Éves káoszjelentés

Ha nem a mi bőrünket vinnék a vásárra, akár szórakoztató is lenne, ami az utóbbi egy évben történt a magyar egészségügyben. Már pontosabban, ami nem történt. Egész pontosan: amiről azt mondták, hogy történik, csak aztán mégsem, vagy nem úgy, vagy más dolgokkal összevonva. Az utóbbi egy-két nap saját paródiájukba átforduló hírei nyomán megint megerősödött bennem az érzés, hogy helyben futás szemtanúi vagyunk.

Ónodi-Szűcs Zoltán öt pontban foglalta össze a legfontosabb teendőket, amelyekben mindenképpen eredményt akar felmutatni, miután tavaly október 13-án elfoglalta hivatalát. Ezeket egyeztette a miniszterével meg a kormányfővel, rábólintott Orbán is, majd néhány mámoros hét után kiderült, hogy nem is ő volt a legnagyobb akadály, amit át kellett ugrani az államtitkárnak. Sorra jöttek elő a sajátjai, az orvos haverok, a korábbi kórházigazgató társak, és a még erősnek számító fideszes polgármesterek, a kormánypárti képviselők, akiknek minden kérdéshez remek ötleteik támadhattak a háttérben, hogy miért nem lehet pont úgy megvalósítani az ágazat reformját, ahogy azt egy kockás lap fölé görnyedve elképzelte, miután megérkezett hozzá a felkérés elődje, Zombor Gábor lemondása után. Az államtitkár pedig az idő múlásával egyre zavarosabb magyarázkodásra kényszerült, míg Lázár János kancelláriaminiszter nyíltan kimondta: a kormány nem mer, és nem is akar szembemenni az „orvosbárókkal”, a legnagyobb lobbierőt felmutató kórházi vezetőkkel.

Meddig jutottak Ónodi-Szűcs Zoltán reformpontjai? Messzire nem, és ezt ő is elismerte az utóbbi hetek több szakmai konferenciáján is. Tanulva a politikát, óvatosan úgy fogalmazott, szeretett volna gyorsabban haladni, de a sorok között azt üzente, bizony kék meg zöld a sípcsontom kedves magyar betegek, olyan sokszor elgáncsoltak a cimboráim.

A hét híre volt, hogy három debreceni fideszes képviselő Kósa frakcióvezető irányításával beadta a felsőoktatási törvény módosítását, amivel létrehozzák az egyetemi kórházakat, mint az ellátórendszer új kategóriáját. Ezzel a kiválasztott kórházak bekerülnek a négy hazai orvosképző egyetem kancellárjának fennhatósága alá. Hogy akkor hol van az a kancellária-rendszer, aminek a bevezetésével hónapok óta próbálkoznak, amitől a kórházi adósságok drasztikus csökkentését és a kapacitások jobb kihasználást remélte az államtitkár, s amiről netán ezen a héten végre döntött a kormány is? Ki tudja. Annyi biztos, bármi lesz is belőle, az nehezen lesz összeilleszthető az egyetemi kancellári rendszerrel.

Tavasszal még hangosan, majd egyre csendesebben szóltak a hírek az államtitkár kettes számú reformtervéről, hogy az állandó ápolást és orvosi beavatkozást nem igénylő, többnyire idős emberek tömegét le kell választani az egészségügyről, mert túl drága az ellátásuk. Röpködtek a számok, hogy az idén a 17 ezer ápolási ágyból 7 ezer, vagy mennyi, mehet át szociális területre, meg hogy előbb az önálló épületeket, majd a leválasztható kórházi szárnyakat veszik sorra. Hová is, hogyan is, mikor is adnak át és mit? Osztályt, ágyat, szakápolót? Tudja valaki a pontos válaszokat? Csak annyit, hogy féléves huzavona után kitalálták, emelt szintű ápolási otthonokat hoznak létre, s ezek négyezer ágyat vesznek át az egészségügytől. Majd valamikor.

A harmadik pont az alapellátás megerősítése volt Ónodi-Szűcs terveiben, de itt aztán végképp elakadt a történet. Született egy felmérés, hogy milyen felkészültek a háziorvosok, az asszisztenseik és milyen felszerelt a rendelőjük; lesz egy kérdéssor, amit minden betegnek feltesznek januártól és akkor a ciklus végére talán lehet egy helyzetkép a magyarok egészségi állapotáról, de ettől még nem javul az ellátás. Épp a héten jelent meg az új országos tisztifőorvos értékelése a szűrővizsgálatok állásáról - lesújtó képet kaptunk.

Negyedikként a budapesti ellátórendszert, a magyar intézményrendszer legrosszabb állapotban lévő szeletét akarta rendbe tenni az államtitkár, de egyelőre itt is csak a tervezésig, a helyszínekről folyó végeláthatatlan vitákig jutott.

Az ötödik kérdésről pedig jóformán hallani sem lehetett az eltelt egy évben. Arról, hogy a kórházak és szakrendelők nagy része egyáltalán nem felel meg azoknak a minimumfeltételeknek, amelyek alapján működési engedélyt kaptak. Az új szabályozás összeírását gyakorlatilag bojkottálja a szakma.

Közben épp tegnap jelent meg a hír, hogy milyen remekül alakultak tavaly a kórházi fertőzési adatok Magyarországon, három fertőzéstípusnál is 5 százalékkal csökkent az esetek száma. Csak ne lenne ez a hülye mániám, hogy mindennek utánanézek! Akkor nem olvastam volna végig a teljes jelentést, amiben az szerepel, hogy a különféle kórházi fertőzéseket 2014-ben még csak 1326 beteg kapta el, 2015-ben pedig 2016, vagyis majdnem kétszer annyi. Vagy legalább azt ne tudtam volna meg, hogy a kizárólag a kórházakban begyűjthető specifikus járványok miatt tavaly 33 ember vesztette életét, míg egy évvel korábban „csak” 16 beteg halt meg.

Ha valaki a fenti éves elszámolásból arra következtet, hogy nem nőtt, hanem csökkent a káosz a magyar egészségügyben, s jelentős haladást sikerült elérni a legtöbb feszítő kérdésben, az kérem, jelentkezzen lapunknál. Addig is azt gondolom, az ágazatért felelős kormánytagok pontosan 12 hónapja szobabiciklit tekernek és nem jutottak sehová.

Szerző
Gulyás Erika

Embervadászat

A 2000-es évek elejének ízetlen tréfája jut az eszembe. Egy közutálatnak örvendő cégvezető irodájának ajtajára függesztették ki munkatársai a rágcsálók mérget tartalmazó dobozáról levakart címkét: "Ha patkányt észlelsz jelezd!" A következmények nem maradtak el, következett a demokrácia hibás értelmezéséből eredő kollektív büntetés alkalmazása, no meg az, hogy a nemtelen módszerekben amúgy sem válogatós igazgató diktatórikus módszereit ravaszabbakra, egyúttal keményebbekre cserélte fel.

A hét végi népszavazásnak (a megfoghatatlan "Brüsszeltől" eltekintve) a fő célpontja a szerencsétlen bevándorlók sokasága volt, akiket - leegyszerűsítve - mindenáron ki kell szorítani "szeretett nemzetállamunkból." Erre a gyűlöletkampányra vevő volt 3,2 millió kvótaszavazó. Jó részük élő bevándorlót, aki Orbánék szerint maga a megtestesült terrorista, nem is látott. Az ORFK Országos Baleset-megelőzési Bizottsága is tisztában lehetett ezzel, de mégis csak jó lesz felkészülni arra a civileknek is, ha mégis csak felbukkan valahol egy potenciális terrorista, akkor ebben a váratlan helyzetben is tudniuk kell: mi a teendő? Ha pedig nincs kéznél egyetlen menekült, akkor játsszuk el, hogy megbújt valahol, s induljunk el a keresésére. A rendőrségi baleset-megelőzők, a magánvállalkozó fuvarosokkal karöltve, erre adták áldásukat.

A népszavazással súlyosbított hétvégén kamionos-versenyt tartottak Zsámbékon, ahol a vezetéstechnikai és közlekedésbiztonsági tudáson kívül az egyik szellemesnek és hasznosnak hitt feladatot is kitaláltak: meg kellett találni egy migránst, aki a rakodótérben bújt el. Arról, hogy hányt pontot adtak a sikeres embervadászatra, s ki lett a győztes, nem tudósított a sajtóközlemény, mint ahogy arról sem, hogy a lejárt engedélyek felismerése vagy a nem szakszerűen rögzített rakományért kapott büntetőpontok mennyit nyomtak a latban. Az azonban feladja a leckét a versengést követőknek, hogy a raktérben megbúvó migráns megtalálásakor mi is lehetett az "a proaktív, szakszerű eljárás", amelyet díjaztak a bírák.

De valójában nem is ez a lényeg. Sokkal inkább az az otromba hazugság, hogy a versenyszerű embervadászatot úgymond nem politikai céllal rendezték.

Szerző

Igazságtalan vádak

„A katolikus papok pedofilok.” Honnan veszed ezt? „A tévében mondták. Egy csomó papot letartóztattak, mások ellen vizsgálat folyik.” De mi van, ha csak a papok fele az? Akkor a másik felét igazságtalanul vádolod meg!

Nem szabad általánosítani, pedig hajlamosak vagyunk az általánosító, kollektív ítéletre! A tanárok keveset dolgoznak és folyton panaszkodnak. A politikusok lopnak, csalnak, hazudnak. Az orvosok pénzéhesek és műhibákat követnek el. A rendőrök korruptak és bunkók. Az újságíróknak csak a szenzáció számít, és hazudnak, mint a vízfolyás. Ugye, milyen egyszerű ez így? De nem csak társadalmi rétegekkel, foglalkozási csoportokkal kapcsolatban általánosítunk. A nőkről is (a nők pedig a férfiakról). A romákról. A zsidókról. A románokról (ők meg a magyarokról). Az amerikaiakról. A kínaiakról (ők pedig az európaiakról). És így tovább.

A kollektivista véleményalkotás (kollektív bűnöket feltételezve és kollektív büntetést kívánva illetve igazolva) az ókorig nyúlik vissza. Végig kíséri a középkort, és még az újkor első évszázadaiban is oly gyakori. És amikor már győzedelmeskedett volna az individualista világrend a 19. század végén, hamarosan megszülettek a totális diktatúrák, hogy újból kizárólag (vezető szerepre született vagy bűnös) közösségekben gondolkozzanak. Sőt, győzelmüket követően, rövid időre, még az antifasiszta koalíció államai is átvették a legyőzöttektől, a hatalmas múltú, de már meghaladottnak hitt kollektív bűn – kollektív büntetés elvet (például a németekkel, a magyarokkal szemben).

Bármilyen régi, és bármennyire szívós is a kollektivista szemlélet, a vele szemben álló individualista igazságérzetnek is megvan a maga múltja. Már az Ószövetségben felbukkan, igaz, a Szentírás általános szemléletével szembeni kivételként: „Ama napokban [majd, a messiási időkben] nem mondják többé: az atyák ették meg az egrest, és a fiak foga vásik bele.” (31,29) Szodoma és Gomorra történetében is ott lappang egy dialektikus világkép lehetősége, elutasítva hogy ártatlanok is bűnhődjenek a valódi bűnösök mellett/helyett. Az elmúlt évtizedek pedig egyértelműen arról szóltak a demokratikus világban: mindenkit csak saját vétkeiért szabad elítélni.

A pedofil bűncselekményeknek valójában alig egy százalékát követik el papok. Hogy a papok hány százaléka pedofil, arról nincs adatom, de nagyon csodálkoznék, ha a százalékos érték nem egy számjegyű volna. A német rendőrség hatvan terroristagyanús menekült után nyomoz. Kerekítsük fel ezt a számot nagyvonalúan ötezerre, noha nem csak Németországban élnek terrorista gyanús menekültek, bár valóban ott lehetnek a legtöbben. Ez, ha jól számolom, a másfél millió újdonsült menekült 0,3 százaléka. Hogy a terrorcselekmények hány százalékát követték el menekültek, erről nincs adat, de nagyon csodálkoznék, ha ez is egy számjegyűnél nagyobb lenne.

A rasszista és a nacionalista gyűlölet szinte mindig, de gyakran a politikai és hétköznapi indulat is hajlamos kollektív ítéletekben gondolkodni. Pedig mindenki megérdemelné, hogy őt kizárólag saját szavai és tettei – és nem a fajtája, munkaköre, neme stb. – alapján ítéljék meg.

Szerző
Ujlaky István tanár