista párt pillanatnyi vezetője is. Vastapsot kapott, ellentétben a hűvösen köszöntött szocialista pártfőnökkel.

A háttérben ugyanis annak ellenére, hogy egyáltalán nem rózsás a mai francia munkaügyi helyzet, az egység keresése helyett a konföderációk „osztályharca” dúl. A jövő márciusban szakszervezeti választások esedékesek, és ezen a CGT azt kockáztatja, hogy elveszíti eddigi első helyét. Vetélytársa, a CFDT úgy 300 ezerrel több támogatóra számíthat, a különbség igaz, néhány százalék csupán, de a posztkommunisták ezt is árulásnak tekintik. Ezért volt Martineztől taktikai, talán ennél is több, stratégiai húzás az általános sztrájk meghirdetése, amelyet szükség esetén meg is hosszabbítanának, ha addig nem sikerülne a szocialista kormányzatot a jogtipró törvényjavaslat visszavonására szorítani. Martinez azzal tartotta sakkban a kongresszust, hogy közölte, a mai CGT a teljes szakszervezeti tagságnak mindössze 2,62 százalékát tömöríti.

A valódi tét azonban sokkal nagyobb. A viszonylag megtépázódott, egymást tipró szakszervezeti mozgalmak azt is kockáztathatják, hogy a nagy népszerűséget szerzett újszerű „Éjszaka, talpon!” mozgalom, a Köztársaság tériek leleményes és kitartónak ígérkező tüntetése, ha ideiglenesen is, de elragadhatja tőlük a megtépázott hírnevet, hiszen a közhangulat körében máris „sztárrá” lépett elő. Nem a szakszervezetek, hanem a virrasztó éjszakák szervezője hívta a szindikátusokat, álljanak közéjük. Ha együtt vívnák meg a jó ötletű általános sztrájkot, a siker netán nem marad el.