Kiutasításom története

Publikálás dátuma
2016.06.11. 09:08
FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/LAM YIK FEI
Pedig olyan szépen indul minden. Miközben a gyorsvasút, a Shinkansen peronján várakozunk, mutatom Marinak, hogy a vagonok száma és a bejáratok jele le van festve, nehogy véletlenül rossz helyre álljon az utas, és kapkodnia kelljen.

És a japánok, akárcsak az angolok, szeretnek sorban állni, ez a tisztelet jele. Közben figyelem a forgalmistát, aki borzasztóan elegáns, kifinomult mozdulataiban nem elhanyagolható százalékban van jelen a tökéletesen átélt méltóságteljes akrobatika, ahogy a szerelvényeknek int, ahogy az utasokat irányítja, igen, van benne méltóság, szívesen végzi a munkáját és hisz benne.

A munka szent.

A megtisztulás

Sebességünk közel kétszáz kilométer, a vonat valósággal siklik, mint egy repülőgép, Mari a tájat figyeli, párás, májusi reggel Nikko környékén, én meg korábbi utazásaim emlékeiről mesélek. Aztán mesélek a nagy vidéki fürdőzésekről.

A fürdő több helyiségből áll. Először is öltöző, ez még nem lenne szokatlan, nálunk is van ilyen a közfürdőkben. Utána következik a mosdóhelyiség. Itt fali csapokat, egyes épületekben az európaiakra való tekintettel zuhanyokat találni, ahol lehet – japán módra guggolva kis lavórok segítségével, avagy európaiasan zuhannyal – tisztálkodni, mosakodni, szappant, sampont használni. Amikor a test megtisztult, akkor következhet valóban a fürdő, amit japánul a rítusnak kijáró fontosság „tiszteletreméltó fürdő”-nek, azaz o-furo-nak neveznek. Ide belépni csak már teljesen tisztán szabad. Ez a fajta o-furo tehát egyáltalán nem a tisztálkodást, hanem a lelki felüdülést van hivatva szolgálni.

A víz forró. Lassan alámerülve, ahogy a test átveszi a magas hőfokot, érezni, amint az egész testben elömlik a forróság, elbágyaszt a kristálytiszta víz, és lassan bizseregni kezd a felfokozott vérkeringésnek köszönhetően az összes végtag. A forróság miatt úszkálni, lubickolni senki sem kíván, helyette átadhatja magát az elmélkedésnek, a teljes kikapcsolódásnak. A húsz-huszonöt perces párolódás elegendő időt nyújt a napi munka gondjainak elfeledésére.

A medencében egyidejűleg többen élvezik a fürdőzés gyönyöreit, kollégiumokban és városi közfürdőkben a férfiak és nők külön helyiséget használnak. Kilépve a fürdőmedencéből forró, párolgó testtel az ember yukatát, könnyű, háziköntöst ölt. A japánok valószínűleg el sem tudják képzelni, hogy mi, Európában a meleg vízben ülve szappanozzuk magunkat, és akkor abban a piszkos lében ücsörgünk még egy ideig.

Az igazi persze a rotenburo, a nyitott fürdő volt, ahol akár szakadó esőben is jólesik üldögélni.

Különösek a japán nők. Kínához képest feltűnően, szinte kihívóan jól-ápoltak, frizurájukra szemlátomást nagyon nagy gondot fordítanak, és ezzel ellensúlyozzák természetes tökéletlenségüket, olykori esetlenségüket. A lányok gátlástalanul hordanak miniszoknyát, ami valójában pontosan az ő testalkatukhoz nem illik, szinte felhívja a figyelmet görbe lábukra, de ez őket egy csöppet sem zavarja. Még Mari is megállapítja, hogy a ruháik szép anyagból vannak, az arcuk szépen kikészítve, a hajuk (ami a japán nőknek ősidőktől fogva a legnagyobb ékessége, és aminek a kezelésére minden nő nagy-nagy gondot fordít) gyönyörű, és így az összkép mégiscsak kellemes.

Aztán az utolsó nap. Már csak egy rövid repülőút Pekingbe.

Tessék leszállni!

Illedelmesen sorban állunk az All Nippon pultjánál, majd a jegykezelőnek átadom a jegyet és az útlevelet. Hosszasan lapozgatja, én meg nem szeretem, ha valaki hosszasan lapozgatja az útlevelemet és közben meg nem mond semmit.

- Valami gond van? – kérdezem udvariasan.

- A kínai vízumot keresem – feleli.

- Ne keresse – mondom. – Diplomata vagyok, Kínában dolgozom, nekem nem kell vízum.

- Akkor rendben van – mondja és lapozgat tovább. Erre áthajolok a pulton, amit a japánok persze nem szeretnek, és megmutatom az útlevelemben azt a betűjelet, amit a kínai határőrizet ütött be első megérkezésemkor, a pekingi repülőtéren.

- Ez azt jelenti, hogy „vízummentes” – magyarázom.

- Így már rendben. De ha megengedi, lefénymásolom az útlevelét.

Nem örülök neki, de hát repülni is szeretnék, rendben van, felelem.

Visszajön, átadja az útlevelet, felveszi a csomagot, kiadja a beszállókártyát. Azt is bevallom, nem szeretem az ilyen közjátékokat, kiszolgáltatottnak érzem magam. Ez azonban csak múló rosszkedv, Marival elmerülünk a gyönyörű illatszerboltok mélyén. Újabb útlevélvizsgálat, ezúttal csakugyan rendben van minden.

- Kár volt idegeskedni – mondja Mari már a váróteremben. Van még harminc percünk a beszállásig. Elköltjük utolsó jenünket is. Éppen visszafelé tartok az ajándékboltból, amikor látom, hogy egy All Nippon tisztviselő Marival társalog.

Szeretné még egyszer megnézni az útlevelünket.

Újra elmagyarázom a helyzetet, megmutatom neki, hogy az elmúlt három évben hány alkalommal léptem ki-be Kínába, ugyancsak megmutatom a kínai diplomata-igazolványomat, a tisztviselő mindent gondosan áttanulmányoz, ám nem tudom az arcáról leolvasni, hogy sikerült-e meggyőznöm.

- Minden rendben? – kérdezem.

- Esetleg készítenék egy fénymásolatot az útleveléről – mondja.

- A kollégája már készített egyet – nem tagadom, most már mérges voltam, nemcsak azért, mert nem szeretem a hatóságok vagy ál-hatóságok efféle lázas közjátékait, hanem azért is, mert az ázsiaiak nem mondják el, mit is gondolnak ilyenkor, pedig talán úgy könnyebb lenne az együttműködés. Ha például ez a tisztviselő akkor megmondja, miért kéri a fénymásolatot, tudtam volna segíteni neki. De nem mondta meg. Az ázsiaiak sokat beszélnek, olykor azonban keveset mondanak: – Egy másolat elég.

A tisztviselő még ott lábatlankodik körülöttem, de látja rajtam, hogy ideges vagyok. Beszállunk az autóbuszba, ami a repülőgéphez visz. Ám a tisztviselő megelőzött bennünket, már ott áll a betonon, a lépcső feljáratánál, a rövidhullámú recsegőjébe beszél. Le vagy te szarva, gondolom, ám nem becsültem fel a helyzet teljes komolyságát. Már elhelyezkedünk a gépben, már belelapozok az újságba, amikor megáll előttem egy légiutas-kísérő és egy eddig soha nem látott, komor tekintetű All Nippon tisztviselő.

- Le kell szállnia, uram – mondja. – Önnek nincs vízuma Kínába.

Azt hittem, rosszul hallok. Vagy filmet látok.

- Valóban nincs – felelem és türelmet erőltetek magamra, ám ez nem könnyű. – Diplomata vagyok, nekem a kínai hatóságok akkor sem adnak vízumot, ha kérnék. Ellenben van diplomata-igazolványom…

- A gépnek indulnia kell, uram, kérem, hogy szálljon ki.

Közben szeme sem rebben.

- Hívják fel a kínai nagykövetséget és ők megerősítik, hogy magyar diplomatának nem kell…

- A nagykövetség zárva van, uram. Aranyhét van. Önt a kínai hatóságok ki fogják toloncolni Pekingből, és nekünk kell visszahoznunk Tokióba.

- Aláírok egy nyilatkozatot, hogy ez nem fog bekövetkezni – mondtam.

Ezt a tisztviselőt azonban semmiféle érv nem hatott meg.

- A csomagját már kivettük a gépből. És amennyiben a felszállási időpontig nem hajlandó kiszállni, hívjuk a repülőtéri rendőrséget és a szabályok szerint letartóztathatják a repülés biztonságának megsértése miatt. És meg is jelent mögötte két férfi, egyelőre nem rendőrök, hanem légitársasági alakok.

De azt láttam, hogy esélyeink minimálisak. És az egyik férfi már meg is ragadta Mari vállát, hogy elmozdítsa a székből.

Nem volt mit tenni.

Nem úgy van az!

Miközben csodálkozó és megvető tekintetektől pásztázva végigmegyünk az utastéren, még mindig nem akarom elhinni, hogy mindez velünk történik. Egy japán utas átadja a névjegyét.

- Mindent láttam – mondja angolul.

Visszatérünk a váróterembe. Mi lesz velünk?

Nézem Marit, szegény, gondolom. Annyira akarta látni Japánt. És ez a vége. Vissza a váróterembe.

Két óra múlva mintha javulnának az esélyeink. Bátortalanul közelít hozzánk két tisztviselőnő és közlik: a légitársaság vállalja, hogy elhelyez bennünket ötcsillagos repülőtéri szállodájukban, gondoskodik a költségeinkről és másnap reggel indulhatunk.

- Most egyszerre nem fontos a vízum? – kérdezem mérgesen, de senki sem válaszol.

Nyilván belátták, hogy tévedtek, de még nem kérnek bocsánatot, mert ahhoz főnöki jóváhagyás is kell, a bocsánatkérés ugyanis komoly dolog. Mari már erejének végén, ő minden megpróbáltatást bír. Ha kell, napokig nem eszik és nem iszik, de az efféle bánásmódot nem szereti. Egy limuzin elvisz bennünket a szállodába, kapunk egy igazolást, hogy ingyen vacsorázhatunk. Szép, állapítom meg a melegített ülőkéjű, tizenhat programra állítható vécén ülve.

- Azért együnk valamit, mondom.

A csillogó-villogó liften felmegyünk a csillogó-villogó étterembe. Az asztalunknál megjelenik egy rendkívül készséges, elegáns pincér, átveszi az All Nippon vacsora-szelvényét.

- Két sört kérek és két vajas zsömlét – éhesek vagyunk, de a fáradtság meg a levertség most erősebb.

A pincér elmegy, majd visszatér egy sötét ruhás alakkal, teremfőnöknek nézem, de lehet, hogy a császári család tagja.

- Uram, az ön vacsoraszelvénye szerint ön vacsorázni óhajt nálunk.

- Nem óhajtok semmit, csak két sört és két vajas zsömlét.

- De az nem vacsora. Azt nem tudom elszámolni a vacsoraszelvényre.

- Akkor nagyon kérem, bassza meg a szelvényeket és hozzon, amit akar.

Mari azért csak elmosolyodik. Megérinti a kezem.

Ja, és a másnap. Reggelinél már felbukkan egy-egy óvatos All Nippon tisztviselő, szemlátomást vizsgálgatják a lelkiállapotomat. A repülőtérre érve féltő gondoskodással bánnak velünk, útlevelünkbe még véletlenül sem pillantanak bele, előléptetnek bennünket az Üzleti Osztályra, szóval, ahogy kell. Pekingbe érve pedig ott vár az All Nippon képviselője, Tanaka úr, na most figyeljen, mondom neki, mert hiába szeretnék, hogy kitoloncoljanak, nem fognak kitoloncolni. És igazam is lett, Pekingben a kínai határőr már tudta, mit kell tennie.

Akkor persze elhangzott a hivatalos bocsánatkérés is. Két japán főnök szertartásosan meghajolt előttünk.

Utójáték és a magyarázat

A japánok a beszállásnál nem hittek nekem, ezért az útlevelem fénymásolatát elküldték a kínai belügyminisztérium ügyeletére, ott az ügyeletes számára azonban nem derült ki világosan, hogy diplomata vagyok, nem is értette egészen, mi köze neki az egészhez, vagy nem akart dönteni. Válaszoltak Tokiónak, megírták, hogy nem szerepelek a körözött bűnözők listáján és kértek egy második másolatot (ezt tagadtam meg). Nem sokkal azután, hogy a repülőgép felszállt, egy magasabb rangú kínai is megnézte a távmásolatot és megüzente a japánoknak, hogy mehetek.

Csakhogy akkor már késő volt.

Még egy kis utójáték.

Fél évvel később, amikor átutaztunk Tokión, babonából, hogy elűzzük a gonosz szellemet, ismét az All Nippon szállodájában laktunk, jól is éreztük magunkat, most már én is önfeledten próbálgattam a vécé számtalan "alsómosó" berendezését. Másnap reggel, amikor sorban álltunk a jegykezelő pultnál, a tisztviselő belelapozott az útlevelembe és megkérdezte.

- Vízuma nincs?

Neki biztosan nem szóltak, hogy vigyázzon velem.

Szerző
Témák
kiutasítás

Napos oldal napfény nélkül

Felméri Kázmér itt van ismét! Olvasmány után kutatva léptem könyvespolcomhoz és akaratlanul ez a mű került a kezembe. A Kolozsvárott 1934-ben megjelent első kötet, a Napos oldal, amely azonnal nagy hírnevet teremtett Karácsony Benőnek, egyengetve útját a további sikernek.

Hűtlenek vagyunk. Egy pesti kiadó 2003-ban megint kiadta az életművet, valamennyi folytatását, különösebb visszhang nélkül. Pedig újraolvasva ismételten kiderült, hogy ez az erdélyi író a 20. század magyar literatúrájának egyik legnagyobb alkotója volt. Párhuzamban a korabeli nagyokkal, Márai Sándorral, Tersánszkyval és a többiekkel.

Színigaz, túlhaladták a később jelentkezők, a divatosak, a merészebbek, a vadabbak, a botrányokat keltők, mert Karácsony Benő klasszikus volt, a régi, jól bevált hagyományok folytatója. Sztorit írt és lélekállapotot. Az újra kiadott Napos oldal kommentálója meg is jegyezte utószavában, hogy a regénynek - noha elsősorban nem szerelmi történet, társadalmi és korkép inkább - a szerelem, és benne a testi sóvárgás az egyik fő témája. Megemlít viharos találkozásokat, igen gyakran ágyjelenetekkel tarkítva, de a részletező intimitást gondosan kerüli. Partner-hajszolásában nem ennek volt elsőrendű szerepe, hanem a lélek csillapításának, a harmónia kutatásának, nő és férfi nélkülözhetetlen egymásra találásának. Bizonyos értelemben mondhatjuk akár modernnek is; nem törzskönyvezett liezonokat, hivatalosan megpecsételt kapcsolatokat keresett, hanem teljes értékű egyetértést; nem gyönyört, hanem boldogságot. És mert ebben következetes volt, talán maximalista is, jobbára inkább csalódások érték.

Nem vagyok érzelgős természetű, talán kissé szerencsétlenül az ellenkezője, de valahányszor igazán harmonikus jelenetre bukkantam a könyvben - sokszoros elolvasás után is -, mindig elfogott a kellemesség. A véletlen hozta úgy, mert csak olvasni szakadatlanul nem lehet, hogy egy szünetben megnéztem Mozart Figaróját. A finálé közismerten mindenkit a helyére sodor, Shakespeare csodálatos mondatával, „Jancsi Pannit nyerje meg, zsák a foltját lelje meg” (Szentivánéji álom, Arany János bámulatosan szép fordítása). E jelenethez érve mindig, akaratlanul is rám tör az érzelgősség. Nem szégyellem, pedig nem vagyok erkölcscsősz, ilyenkor magamban is naivul elmosolyodom, amiben bizonyára szerepe van családi élményeimnek is, mert a Napos oldal, bevallom, feleségem első számú kedvence volt. A már agyonnyúzott kötetet is ő adta a kezembe, törzsolvasmány lett, sokszorosan visszatérő megunhatatlan élmény. Csakugyan, mint a lélekbe költözött zenemű, opera részlet vagy szimfónia tétel. Nem ismerős, családtag.

Hogy a Napos oldal nálunk ilyen rangra jutott, abban szerepe volt és van Karácsony Benő alkotó egyéniségének, stílusának. Családunk mindkét ágról javíthatatlan urbánus, falusi közeghez semmi közünk, a kolozsvári születésű erdélyi író segített fölfedeznünk a természet bámulatos szépségét. Virág, gaz egyaránt élményt jelentett neki, cserebogár, vérszívó bolha, bármilyen rovar közeli rokon, testi kellemetlenségeivel együtt.

A regény minden sora arról tanúskodik, hogy alapvető természete szerint nem hívő ember volt, de minden, ami körülvette őt és családját, számára egy-egy isteni csoda. Természetszerűen az emberek is. A kis Veron, az apró csenevész, szeplős cseléd, ugyanúgy a szíve csücske, akárcsak a felesége kiruccanásait filozofikus bölcsességgel viselő Eberlein doktor, aki Beethovenben keres vigasztalást - ha brácsázik, megbékél mindennel. Karácsony mégsem pacifista lélek volt, mert akiben a gonoszságnak csak a parányát fölfedezte, nála nem lelt kíméletet, ha szüksége volt rá, gyűlölni is tudott.

Másik csoda, ahogyan ragaszkodott édesapjától örökölt malmához, a patakpart, a düledező falak leírása, mintha otthonába vezetne be valamennyiünket. De hasonló, amikor hűtlenül elhagyja Erdélyt, éppen „ügyeletes” szerelmét hajszolva Pestre ruccan, vagy a számára teljesen idegen, mégis hamarosan a szépségeit fölmutató Párizsba veti a véletlen.

Nem mondható a szerencse fiának, hiszen életének és alkotótevékenységének nagy álma, a szobrászat sem nyújt szára elégedettséget, csak gonoszul sikerült házasságának szerencsétlen-szerencsés fordulata, a kegyes csalás hozza meg végre örök pénztelenségében is a fordulatot. De mire elérte ezt, már boldog apaként, a kis Kázmér oldalán tér vissza a malomhoz, hogy a romok föltámasztásával érje el sorsa küszködésének jutalmát. Happy end? Nem egészen. Megnyugvás, mint egyik későbbi alkotásának címében utal rá. Mégis boldog sors, hiszen úgy féltucatnyi siker végül az egyetemes magyar irodalom egyik legjelesebbjévé avatta.

Parádés életmű? Teljesítményben, az utókor megbecsülésében talán igen, a valóságban mégis dráma, mondhatjuk úgyis, tragédia. Akár a magyar zsidóság anyaországi, vagy határon túli többségének esetében: a „rossz családban” született Karácsony Benő 1944 végén-1945 elején Auschwitzban pusztult el. Sírjának nyoma sincs, nincs hová letenni még egy virágszálat se, emlékezésül. A koszorú alkotásait, irodalmunkat gazdagító remekműveit illeti meg.

Szerző

A nyugdíjakról - kritikus szemmel

Publikálás dátuma
2016.06.04. 09:40
FOTÓ: NÉPSZAVA
Óriási felháborodás és tiltakozás követte, a jövő évre tervezett, az inflációnak mértékéhez igazított 0,9 százalékos nyugdíjemelést. A nagy felháborodáshoz vélhetően az is hozzájárul, hogy olyan alacsony a hivatalosan bejelentett infláció, hogy a 0,9 százalék semminek tűnik. 10 százalékos infláció esetén 10 százalékos nyugdíjemelés nem váltott volna ki ekkora elégedetlenséget, pedig a helyzet akkor sem lenne jobb.

A mostani alacsony emelés nem valami váratlan és törvénytelen dolog, ugyanis a 2010-ben megváltoztatott nyugdíjtörvény inflációkövetést ír elő. Ezzel kívánták a nyugdíjak értékét megőrizni (amit ma is hangsúlyoznak) és garantálni. Jóllehet már 2009-től, amikor egy rendkívül rossz és értelmetlen döntéssel eltörölték a svájci nyugdíjemelési indexálást, infláció követő nyugdíjemelést vezettek be, igaz 3 százalékos GDP növekedés esetén nyugdíjprémium kiegészítéssel. 2010-ig még működött a nyugdíjkorrekció rendszere is (a kedvezőtlen időben megállapított nyugdíjak felzárkóztatása), amit leállítottak. A minimális nyugdíj hét éve változatlanul 28 500 forint.

"Kosara" válogatja

A nyugdíjasok is érzik, hogy valami mégsincs rendben, mert vásárlásaikkor határozottan magasabb inflációval, drágulással találkoznak. Ez pedig azért van, mert a nyugdíjemeléseknél az úgynevezett „maginflációt” veszik alapul, nem a ténylegesen érezhető inflációt, a „fogyasztói kosarat”, és főleg nem a „nyugdíjas kosarat”. Így a jelenleg hatályos törvény nem a nyugdíjak értékének a megőrzését, hanem a befagyasztását, sőt csökkentését jelenti. Ezért a gond pontosan az érvényben lévő törvénnyel van, mivel az nem a fogyasztói, vagy a nyugdíjas kosárral számol, de még ha azzal is számolna, akkor is egy növekvő gazdaságot, reálbér emelkedést feltételezve, kódolva van a nyugdíjasok elszegényedése az aktívakhoz képest. Ezért lenne fontos a meggondolatlanul, kapkodva megszüntetett svájci nyugdíjemelési indexálás visszaállítása, ugyanis az igazodna az inflációhoz, a gazdaság növekedéséhez és a keresetek alakulásához. Ez lenne a lehető legigazságosabb megoldás.

A nyugdíjasok már így is relatív értékvesztést szenvedtek el az áfa emelések miatt, most ugyan vannak termékek, amelyek esetében mérsékelték a kulcsot, a rezsicsökkentéssel sem nyertek, mert ezzel az alacsonyabb infláción keresztül a nyugdíjemelés is csökkent. Sőt, a nagyfogyasztó magánszemélyek jártak jól.

A mai nyugdíjasok annak idején jóval magasabb közterhekkel járultak hozzá az államháztartáshoz, akár 50 százalékot meghaladó adót is fizettek. Ráadásul érvényben volt az a kereseti plafon is, ami után járulékot már nem vontak, csak adót és egyéb közterheket, a nyugdíjszámításnál pedig degressziót is figyelembe vettek. A vállalati gazdasági munkaközösségekben nem főállásban végzett munkák után egy fillér nyugdíjat sem számítottak be.

Szegény, szegényebb...

A jelenleg hatályos nyugdíjemelési törvény alapján a nyugdíjas évről évre szegényebb lesz az aktívak átlagához és saját magához képest is. Ez pedig a nyugdíjas társadalmon belül is feszültségeket generál.

Ez az elszegényedés, a valós árakat, a nyugdíjas kosár árszintjét nem követő évenkénti nyugdíjemelések, vagy pontosabban korrekciók, az alacsony nyugdíjjal rendelkezők egy részét arra sarkallják, hogy egyforma, vagy differenciált évenkénti nyugdíj emelést követeljenek. (Ritkábban beszélünk róla, de a magasabb nyugdíjjal rendelkezők is értékvesztést szenvednek el.)

Sokan egyre intenzívebben lobbiznak azért, hogy a kisebb nyugdíjjal rendelkezők pozitív megkülönböztetés élvezzenek, miközben nem veszik észre, hogy alapvetően mekkora tévedésben vannak: a nyugdíj nem szociális segély! A nyugdíjakat nem szerencsekeréken sorsolták ki, a mértékét a nyugdíjkasszába történt befizetések, egy élet munkája alatt a költségvetéshez való hozzájárulás alapján állapították meg. Ez persze nem zárná ki, hogy az alacsony nyugdíjakat valamilyen módon felzárkóztassák, de erre a szociális szférán belül a segélyezés, a méltányossági nyugdíjemelés, vagy éppen az alapjövedelem biztosítása volna az alkalmas eszköz. Persze, ha ez indokolt, és nem megy a magasabb nyugdíjért megdolgozók rovására. Ugyanakkor fontos lenne a korrekciós program folytatása is amit 2010-ben szintén leállítottak.

Meglopják önmagukat

A százalékos emelési elv megváltoztatásával a munkaalapú nyugdíj alapjait rúgnák fel, ami igazságtalan, és rendkívül negatív hatással lenne a mai aktívak adó- és járulékfizető készségére is. Tudjuk, ez amúgy is bőven hagy kivetni valót maga után. Egy NAV ellenőrzés során 10 vállalkozóból egy adott csak számlát, tehát tízből kilencen meglopták az államot, a ma nyugdíjasait, és saját magukat is, majdani alacsonyabb nyugdíjuk okán. Idővel egy részük majd követelni fogja az egyforma mértékű nyugdíjemelést...

Az egyforma nyugdíjemelés esetén aránytalan értékvesztést, életszínvonal csökkenést szenvednének el azok, akik magasabb nyugdíjért dolgoztak meg. Példának okáért, ha valaki olyan nyugdíjpozícióért dolgozott meg amiből havi 600 kiló kenyeret tudna megvásárolni, míg a másik csak 200 kilót, akkor az alacsonyabb nyugdíjért megdolgozó ne akarjon évről évre több kenyeret vásárolni a másik rovására. Más kérdés, hogy a jelenlegi "maginflációs" emeléssel egyik nyugdíj sem őrzi meg a vásárlóértékét.

A legalapvetőbb az volna, ha garantálnák az alaptörvényben a korábbi alkotmány szerinti biztosításalapú nyugdíjrendszert. Enélkül nincs bizalom, garancia és jogbiztonság se. Amellett rendkívül káros az adó- és járulékfizetési morált illetően is, mivel nincs mögötte kiszámíthatóság. A jelenlegi alaptörvény szerint egy egyszerű parlamenti többség akár csökkentheti a nyugdíjakat, vagy feltételekhez kötheti az özvegyi nyugdíjak mértékét, netán meg is szüntetheti. Ilyen feltételek mellett érthető, ha az emberekben nincs bizalom.

Miért is lenne, amikor megeshet, hogy egy parlamenti képviselő önálló indítványként beadhat egy, a társadalommal, az ellenzékkel, a szakértőkkel nem egyeztetett, visszamenőleges hatályú, a nyugdíjrendszert alapjaiban érintő törvényjavaslatot, amelyet sebtiben megszavaztat a parlamenttel. Emlékszünk arra is, hogy az állampolgárok 3000 milliárd forintnyi nyugdíjvagyonát ahelyett, hogy elkülönítették volna, egyetlen törvénnyel eltulajdonítottak és elköltöttek. Hogy ez idővel beláthatatlan terhet jelenthet majd a költségvetésnek? Vállrándítás volt a válasz. Idegen állam helyett is egy több mint 40 éves megállapodás alapján magas nyugdíjakat fizetnek olyanoknak, akik nem rendelkeztek magyarországi munkaviszonnyal. A rokkantak nyugdíjrendszerének átalakításával kapcsolatban is történtek érdeksérelmek.

Aggódók és bizalmatlanok

Sokan látják sötéten közelgő öregkoruk sorsát. Bizalmatlanok a jövőt illetően. Ezért is szükség lenne az alaptörvényben garantálni a korábbi jogokat, garanciákat, mivel a külföldre távozók jelentős része is főleg e kiszámíthatatlanság, a biztonság hiánya miatt keresi a boldogulását Európa valamelyik másik országában. Adó- és nyugdíjbevételektől fosztva meg a költségvetést.

Másik alapfeltétel a nyugdíjak relatív értékmegőrzésének a garantálása. Ennek legigazságosabb formáját a korábbi svájci nyugdíjemelési indexálás visszaállítása jelenthetné, mert ez figyelembe veszi a gazdasági növekedést, a keresetnövekedést és az inflációt egyaránt. Harmadik legfontosabb alapkövetelmény a kiszámíthatóság és a biztonság. Lényeges törvényváltoztatásokat csak hosszas és nyilvános társadalmi, szakértői vitát követően, a pártok megállapodása után lehessen csak meghozni, lehetőség szerint megfelelő átmeneti idő után és fokozatos bevezetéssel.

Szerző