Lehet, hogy az üveg a Jóisten?

Egyáltalán nem túlzás kijelenteni, hogy Esterházy Péter távozásával más lett a világ. Halála elképesztő veszteség. Összeállításunkban barátai, közeli ismerői búcsúznak tőle. Búcsúznak a játékos, humoros, szelíd, derűs írótól, magánembertől, baráttól, cimborától. Ahogy Ungvári Tamás fogalmaz: halálával beléptünk az Esterházy korba: örökségünkké lett ő. A tartása, az erkölcsi kötelességtudata a mércénk.

Lator László Kossuth-díjas költő

Esterházy Pétert nagyon nagyra tartom, tartottam mindig is. Elmondhatom, nagyon jóban voltunk, még ha nem is voltunk közeli barátok. Azt gondolom, a kezdettől fogva valami olyasmit művelt az irodalomban, ami talán benne volt a levegőben, de nélküle nem jöhetett volna létre. Kivételes tehetség volt: nyelvben, képekben, írásművészetében, de még világlátásában is. Én körülbelül negyven évvel ezelőtt, rögtön a pályája legelején felfigyeltem a nevére. Nem hagyta nem észrevenni magát, ahogy Domokos Mátyás, irodalomkritikus barátom mondta róla. Domokos egyébként nem sokkal Esterházy első művét követően már írt a fiatal Esterházyról. Az elmúlt évtizedekben sokan mondták, hogy megérdemelné az irodalmi Nobel-díjat, s természetesen én is oda adtam volna neki. Csakugyan az esélyesek között volt, világszerte ismerték, nagyra tartották. Úgyhogy, ha a körülmények úgy játszottak volna össze, biztosra veszem, hogy megkapta volna a díjat.

Péter magánemberként is egészen remek volt. Játékos, humoros, groteszkre való hajlam jellemezte – nem csak írásaiban, beszélgetéseiben is. Nála pontosabb és szórakoztatóbb nyelvjátékokat más nem ötlött ki. Mindezt persze úgy tette, hogy mindvégig a nyelv szolgálatában állt. Egyszer együtt voltunk egy olaszországi költő-író találkozón, ahol díjat kapott. Onnan mentünk el Duinóba, ahol valaha Rilke élt. Egy pillanat alatt kiderült, hogy a duióni kastély tulajdonosai Esterházy arisztokrata rokonai voltak. Ezt nem véletlenül mondom, mert Esterházy felmenői révén keresztül-kasul beleszövődött a volt Osztrák-Magyar Monarchia arisztokráciájába. Csakhogy ő nem volt rátarti, soha nem akart arisztokrata ivadék lenni. Esterházy Péter akart lenni – rokoni kapcsolatai nélkül, önerejéből.

Megyesi Gusztáv újságíró

Az Internetről értesültem a hírről, és nem sírtam. Azon már túl voltam. Amikor Kertész Imre meghalt, Péter búcsúztatta őt, és a nekrológjában olvastam egy mondatot, amely arról szólt, hogy Imre halálos ágyánál ült a kórházban, és egyszer csak elsírta magát. Kórházban olvastam ezt a szöveget, és elsírtam magam. Pétertől tanultam meg, hogy szabad sírni. Addig ezt férfiatlan dolognak tartottam. Most már tudom, hogy lehet férfiasan sírni, amikor olyan dolgok történnek az ember körül, amiket nem lehet szavakba önteni. De lehet, hogy ebbe a betegségem is belejátszik.

Amikor a halálhírét olvastam, csak szavakat érzékeltem. Egy hete beszéltem vele, és végig röhögtünk.

A naplókönyvében megemlített engem és nagyon szépet írt rólam. Azt is írta, hogy úgy vagyunk egymással, mint két halálraítélt. Nem tudom, hogyan, de szóba került, hogy az orvosok között sokan szeretik Wass Albertet. Az urológus benyúl az ember fenekébe és azt mondja: A kő marad. (Wass Albert híres verssora). Ilyen idétlenségeken röhögtünk. Péternek akkor már nagyon vékony és fátyolos volt a hangja. Nehéz volt úgy vele beszélni, hogy az ember el ne sírja magát. De az gyengeség lett volna, ha ő előtte sírom el magam. Lehet, hogy mégse szabad sírni.

Péter a barátjának tartott, pedig évente ha háromszor-négyszer találkoztunk. Ebből egyszer mindig nyáron, mert ugyanarra a tanyára jártunk családostul. Néhány napot együtt töltöttünk, hazamentünk. Aztán karácsonykor vagy a következő nyáron ugyanott folytattuk, ahol abbahagytuk. Az igazi barátságok talán olyanok, hogy nem is kell minden nap ápolni személyes találkozással, mert azok valahogy más csatornákon keresztül ápolódnak. Csak most jöttem rá, hogy Péterhez mennyire hozzátartozik a családja, Gitta, a felesége, aki emberfölötti módon ápolta, a gyerekek, bennük mindig kicsit Pétert fogom látni. Nem vagyok hívő ember, de most, hogy elment, nem tudom, hogy a Jóisten ezt hogyan hozza rendbe.

Szegő János irodalomtörténész, a Magvető szerkesztője

A Magvető Kiadó azok között volt, akiket először értesített a család a halálhírről. Szimbolikus, hogy Péter egyfajta családtag volt a Magvető számára. Nem akarom túl magyarázni a szerepét, de mégiscsak az egész magyar irodalom lélegzetvisszafojtva várta a vele kapcsolatos híreket. A kiadó igyekezett segíteni a családnak ezek kommunikálásában. Hozzátartozói most is a segítségünkre támaszkodnak, még akkor is, ha elfogadják a gyászt és a megrendültséget is, amelyért hálásak. A Magvető Kiadó mostantól mindent megtesz azért, hogy ápolja szerzője emlékét.

Személy szerint utoljára a könyvhéten, második napi dedikálásán találkoztam vele. A hosszú dedikálást követen a párommal odakísértünk a taxihoz, ott beszélgettem vele utoljára. Mondani sem kell: fociról. Az, ahogyan jelen volt az általa megnyitott könyvhéten, nagyságát és azt a heroikus küzdelmet, grandiózus missziót mutatta, amelyet vállalt. Erre az utolsó alkalomra még annyira összeszedte magát, hogy meg tudott jelenni az olvasói előtt. Ez tényleg olyan jelentőségű tett, mint amikor egy labdarúgó felkötött karral, vagy majdhogynem törött lábbal végigjátssza a meccset. Látszott rajta, hogy mindkét alkalom igazán megterheli, mégis sok erőt ad neki.

Annak a felelőssége és tudata, hogy neki még dolga van, a betegség ellenére is megőrizte tartását. Legutóbbi kötete, a Hasnyálmirigynapló a könyvhét legnagyobb dobása volt. Egyébként Esterházy Pétert nagy felfedezőkedv- és képesség jellemezte, elegánsan megtalálta azt a formát, ahogyan segíteni tud a fiatal pályatársakon. Egyúttal remekül búcsúztatta az idősebbeket is. Szinte minden pályatársának a temetésre elment, ha tudott. Egyik utolsó nyilvános megjelenése – a könyvhét megnyitója előtt – Kertész Imre temetése volt. Katartikus, szívszorító esemény volt, amikor elmondta beszédét. Döbbenetes volt az erő, a nyugalom, ahogyan ezt a feladatot megoldotta úgy, ahogyan egy irodalmi pápának kell. Az irodalmi pápaság rossz zsurnalizmus, de az esetében valódi tartalommal feltöltött szolgálat volt.

Esterházy Péter egy életen át nagyon szeretett (különleges módon) olvasni, az olvasásának volt egy hedonizmusa. A művészetének egyik alappillére az egyedi olvasóművészete volt. Ebben talán szerepet játszott az is, hogy nem eredendően volt bölcsész, hanem matematikusként végzett. Emellett egy jó házból származó úri gyerek maradt, csakúgy, mint egy csillaghegyi futballista.

Szüts Miklós festőművész

Meggyőződésem, hogy csütörtök délután négy óra után más lett a világ. Esterházy Péter távozása elképesztő veszteség. Péter fantasztikus ember volt, sok-sok mindent tanulhattunk tőle, például a szelídséget és a derűt. Életem nagy ajándékának tekintem a vele való barátságomat. Óriási szerencse, ha az ember talál valakit, aki a dolgok jelentős részéről hasonlóan gondolkodik, mint ő. Aki bármikor be tudja fejezni azt a mondatot, amit az ember elkezdett. Az ilyen derűs zsenik legtöbbször úgy viselkednek, mint az angyalok, vagy mint a gyerekek. Mint Weöres Sándor. De Péter ugyanakkor elképesztően intelligens volt. Indulatai persze neki is voltak, de – mint a jó sakkozók – öt lépéssel előbbre látott, mint a többiek, így a primer indulatai megszelídültek. Ha valamiről beszéltünk, mindig azt mondta: meg kellene nézni, hogy a szavak mit jelentenek. Ha ezt tisztázzuk, akkor a válaszhoz is sokkal közelebb jutunk. Amíg nincs mondat, addig nincs semmi. Én persze a túlparton hajózom, mert ha a festészet esetében mondatok vannak, akkor már baj van. Két hete átküldtem Péternek a legfrissebb képemet. Akkor azt írta: „de jó kép! egyszer beszéljünk arról, hogy hogyan lehet egy képről beszélni, mert a metaforázást se bírom (olyan mintha ránk szakadna az ég, de mégse, mert), de a szakbeszédet se, struktúrákról , miegymás.” Fél napot gondolkodtam ezen. Azt válaszoltam: mondjál mondatokat a Concertóról, vagy Kurtág Játékok című sorozatáról. Tehát marad a metafora. Másnap még azt írtam: „a szerzők összemaszatolják az üvegeket, amin keresztül nézzük a világot. EP többnyire az üvegről beszél, különösen az utolsó, megrendítő napló könyvében.” Aztán két óra múlva újra írtam: „Lehet, hogy az üveg a Jóisten?” És erre visszaküldött egy szmájlit. Az utolsó kötete szerintem nem a betegségéről szól, hanem szoros követésben egy emberről a világban, de milliméternyi, „pólusközelségben.” Történetesen ezt az embert úgy hívják, hogy Esterházy Péter. (Nem bírnék múlt időt használni.)

Ungvári Tamás író, műfordító

Ó, hát ilyenkor már mindenki ismerte az elhunytat, oh, milyen kedves cimbora volt. Művészember, ha már távozásra kényszerül azzal a behozhatatlan előnnyel rendelkezik, hogy nem olvashatja a róla szóló nekrológokat. Esterházy Péter esetében ez azért kegyelmes, mert nagyon kevesen értek fel hozzá tartásban, méltóságban, iróniában. Esterházy új korszakot nyitott a magyar és nemzetközi irodalomban. A nagy író elsősorban nyelvet alkot, ami szorosabban véve gondolkodásmódot jelent. A nagy írók nyelvteremtők. A standard olasz Dante dikciójában beszél, az írek Swift dikciójában. Mi most kezdünk Esterházyul beszélni remélhetőleg, azzal a hajlékonysággal, emelkedettséggel és humorral, amelynek koktélja felszabadít a bürokratikus nyelvhasználat alól. Az elvtársakat Esterházy űzte ki végleg a köznyelvből, az Esterházy mondat minden hajlatából a szabadság lélegzete érződött.

Mindettől én még vigasztalhatatlan vagyok. A szövege ugyan maradéktalan tükrözte őt, de a bájos, mentegetőző, máskor arrogáns szavajárása mindenkit fölemelt magasabb szintre.

Nagyon csekélyke szerepem volt Esterházy életében. Nem panasz, de sok esztendőt töltöttem a kiszorítottság labirintusaiban. Végül egy Magyarországon szerkesztett német laphoz sodort a balsors. Egy laphoz, melyet senki se olvasott, presztízskiadvány habókos politikai célok szolgálatában.

Esterházy Mátyást hajdani osztálytársa, Hubay Miklós ajánlotta figyelmembe. Sok nyelven tud, jól fordít. Abban pedig nálunk hiány volt. Ki tudja ékes-szólóan mondjuk Brutyó elvtárs szakszervezeti elmélkedését Walter Ulbricht nyelvére fordítani. A lap felügyeleti szervénél sírva fakadtak, amikor ötletemet előadtam. Egy Esterházy, Egy Eszterházy kémlelték a mennyezetet, mi következhet ezután.Eszterházy Mátyást nem szerződtettük, de gépelt laponként keresett annyit, amennyiből egy-két gyerek felnevelhető volt.

Kiderült később, hogy Matyi „jelentett”. Péter fia ebből a megrendülésből írta a „Javított kiadást”, talán legjobb könyvét.

Péter halálával beléptünk az Esterházy korba: örökségünkké lett ő. A tartása, az erkölcsi kötelességtudata a mércénk. Az íróhoz nem érhetünk fel: az ilyen: egyszer egy évszázadban születik. De a nyelv, amelyet ő tett ruganyossá és szabaddá az anyanyelvünkké válhat.

Külföldi lapok

A kortárs magyar irodalom egyik legjelentősebb alkotójaként méltatta a német sajtó pénteken Esterházy Pétert.

Csaknem valamennyi jelentős lap és egyéb sajtóorgánum rövidebb-hosszabb nekrológgal emlékezett meg a csütörtökön elhunyt Kossuth- és Herder-díjas íróról, kiemelve, hogy az irodalmi Nobel-díjas Kertész Imre és Nádas Péter mellett a legnagyobb kortárs szerzők között tartják számon, és a magyar irodalom posztmodern nemzedékébe sorolják.

A Die Zeit szerint Esterházy Péter irodalmi labirintust teremtett, amelyben az olvasó szívesen eltévedt. A kortárs irodalom egyik legnagyobb alakja volt. Nem tud többé mesélni nekünk. Egyik legnagyobb műve a Harmonia Caelestis volt, a regény apjáról. A modern irodalom talán legnagyobb apa-alakját teremtette meg, egy szent és profán mitológiai alakot. Tíz éven át írta, s felsorakoztatott mindent, ami a 20. század irodalmi avantgárdját annyira jellemzi. Ezt a művét gyakran Vargas Llosa, Cortázar és García Márquez művészetéhez hasonlítják.

A Die Weltben úgy fogalmaznak, hogy Esterházy Péter volt a filozófus a magyar irodalom hármasfogatában, a holokauszttúlélő Kertész Imre, illetve a másik irodalmi nagyság Nádas Péter mellett. Műveiben az események olyan darabokból állnak össze, mintha egy kaleidoszkópon keresztül szemlélnénk a világot. Olyan posztmodern ez, amelyben tényleg egy filozófus szíve dobog. Esterházy nagyszerű elbeszélő volt, aki tudta, hogy a történelmi események számára konkurenciát jelentenek az emberek saját élményei. Mestere Ottlik Gáza volt, az Iskola a határon című művével. Igazi moralista volt.

A Frankfurter Allgemeine Zeitung megjegyzi, hogy Esterházy Péter már első, 1976-ban megjelent Fancsikó és Pinta című novelláskötetében szakított a szocialista realizmussal, s a párt által követelt valóságábrázolás ellen fordult. Műveiben a szavak jelentésével játszott, a mesélőt különböző szituációban helyezte el. Egyik pillanatról a másikra vált ismertté 1979-ben megjelent Termelési regényével, amely csak 2010-ben jelent meg német fordításban. Bár Magyarország egyik legtehetősebb nemesi családjának sarja, ő maga szerény körülmények között nőtt fel. Családja csak 1957-ben térhetett vissza Budapestre. A legtöbb művét német nyelvre is átültették. Viaskodott Orbán Viktor jobboldali populista miniszterelnökkel és pártjával, a Fidesszel. Az újfajta cenzúra hatásait 2012-ben érezhette, amikor egy művét megcsonkították.

Búcsú Esterházytól: Irónia a hatalom ellen címmel emlékezett meg az egyik legnagyobb olasz lap, a La Republica a magyar íróról. Az Andrea Targuini által jegyzett írás Esterházy elvhűségét emeli ki, az "elvek fiának" nevei a "nagy magyar írót", aki "a kommunistákat és Orbánt egyaránt bírálta". Élete utolsó pillanatáig "főszereplő" (közszereplő, aktív) volt, Hasnyálmirigy napló című kötete alig három hete jelent meg a gyönyörű Vörösmarty téren rendezett idei könyvvásáron, amelyet még maga nyitott meg, olvasható az olasz méltatásban. Esterházy, Magyarország hangja címmel jelent meg emlékezés a csütörtökön elhunyt magyar íróra Giorgio Pressburger olasz-magyar író tollából a Corriere della Sera legnagyobb olasz napilap kulturális rovatában pénteken. Az Esterházy Pétert személyesen ismerő Pressburger visszaemlékezésében úgy fogalmazott, a fél világ olvasói veszítették el egyik kedvenc írójukat. "Elhunyt az író, aki lelket adott hazája történelmének a Habsburg-korszaktól a kommunizmus szakadékáig. Kertész Imre után Európa egyik legfelvilágosodottabb tudatát veszítette el" - írta a Budapesten született olasz író.