"Mindig ellenzékben"

Pofonokat, mi a Népszavánál, bizony kaptunk néhányat attól a Magyar Nemzettől, amely néhány napja szép magyar hagyományos címbetűi alatt büszkén közli, „mindig ellenzékben”. És mert a jelen, meg a megígért jövő üdvös lehet, örömmel köszöntjük a nemes szándékot. Néhány baráti megjegyzés kíséretében. Nehéz felejteni ugyanis, hogy gazdasági állapot szempontjából a két redakció pillanatnyi helyzete sem azonos, hiszen a Magyar Nemzet a kissé távolabbi és közeli múltból olyan előnyökkel indult, amilyeneket kevés gárda mondhatott, illetve mondhat a mai napig is a magáénak. Továbbá: minden személyeskedő indulat nélkül megjegyzem, hogy jeles publicisztikai rovatában olyan tehetséges, nagy tudású kollégák és kolleginák dolgoznak, akiknek joggal berzenkedhetne a lelkiismeretük, ha néhanapján föltámadna az önvizsgálat hajlama egyes félretett, alig néhány hónapja megjelent írásaikért.

Félreértés ne essék. Egyáltalán nem valami erkölcsi piedesztálról említem ezt, hiszen háromnál is valamivel több évtizedet töltöttem magam ugyanezen címbetűk árnyékában, abban a szerkesztőségben, amely azidőtájt ugyancsak nem éppen a legüdvösebb szellemiségű volt. Annak ellenére idézem ezt föl, hogy személy szerint, nekem, akit büntetésül, mégis kegyként helyeztek oda - „bűnösnek” mondott MTI-s éveimért - csak áldás volt abba a környezetbe kerülni. És ahol szerencsére abba a külpolitikai rovatba juthattam, amelynek a vezetője Paál Ferenc volt, és akinek köszönhetően ez a nem éppen szeplőtelen csapat mégis az akkori magyar sajtó egyik rangos műhelyének számított. Azzal a tudattal is, hogy a hányatott magyar újságírásnak olyan múltú szögletében tevékenykedhettünk, amelynek első évei - Pethő Sándor vezetésével - történelmileg csakugyan hősieseknek voltak mondhatók, akárcsak a Népszavának a két háború közötti néhány korszaka. Megszaggatni persze nem kell és nem is illik képzeletbeli köntösünket, de azért a frissen átalakult Magyar Nemzet is kissé elfogultan tekinthet vissza egykori históriájára. És magam még külön is meghatódva, amiért a nem éppen dicső múlt után is az a megtiszteltetés ért, hogy - Göncz Árpád és Antall József nagylelkű bizalmából - a rendszerváltozás első kormányának egyik párizsi diplomatája lehettem.

Persze azt sem feledhetem, hogy önkéntes hazatérésem után frissen írt, az akkor regnált kormányzatot bőszen bíráló cikkemmel éppen a Magyar Nemzetnél kopogtattam. Annál a korábban politikai cimborámnak hitt pillanatnyi főszerkesztőnél, Krasznai Zoltánnál, aki a legrövidebb úton penderített ki. És ha akkor nem jelentkezem a kornak szinte még egyetlen hiteles ellenzéki lapjánál, a Magyar Hírlapnál, az a cikk soha és sehol nem jelenik meg. Nem mentség, hogy korábbi, nem mindig folttalan tevékenységünkben része volt annak is, hogy egész országunk Európának abba a szögletébe szakadt, ahol végtére is alig volt mód igazi és felhőtlen szabad sajtót működtetni. Mind a mai napig, sőt.

És akkor a korunkbeli Magyar Nemzet friss és üdvös fordulatának ürügyén engedtessék meg néhány ugyancsak személyes tapasztalatra támaszkodó megjegyzés. A „mindig ellenzékiséget” hirdető Magyar Nemzet olyan szerencsés lélektani pillanatban jelentkezett megújulásával, amely viszonylag rövid időtávra talán igazi változást ígérhet, ha két éven belül sok minden csakugyan kedvezően alakul. Talán, talán fölbukkanhat a végre valamennyire szabadnak remélhető magyar sajtó. De engedtessék meg az a szubjektív megjegyzés is, miszerint - nemzetközi megfigyelés alapján - bármennyire üdvös is az ifjú Magyar Nemzet gárda „mindig ellenzékben” törekvése, nem mindig elég.

A második világháború után az akkor még "csak "kormányfő De Gaulle tábornok fogadta a talpig becsületesen keresztény Hubert Beuve-Méry gondolkodót és fölkérte, indítsa el a demokratikus Nyugat-Európa egyik legrangosabb napilapját, a Le Monde-ot. Ők ketten is egyetértettek abban, hogy nem mindig elég a szabad bírálat igyekezete. Függetlennek kell lenni - ha mód van rá teljesen függetlennek - a mindenkori és nem mindig jó szándékú hatalomtól. Ez az a rang, amely igazán hitelesítheti az igazi szabadságra szomjas gárdát. És Beuve-Méry óta a párizsi Olasz sugárút szerkesztőségében a mai napig minden utóda - a kiváló André Fontaine-től, Jacques Fauvet-n át az eddig egyetlen női főszerkesztőig, a budapesti tudósítósága miatt lelki barátnőmmé vált Sylvie Kauffmannig - mindenki ezt az utat követte. Kivétel nélkül. Olyannyira, hogy Beuve-Méry, ha szükségét érezte, a már államfő De Gaulle-t sem kímélte bátor bírálataival. Ez adja a Le Monde-nak a demokratikus Európában páratlan rangját. És ezért - valóban nem kérkedésből mondom - büszke vagyok arra, hogy szerencsém folytán ebből a jeles gárdából többeket a mai napig is barátomnak vallhatok.

Miközben rokonszenves a kellemetlen közelmúltjával szakítani igyekvő Magyar Nemzet esete, azért ha majd egyszer igazán mindketten szabadok leszünk, nekem személy szerint mégis a lehetőleg korlátlan függetlenség az álmom, miközben nagyra becsülöm a bátor ellenzékiséget is. És bár jól tudom, a Népszava és ez a Magyar Nemzet talán soha nem lesz egy hullámhosszon, azért remélem, nagy néha talán sikerülhet egyet is értenünk.