Szakadékban

Ha egy országba működő tőke nem jön be, viszont a képzett munkaerő java kivonul, a befektetési környezet bizonytalan, a gazdaságpolitika kiszámíthatatlan, az egészségügy, oktatás romokban, a szakképzés a szakadék felé tart, ott a gazdasági növekedés legföljebb a miniszterelnök hagymázas álmaiban szárnyal. A kormányzati propaganda továbbra is harsogja, hogy Magyarország jobban teljesít és hogy a reformok működnek. Ha mégsem így van, annál rosszabb a makacs tényeknek.

Az persze már más kérdés, hogy a magyar választópolgárok közül hányan olvassák el tüzetesen az Eurostat adatsorát, amelyből egyértelműen kiderül: Magyarország megállíthatatlanul csúszott a gazdasági növekedési lista legaljára. De nem csak azon a "helyosztón" csinált hátra arcot a régió egykori éltanulója. A versenyképességet, a kormányzati munkát elemző nemzetközi felméréseken is szembeötlő, hogy Magyarország egyre rosszabbul teljesít. Amit Orbán Viktor és udvaroncai reformoknak neveznek, nem működnek. Ezzel szemben azokat a nagy ellátó rendszereket is igyekeznek a víz alá nyomni, amelyek még - a benne dolgozók tisztességének és kötelességtudatának köszönhetően - életjeleket mutatnak, mint az egészségügy, vagy az oktatás.

Nem igazán közismert, hogy nem csak a nagy multik kerülik - kevés kivétellel - Magyarországot, ha beruházásról kell dönteni. Egyre több hazai vállalkozó is igyekszik kimenteni a cégét, termelését, vagy veszi igénybe a régió országainak pénzügyi szolgáltatásait.

A lakosság a bőrén érzi az egészségügy kifosztásának és szétverésének következményeit, aminek még nincs vége, hiszen több szakértő is úgy véli, az Országos Egészségügyi Pénztár (OEP) beszántása sem szól másról, mint újabb pénzek kivonásáról. Azt viszont egyelőre viszonylag kevesen értik még meg, hogy például a szakoktatás kiherélése, beszélő szerszámok gyártása kreatív, gondolkodó, a változó körülményekhez alkalmazkodni képes szakmunkások helyett, évtizedekre leszakadó pályára állítják Magyarországot.

Előttünk a múltunk. Újra aktuális lesz a régi diktatúrából ránk maradt önironikus szólás: a kapitalizmus a szakadék szélén áll. És lenéz ránk.

Szerző
Bihari Tamás

"Mindig ellenzékben"

Pofonokat, mi a Népszavánál, bizony kaptunk néhányat attól a Magyar Nemzettől, amely néhány napja szép magyar hagyományos címbetűi alatt büszkén közli, „mindig ellenzékben”. És mert a jelen, meg a megígért jövő üdvös lehet, örömmel köszöntjük a nemes szándékot. Néhány baráti megjegyzés kíséretében. Nehéz felejteni ugyanis, hogy gazdasági állapot szempontjából a két redakció pillanatnyi helyzete sem azonos, hiszen a Magyar Nemzet a kissé távolabbi és közeli múltból olyan előnyökkel indult, amilyeneket kevés gárda mondhatott, illetve mondhat a mai napig is a magáénak. Továbbá: minden személyeskedő indulat nélkül megjegyzem, hogy jeles publicisztikai rovatában olyan tehetséges, nagy tudású kollégák és kolleginák dolgoznak, akiknek joggal berzenkedhetne a lelkiismeretük, ha néhanapján föltámadna az önvizsgálat hajlama egyes félretett, alig néhány hónapja megjelent írásaikért.

Félreértés ne essék. Egyáltalán nem valami erkölcsi piedesztálról említem ezt, hiszen háromnál is valamivel több évtizedet töltöttem magam ugyanezen címbetűk árnyékában, abban a szerkesztőségben, amely azidőtájt ugyancsak nem éppen a legüdvösebb szellemiségű volt. Annak ellenére idézem ezt föl, hogy személy szerint, nekem, akit büntetésül, mégis kegyként helyeztek oda - „bűnösnek” mondott MTI-s éveimért - csak áldás volt abba a környezetbe kerülni. És ahol szerencsére abba a külpolitikai rovatba juthattam, amelynek a vezetője Paál Ferenc volt, és akinek köszönhetően ez a nem éppen szeplőtelen csapat mégis az akkori magyar sajtó egyik rangos műhelyének számított. Azzal a tudattal is, hogy a hányatott magyar újságírásnak olyan múltú szögletében tevékenykedhettünk, amelynek első évei - Pethő Sándor vezetésével - történelmileg csakugyan hősieseknek voltak mondhatók, akárcsak a Népszavának a két háború közötti néhány korszaka. Megszaggatni persze nem kell és nem is illik képzeletbeli köntösünket, de azért a frissen átalakult Magyar Nemzet is kissé elfogultan tekinthet vissza egykori históriájára. És magam még külön is meghatódva, amiért a nem éppen dicső múlt után is az a megtiszteltetés ért, hogy - Göncz Árpád és Antall József nagylelkű bizalmából - a rendszerváltozás első kormányának egyik párizsi diplomatája lehettem.

Persze azt sem feledhetem, hogy önkéntes hazatérésem után frissen írt, az akkor regnált kormányzatot bőszen bíráló cikkemmel éppen a Magyar Nemzetnél kopogtattam. Annál a korábban politikai cimborámnak hitt pillanatnyi főszerkesztőnél, Krasznai Zoltánnál, aki a legrövidebb úton penderített ki. És ha akkor nem jelentkezem a kornak szinte még egyetlen hiteles ellenzéki lapjánál, a Magyar Hírlapnál, az a cikk soha és sehol nem jelenik meg. Nem mentség, hogy korábbi, nem mindig folttalan tevékenységünkben része volt annak is, hogy egész országunk Európának abba a szögletébe szakadt, ahol végtére is alig volt mód igazi és felhőtlen szabad sajtót működtetni. Mind a mai napig, sőt.

És akkor a korunkbeli Magyar Nemzet friss és üdvös fordulatának ürügyén engedtessék meg néhány ugyancsak személyes tapasztalatra támaszkodó megjegyzés. A „mindig ellenzékiséget” hirdető Magyar Nemzet olyan szerencsés lélektani pillanatban jelentkezett megújulásával, amely viszonylag rövid időtávra talán igazi változást ígérhet, ha két éven belül sok minden csakugyan kedvezően alakul. Talán, talán fölbukkanhat a végre valamennyire szabadnak remélhető magyar sajtó. De engedtessék meg az a szubjektív megjegyzés is, miszerint - nemzetközi megfigyelés alapján - bármennyire üdvös is az ifjú Magyar Nemzet gárda „mindig ellenzékben” törekvése, nem mindig elég.

A második világháború után az akkor még "csak "kormányfő De Gaulle tábornok fogadta a talpig becsületesen keresztény Hubert Beuve-Méry gondolkodót és fölkérte, indítsa el a demokratikus Nyugat-Európa egyik legrangosabb napilapját, a Le Monde-ot. Ők ketten is egyetértettek abban, hogy nem mindig elég a szabad bírálat igyekezete. Függetlennek kell lenni - ha mód van rá teljesen függetlennek - a mindenkori és nem mindig jó szándékú hatalomtól. Ez az a rang, amely igazán hitelesítheti az igazi szabadságra szomjas gárdát. És Beuve-Méry óta a párizsi Olasz sugárút szerkesztőségében a mai napig minden utóda - a kiváló André Fontaine-től, Jacques Fauvet-n át az eddig egyetlen női főszerkesztőig, a budapesti tudósítósága miatt lelki barátnőmmé vált Sylvie Kauffmannig - mindenki ezt az utat követte. Kivétel nélkül. Olyannyira, hogy Beuve-Méry, ha szükségét érezte, a már államfő De Gaulle-t sem kímélte bátor bírálataival. Ez adja a Le Monde-nak a demokratikus Európában páratlan rangját. És ezért - valóban nem kérkedésből mondom - büszke vagyok arra, hogy szerencsém folytán ebből a jeles gárdából többeket a mai napig is barátomnak vallhatok.

Miközben rokonszenves a kellemetlen közelmúltjával szakítani igyekvő Magyar Nemzet esete, azért ha majd egyszer igazán mindketten szabadok leszünk, nekem személy szerint mégis a lehetőleg korlátlan függetlenség az álmom, miközben nagyra becsülöm a bátor ellenzékiséget is. És bár jól tudom, a Népszava és ez a Magyar Nemzet talán soha nem lesz egy hullámhosszon, azért remélem, nagy néha talán sikerülhet egyet is értenünk.

Szerző
Várkonyi Tibor

Együgyű együttműködés

A visegrádi együttműködés az idén februárban ünnepelte létrejöttének 25. évfordulóját. Ám a V4-ek – ahogy röviden emlegetik a Lengyelország, Csehország, Szlovákia és Magyarország csoportját – napjainkban nem csak ezért szerepel gyakrabban a hírekben, elemzésekben.

„Visegrád” megalakulását a közös cél, az európai uniós tagság motiválta. Ennek elérésére szövetkeztek 2001-ben, és érthető versengésük mellett is sikeresen támogatták egymás uniós törekvéseit a felvételig. A laza, intézményesített szervezeti struktúrával nem rendelkező társulásban részt vevő országoknak hasonló geopolitikai helyzetük, a sokat emlegetett és nagyon cseppfolyós közép-európaiságuk, és bizonyos történelmi tapasztalatok mellett alig volt ezen túli közös érdeke. Történelmi gyökerű viták és ellenérzések sem erősítették igazán az összefogást. Egymás közti külkereskedelmük szomszédoktól szokatlan módon csekély, gazdaságaik nem egymást kiegészítők, hanem egymással versenyzők.

Ebben a helyzetben az inkább retorikai, mint tényleges együttműködés erősítésének szempontjából isteni (vagy inkább ördögi) ajándéknak bizonyult a menekültválság, a biztonságot keresők beözönlése, a terrorizmus látens fenyegetése. Rövid bizonytalankodás után, követve a kérdésben határozott bevándorló- és európai szolidaritás ellenes Orbán Viktor példáját, a visegrádi kormányok populista módon meglovagolván a lakosság félelmeit, a helyzetet belpolitikai pozícióik erősítésére használják. Elutasítják a közös uniós megoldási kísérleteket és javaslatokat, nem fogadják el a már Európában tartózkodó menekültek egytizedét érintő arányos, és az egyes országok teherbíró képességeit is figyelembe vevő elosztását. Az igazi vízválasztó, az „egység” legfontosabb összetevője persze a lengyel választások voltak, amelyek eredményeként a kormányra kerülő ottani nacionalista jobboldal is szakított az előző kormányzat euró-konformabb irányvonalával. Így megerősödött az egység sajátos, Brüsszel-kritikus és szolidaritás-ellenes platformon, igaz, ebben az egyetlen ügyben.

Öntsünk tiszta vizet a pohárba: senki sem akar, akarhat tömeges betelepítést Európába, különösen olyan országokba, amelyeknek nincsenek tapasztalatai a más vallású és kultúrájú bevándorlók letelepítésében, és nehézségekkel teli integrálásában, de erről a visegrádiak esetében nincs is szó. Magyarország esetében például 1200-nál alig több szíriai menekült kérelmének elbírálásáról lenne szó, tehát nem automatikus betelepítésükről. Feltételezem, ekkora létszámnál talán nem fenyeget bennünket az iszlamizálódás veszélye akkor sem, ha mindegyikük menekültkérelmét jogosnak ítéljük.

Miközben Európa-szerte erősödik a szélsőség, az EU-ellenesség, a szűk látókörű nacionalizmus, az idegenellenesség és az iszlamofóbia, Nyugat-Európa kormányai és az Unió kétségbeesetten próbálnak közös, euró-konform és humánus megoldást találni a fenyegető válságra. Türelmetlenség, ellenérzések és értetlenség fogadják az újsütetű V4-es egységet, amely azt képzeli magáról, hogy hatékony nyomásgyakorló csoporttá válik, miközben egyik sírásója lehet az európai értékeknek és magának az Uniónak is. Sőt, jobban érintheti a haszonelvű visegrádi kormányzatokat, és közöttük is leginkább az EU-s támogatásokban bővelkedő Magyarországot az, hogy az ellenszenv és erkölcsi kiközösítés mellett komoly szankciókkal is számolhatnak.

Az elmúlt egy év közvélemény-kutatásai azt bizonyítják, hogy a jelenlegi migráció ellenes közhangulatot gerjesztő politikájának a Fidesz haszonélvezője. Vajon az ország is? Nem hiszem.