Se kinn, se benn?

Jo Cox képviselőnő drámai halála új színben tüntetheti fel a hosszú, bonyolult és cselszövésektől sem mentes brit-európai kapcsolatokat. Öt évet éltem diplomataként Londonban, és közelről láttam azt a vívódást, aminek témája Nagy-Britannia jövőjének meghatározása volt. A gyarmatbirodalom elvesztését követően megalakult ugyan a Nemzetközösség, ami azért munkát adott a londoni adminisztrációnak, és a brit érdekeket sikerült is többé-kevésbé érvényesíteni, de ez a szövetségi rendszer is inkább formaivá vált.

Mi lesz most? Merre tovább? Az Egyesült Államokhoz fűződő „különleges kapcsolat” mindig biztos pont volt, ám mit kezdjünk Európával, ahol két világháború is kirobbant? Azzal mindenki egyetértett, hogy éppen emiatt célszerű az akkori, egyre erősödő Német Szövetségi Köztársaság bevonása, de másrészt hogyan tudják majd a konzervatív gondolkodású angolok saját szempontjaikat érvényesíteni a szövetségesként, de nem barátként kezelt franciákkal, és noch dazu a németekkel szemben. Csendben figyelték az 1948-ban létrejött Európai Szén- és Acélközösség működését, majd pedig 1957-ben az Európai Gazdasági Közösség megalakulását, ahová már akkor szerették volna becsábítani a briteket. Volt is szándék a szigetország vezetőiben, ám De Gaulle francia elnök kétszer megvétózta, mondván, hogy a britek soha nem gondolták komolyan az európai csatlakozást. Ám hosszú, szenvedélyektől sem mentes alsó- és felsőházi viták, nyílt és titkos európai tárgyalások nyomán mégiscsak közeledni kezdtek az álláspontok.

Az európai integráció centrális mozgatórugója a szovjet veszély volt. Egy ponton, mikor a brit belépési tárgyalások zsákutcába jutottak, Heath brit miniszterelnök Bonnban arra hivatkozott, hogy amennyiben harmadik kísérletük is sikertelen marad, „barátaink reményvesztetté válhatnak, ellenségeink viszont erőt meríthetnek. A szovjet terjeszkedési ambíciók az eddiginél is könyörtelenebbül fognak folytatódni.” Ezt követően megszületett a kompromisszum Nagy-Britannia 8,6 százalékos kezdeti hozzájárulásáról, amely aztán 19 százalékra emelkedett. A belépésről szóló törvényjavaslatot a brit parlament két háza rendkívül heves viták után fogadta el, igaz, váratlanul magas, 112 fős többséggel.

1975-ben végül népszavazást írtak ki, a viták azonban nem csillapodtak. Sokan azt gondolták, hogy a brit exportnak jót tesz majd az új piac, mások pedig London uralkodói szerepét szerették volna viszontlátni. Érdekes, hogy két magyar származású felsőházi tag, Lord Balogh és Lord Kaldor cambridge-i közgazdász véleményét osztva sokan szabadjára engedett kapitalista klubnak bélyegezték a közösséget. Ez a csoport büszkén mutatott rá Nagy-Britanniának a 19. század vége óta a vad kapitalizmus megfékezésében elért eredményeire. Óvták az országot egy ellenőrizhetetlen, neo laissez faire rendszerhez való csatlakozástól, és megpróbálták bizonyítani, hogy az ország izoláltan is sikeres maradhat. A népszavazás eredménye – 67 százalék igen, 32 százalék nem – végül is meggyőző többséggel tanúskodott arról, hogy a brit nép az európai közösségben óhajtja látni országát. Ettől azonban a brit nép lelke nem nyugodott meg. Legjobban se ide, se oda nem tartoznának, de az elszigeteltségtől is tartanak. Talán ezek az indulatok is vezethettek – bár egy szélsőséges alak által elkövetett – gyilkossághoz, amiben Jo Cox életét vesztette. Ha csütörtökön nem is lesz ilyen fölényes a győzelem, véleményem szerint a maradás nem kétséges.

Ahogyan a további belső megosztottság sem.