Pénztáros Lőrinc dialektikája

Kinek Krisztus a barátja, könnyen üdvözül. Mészáros Lőrinc e sommás régi magyar mondást korábban megbontotta a maga dialektikája szerint. Szerinte az ő felemelkedése a hullócsillagok magasságába a szerencse, a Jóisten, és Orbán Viktor barátságának összessége.

Lehet, hogy most átverem Lőrincet, és nem is a dialektikára, hanem a diabetikára, a diabolizmusra, vagy diaporámára gondolok – megannyi külföldi szó. Mert arra a nyakamat teszem, hogy a kifejezés ismerete, a gondolkodás tudománya oly messze áll tőle, mint Felcsút a BL-től.

A lényeg: díszpolgár lett belőle Csíkszeredában

Egy kétszáz férőhelyes kollégium ugyanis anyaországi pénzből épült ott – tudósít a Hír Tv. Négymillió eurót az Orbán-kormány adott, egymilliót Mészáros a magánvagyonából (Itt lehet nevetni!) - gondolom, magától jutott eszébe. Hálából Pro Urbét adtak neki „a székelyföldi sportélet önzetlen és nagylelkű anyagi támogatásáért”.

Az internátusban 150 helyet kapnak a helyi magyar gimnázium diákjai, 50 ágyat a labdarúgó-akadémiának tartanak fenn, amellyel Felcsút évek óta puszilós. (A legmegdöbbentőbbet a magyar államtitkár asszony mondta: ”minden ok nélkül ezt megelőzően is támogattuk, (...)hiszen óriási szerepük van az itt élőknek, hogy a magyar identitást fenn tudják tartani...”. A lényeg: minden ok nélkül!)

A szeredai polgármester elérzékenyülve borult a friss díszpolgár vállára: „Köszönjük szépen, Lőrinc, a Jóisten adjon százszor annyit helyette!”

Jelzem: már adott, de, ha a Jóisten diabolikus (vagy mi), még többet is adhat neki, mert megérdemli a pénzünkből.

Szerző

Terminátor

Meglehet, mindjárt a viszonválasszal kellene kezdeni a miniszterelnök parlamenti beszédét, hiszen akkor lehet harcolni. Márpedig a kedves vezetőt csak ez élteti. Ha van ellenség - ellenfél -, akit ki lehet osztani, akkor van elemében. Ilyenkor Vona Gábort le lehet kommunistázni (számára nyilván nincs ennél nagyobb sértés), az LMP-s Schmuck Erzsébetet keményen lehet figyelmeztetni, a szocialista Tóth Bertalanról pedig el lehet mondani, hogy le van maradva pár brosúrával. Csak még Kósa Lajosnak kellene szólni, hogy az ellenzéki hozzászólások földbe tiprása a nagy vezér egyedüli joga, mert már ő elkezdte az érintetteket helyre tenni - a maga mindig magas színvonalán.

Igaz, ami igaz, neki nehéz lett volna bármit hozzátennie a vezéri szónoklathoz, amely valóságos győzelmi jelentés volt. Ismét kiderült belőle, hogy ennél az országnál nincs jobb, hála pártunk és kormányunk áldozatos tevékenységének. Rendbe tették a pénzügyeket, hazaküldték az IMF-et, neki és az uniónak is kifizették a tartozást (amit a gonosz szocialisták csináltak). Támogatják a családokat, nőnek a keresetek, a nyugdíjak értéke megmaradt. Remekül sikerült a rezsicsökkentés van, kevesebb a munkanélküli. Mindez olyan szép, hogy nem is lehet igaz. Nem is az, viszont jól hangzik. Eközben a kedves vezető Kádár János-i szinten pufogtatja a szó-petárdákat: "jó pályán haladunk", "végre megint van jövőnk", "ismét egy nemzet vagyunk", stb.

Az utóbbi frázis viszont a lényeget érinti. A fontos ugyanis, hogy október 2-án legyen érvényes a népszavazás, és ha az lesz, akkor persze eredményes is. Ez esetben nem volt hiába Orbán egyetlen szava, sem a parlamentben (ahol a nagyközönségre tekintettel finomabban fogalmazott), sem Kötcsén (ahol hívei körében eleresztette magát). A polgári pikniken - név szerint - megkapta a magáét az Európai Unió valamennyi vezetője és - nevét nem említve - még a német kancellár is, a parlamentben már kímélni akarta az Európai Bizottság elnökét, Jean-Claude Junckert. Így csak a bizottságot támadta.

S bár viszonválaszában hazugsággal vádolt több frakcióvezetőt is, ilyesmi tőle sem áll távol. Nyilván a baloldali szavazók "megdolgozását" célozta beszédének az a része - amire Kósa is rákontrázott -, hogy (ha másképp nem megy) a baloldali vezetésű magyar városokba telepítik majd a migránsokat. Mert velük "lehet beszélni". És hivatkozott az unió elnökére is. Amiből annyi igaz, hogy amikor tavaly tavasszal Martin Schulz Szegeden járt, elégedetten értékelte, hogy ott konfliktus nélkül vonultak át a menekültek.

Bizonyosak lehetünk benne, a kedves vezető harcossága a referendum végeztével sem csökken majd. Hiszen ő is olyan, mint egy Terminátor. Igaz, ezt Orbán a kommunistákra mondta. Viszont úgy tűnik, egyre inkább hasonlít rájuk.

Szerző
Sebes György

A népszavazás tétje

Üzenjünk magunknak, hogy mi is megértsük: október másodikán szavazni fogunk valamiről, de hogy miről, azt a különböző politikai csoportok különbözőképpen definiálják.

A kormány által képviselt álláspont az, hogy üzenjünk Brüsszelnek, az Európai Uniót irányító adminisztrációnak, értsék már meg végre, az egész magyar nép véleményéről van szó: nem akarjuk ezeket az embereket az országukba beengedni, mert féltjük a közbiztonságot, tartunk a terrorista merényletektől és egyáltalán: a mi keresztény alapokon álló kultúránk és az ő iszlám alapzatú gondolkodásuk és viselkedésmódjuk között olyan nagy a különbség, amit mi nem fogunk tudni áthidalni, a befogadás veszélyeztet bennünket.

Talán jöhetett volna erre az egyébként logikus álláspontra egy keresztény kritika, hiszen a felebaráti szeretet éppen azokra vonatkozik, akik bajban vannak, és számtalan idézetet lehet hozni a Bibliából arra vonatkozólag, hogy Isten parancsolata nem teszi lehetővé, hogy válogassunk a segítségre szorulók között, de ilyen kritika csak Rómából érkezett, Esztergomból nem. Ferenc pápát a szegények megsegítésének programja tette a katolikus egyház vezetőjévé, ő halad is logikusan az általa választott úton (tíz- és százmilliók rokonszenvétől támogatva), Kelet-Európa katolikus vezetői viszont úgy látszik, némiképp másként gondolkodnak. Meglehet persze, nem sokat érne a püspöki kar egyértelmű kiállása a menekültek mellett, egy ilyen tartalmú pásztorlevél felolvasása a templomokban ki tudja, mennyire befolyásolná a népszavazás eredményét, de a kormányunk biztosan nem örülne neki. A kereszténység becsületét megerősítené, az egyház politikai státuszát viszont gyengítené, úgyhogy aligha kerül sor egy ilyen levél felolvasására, amint 1944-ben is csak a kolozsvári Márton Áron püspök tiltakozott nyilvánosan, szószékről a deportálások ellen. Azóta az egyházi vezetők elhatárolták magát az egyház akkori vezetőinek a nácik (egyébként általuk sem elfogadott) politikáját eltűrő viselkedésétől, viszont most pont ugyanúgy viselkednek.

Mint köztudott, az ellenzék ezt a népszavazást másképp értelmezi, szerintük is megvitatandó és fontos kérdés a menekültek ügyének kezelése, de erre ez a népszavazási kérdés nem alkalmas, ez pusztán azt szolgálja, hogy a kormány megerősítse a helyzetét, illetve azt a törekvését, aminek következtében a föderáció felé haladó Európa a nemzetek Európájává darabolódik szét. Ez a vélemény is logikusnak látszik, hátránya, hogy az alapkérdésről nem mond semmit, pusztán a népszavazástól való távolmaradást ajánlja, ami nem tűnik konzekvens és koncepciózus javaslatnak, inkább csak a vereség mértékének csökkentését célozza.

Milyen olvasattal fejtheti meg a népszavazás értelmét az, aki nem pártpolitikai szempontot követ, hanem a szavazás lehetséges következményeit mérlegeli? Az egyik lehetséges következmény nyilvánvalóan az, hogy kormányunk megerősödik itthon és külföldön. Ebből persze az fakad majd, hogy minden olyan tagállam, amelyik valamilyen uniós döntést sérelmesnek érez, népszavazáshoz folyamodik, és végül teljesen tehetetlenné gyengül az Unió. (Vajon, ha a magyarok támogatására fordított milliárdokról népszavazást rendeztek volna Németországban és más uniós államokban, milyen eredmény született volna?)

Következmény lehet az ellenzék katasztrofális térvesztése is, ami eldöntheti a 2018-as parlamenti választások sorsát, és emiatt a parlamenti váltógazdaság, mint rendszer illuzórikussá válik. Ez súlyos veszély, de sokkal súlyosabb ennél, hogy az idegenellenesség, mint fogalom, polgárjogot nyer a magyar politikai közbeszédben.

Ez utóbbi következménynek a súlyát sokan elhanyagolhatónak tekintik az előző kettőhöz képest. Emlékezzünk azonban arra, hogy az első világháború után polgárjogot nyert a magyar politikai közbeszédben a kirekesztés, és ez alapozta meg azt a közönyt és passzivitást, amivel 1944 tavaszán az ország eltűrte, tudomásul vette és részben támogatta 437 ezer ember deportálását. A pejoráló kifejezések használata, a „svábok”, a „tótok”, az „oláhok” gúnyolása, illetve a zsidók, a csehek, szerbek és a franciák folyamatos sértegetése veszélytelennek látszott, sem a politikai osztály, sem a közvélemény nem érezte benne az emberjogi szemlélet katasztrofális kimenettel fenyegető sérelmét.

Gyakran halljuk viszont azt az ellenérvet, hogy éppen az idegenek távoltartása garantálja, hogy nem lobban fel nálunk a rasszizmus lángja, ezért leginkább a most biztonságban levő kisebbségek érdeke a határok lezárása a menekültek előtt. Nincs tudományos bizonyíték semmire. Én személyesen úgy gondolom, hogy ha befogadnánk azt az 1300 menekültet, akiről szó van, megfelelő intézkedések esetén nem vállalnánk nagy veszélyt, és ha mégis bekövetkezne valamilyen atrocitás, mondjuk az arab fiatalok magyar lányokat zaklatnának, és erre reakcióképpen fellobbanna a rasszizmus, és esetleg súlyos kimenetelű jelenetekre kerülne sor, azért nem a befogadás gesztusa, hanem az ezt megelőző gyűlöletkeltő propaganda volna a felelős.

A legtöbb európai országban van közpénzből finanszírozott kormányhirdetés-kampány ez ügyben, de az a bevándorlók értékeit emeli ki és a tolerancia mellett érvel, nem az elutasítás mellett. Talán éppen azért, mert tudják, egy ilyen ügyben a másodlagosnak látszó, továbbgyűrűző hatás a legfontosabb.

Szerző
Szunyogh Szabolcs újságíró