országjárás;politikusok;

2016-06-25 08:01:00

Szombati 7-es - Lebegnek a politika tarajos habján

Tegyenek egymás mellé két fényképet. Az egyiken legyen bármelyik mai baloldali politikus. A másikon meg, mondjuk a szociáldemokrata Kéthly Anna elhomályosult arca. Elmondom, mit látnak.

Az országot járó politikusok országa lettünk. Mindenki vidéken talpal, hogy elmondhassa, ő aztán igazán ismeri, hogyan él, mit akar, mit gondol a nép. Az európai képviseleti demokrácia fájdalmasan rángatózik, a jóléti állam minden baját rajta, meg a "neoliberális gazdaságpolitikán" verik le. Nem véletlenül próbálkoznak annyian, hogy a demokrácia megváltójának hazudják magukat. A Fidesz a Modern Városok ígéreteivel házal, a Jobbik is rákapott a nemzeti konzultációra, a többiek meg csak vándorolnak egyik lakossági fórumról a másikra, kitelepülnek, hogy aláírásgyűjtéssel ismerkedjenek kétszázezer szignó életével. Csak hogy felismerjék, „a politikai baloldalt össze kell kötni a társadalom baloldali érzelmű és értékrendű tömegeivel”. Ami az istennek sem sikerül, nyálazzák akárhogyan is a cipőpertlit. Ha már kötni kell, persze nagy a baj, de a baloldal rendületlen gyalogol és győzködi "a baloldali érzelmű és értékrendű" tömeget, hogy ő aztán látja, érti, mit mond a nép szent szava nyomorról, kiszolgáltatottságról, reménytelenségről, megalázottságról. Csakhogy nem a nép nyelvén beszél "a baloldali érzelmű és értékrendű" néppel, amely nem akarja megérteni, hogy őt éppen megértik, és az istennek sem hajlandó követni a baloldali népbarátokat. Pedig itt mindenki plebejus. Az a kormány is az, amely mamelukjainak ibizai életét a nép felével fizetteti meg, és az ellenzék is az, amely a hatalom alaptörvényére tett esküjének nyomasztó árnyékában tengődik a hatalom parlamentjének pénzéből.

A politikai elit úgy gondol a népre, mint amelyben mindig akad egy Tiborc, aki a nép panaszát az urak fülébe súgja, de az ilyes kegyes szolgaság csak a drámákban történhetik meg. A valóságban nem súg senki senkinek semmit, mert a nép, ha úgy gondolja, nem akarja már elviselni, amit addig is elviselhetetlennek érzett, akkor a maga nevében kapát-kaszát ragad, és felnégyel mindenkit. Jobbról, balról egyformán. A politikai elit ma csak annyit tud a valóságról, amennyit ő maga elégségesnek gondol, hogy bizonygassa rátermettségét a közhatalomra. Semmit sem bizonyít. A nép hidegséggel szemléli.

Nem ártana, ha a nagy országjárásba rejtett politikai suskus közepette, időnként legalább a baloldal emberei megpihennének egy hűvös könyvtárszoba süppedő foteljében, és elővennék azokat a könyveket, amelyeket újra kellene gondolniuk. Már persze, ha az országjárásban megfáradtakban maradt még erő, és ha vannak ilyen könyveik egyáltalán. Akkor elmerenghetnének azon, amin a jobb és szélsőjobb már eltöprengett. Hogy a nép még nem nemzet. A nép persze nem foglalkozik ilyesmivel. Akkor is egyetlen nemzetnek gondolja magát, ha bal- és jobboldali népként leöldösi nemzettársait. Nemzetként tartja össze az országhatár - meg az azon túli nemzethatár -, a közös nyelv, kultúra, történelem, és az államiság közössége, amit megteremt magának. Vagy, ami - ritkábban - megteremti őt. Amit passzív rezisztenciával átver, inkább bajban, mint békében a magáénak érez, s amit fejére telepedő ülepként megvet.

A népből eddig minden hatalom a maga ízlése, ízléstelensége, értékei, értéktelenségei, arányérzéke, mértéktelensége szerint próbált a saját érdekeinek megfelelő másfajta nemzetet gyúrni. Elhivatottságból, vagy sunyi számításból. A kettő keveréséből. Legyen az a Monarchia, a feudális álomban ringatózó Horthy Miklós, a kommunizmus, az antikommunizmus. 1989 után egy hosszú pillanatra úgy tűnt, nép, nemzet és állam harmóniába kerülhet. Nem került. 2010-ben nem az volt a gond, hogy megbukott a politikai baloldal, hanem hogy vele bukott az egész nemzet és állama modernizálásának baloldali-liberális, európai jövője. A jobboldal rátelepedett a népre, magát tartja a nemzetnek, kisajátította az államot. Saját, erősen retusált, romantikus és mind virtuálisabb nemzetállammal teremtene új nemzetet, kitaszítva belőle a nép vele egyet nem értő részét. Ez a "nemzetállam" valóságosan fojtogat minden autonómiát. Kisajátítja a nyilvánosságot, a közbeszédet. Megmondja, hogyan kell látnunk Európát, nehogy már valaki magyarként európai öntudatra ébredjen. A baloldalnak pedig tíz év óta, amikor az el- és kiátkozott Gyurcsány Ferenc utolsóként és elfeledve legalább felvázolta az ország európai modernizálásának tervét, egyetlen érvényes mondata sincs népről, nemzetről, államról. Európáról, hogy hol a helyünk a világban. Horn Gyula volt az utolsó baloldali machiavellista plebejus, aki ha talán nem is tudta, de legalább érezte a különbséget plebejus és populista, puritán és aszkéta, arisztokrata és parvenü között. Maga volt a XX. század a XXI. század küszöbén, amelyben megbotlott. Utána csak a machiavellizmus maradt, ahol a vezéri posztra vágyó plebejus megváltók azon ontják egymás vérét, "békés" vagy "dögös" népboldogító pártot akarnak-e. A szabad piacgazdasághoz, a liberális parlamentarizmushoz érzelmileg viszonyulva lebegnek a napi politika tarajos habján: "a kapitalizmus rablás, a globális kapitalizmus globális rablás". Ennyi.

Nemzetet összetartó enyvként használták itt a romantizált feudalizmust, a népi forradalmi "kommunizmust", az "antikommunizmust", most a nacionalizmust és a tekintélyelvűséget. Nem lett, nem lesz tartós egyik sem. De nem lett az a szabadság, egyenlőség, testvériség éthosza, a hazaszeretet, a szabályozott piac, a jogállam, a szolidaritás, az egyéni és közösségi autonómia, a polgári jellem, az európaiság sem. Mindaz, amiről a baloldalnak történelmi örökségként is beszélnie kellene, ahelyett, hogy beérné a baloldali érzelmű és értékrendű nép szeretetével.

Mindez csak oly mértékben igaz az MSZP mai tisztújítására, amennyiben ő maga a baloldal egyetlen vezérlő ereje volna. Nagy baj lenne, ha ezt elhinné magáról.