Kommunikációs szakadék

Történt valami Budapesten szombat este fél tizenegy körül, ráadásul éppen a főváros legforgalmasabb, legmozgalmasabb régiójában. De mi is? Vasárnap este fél hétig kellett várnunk arra, hogy nagyjából hivatalos, de semmiképpen sem megalapozott tájékoztatást kapjunk arra, hogy valójában mi is. Feltételezhető, de az országos kapitány által nem megindokolt elmélet szerint az ott szolgálatot teljesítő „rendőrök egyike” ellen történt a merénylet, aztán egy újságírói kérdésre válaszolva mondta csak el, hogy „az illető nő a toborzókampány arca” volt. Mindezeket az információkat egy jól képzett rendőrség már vasárnap reggel is tudta, ehhez képest majdnem húsz óráig tartott, amíg ezt hajlandóak voltak megosztani azzal a társadalommal, amelyiknek a pénzén működik és amelyiket hetek óta félelemben tartanak azzal, hogy bármi is történhet. Ez is nyilván a kampány része, amelyik összefüggésbe hozza a menekülteket a terrorizmusossal.

És most, hogy Budapesten történt valami, aminek feltehetően semmi köze a nemzetközi terrorizmushoz, az országos rendőrkapitány gyakorlatilag érthetetlen magyarázatokkal áll elő és nem hajlandó válaszolni pontosan megfogalmazott újságírói kérdésekre sem. Keserves nehézségek árán beismeri, hogy az egyik súlyos sebesült rendőrnő az országos toborzó kampány arca volt, de semmi több. Súlyos hallgatások nehezítik a sajtókonferenciát, a rendőrkapitány szemlátomást nem szívesen válaszol kérdésekre.

Mi is a gond?

Tisztességes országban legalább egy vezető politikus felkeresi a kórházban a sérült rendőröket, kezet szorít a hozzátartozókkal, legalább megjelenik a képernyőkön a miniszter, vagy az államtitkár, és együtt érez az esti járőrszolgálatosokkal, a szombat esti eset utáni órákban pedig személyesen is elmondja, hogy mit tud, és mit nem tud, vagy mit fog tudni és mire számítsunk.

Hozzáteszem, hogy az eset – eltekintve a szomorú rendőri sérülésektől, amelyek mindig megrendítőek – nem olyan mértékű, mint a londoni, a brüsszeli, vagy a párizsi történet, ám a magyar hatósági kommunikáció teljes csődjét bizonyította. Egyik magyar televíziós csatorna sem vette a fáradságot, hogy folyamatosan közvetítsen a helyszínről – az is lehet, hogy szándékosan nem akart -, ezzel azonban hosszú ideig a rémhíreket és az álságos híreket táplálta.

A médiának nem volt kommunikációs stratégiája. Teljes bénaság. Az M1 semmitmondó hungarikum-híreket közölt, az ATV műsorán a „Vidám Vasárnap” ment. Hosszú órákon át semmitmondó közleményeket közöltek, az újságíróik nem érdeklődtek. Ostoba ál-hírek jöttek a „lezárták a Király utcát” jelleggel, miközben nem kérdeztek meg szakértőket, nem faggatták a rendőrség, és a TEK helyszínen nézelődő vezetőit, vagy a miniszterelnök belbiztonsági főtanácsadóját, akik máskor olyan szívesen nyilatkoznak.

Mi is a gond?

A gond az, hogy egy ilyen esetben, amikor szerencsére semmi olyasmi nem történt, ami az ország biztonságát veszélyeztette volna, a kommunikációs gépezet majdnem húsz órán át gyakorlatilag hatástalan volt.

Rossz arra gondolni, hogy máskor, ha valóban "helyzet van", hogyan állnák meg a helyüket.