Aczél Endre: A villamos

Anyám szűkszavúan beszélt nekem apám halálának a körülményeiről. (Egyébként 12 éves koromig nem merte nekem megmondani, hogy zsidó volt.) Csak annyit mondott, hogy a munkaszolgálatos bajtársak szerint 1944 karácsonyán halt meg Fertőrákoson, tüdőgyulladásban.

De a bajtársak többet is mondtak, magától apámtól hallották. A menetet november 27-én indították útnak. Ez a dátum szerepel utolsó levelezőlapján is. Apám akkor már túl volt egy traumán. Töprengett, bevonuljon-e. Anyai nagyanyám (keresztény és sváb) azt mondta, ne menjen, elrejti a padláson, egy fürdőkádban megágyaz neki. Úgy is lett, de apám egyetlen napig bírta csak a bujkálást. Aztán összecsomagolt és csatlakozott a századhoz. Bizonyos értelemben kiváltságos volt, mert fehér karszalagot viselhetett, jelzéseként annak hogy „árja párja”, azaz a felesége nem zsidó. Nota bene, ő már régen katolizált. Nem tudhatom, mit gondolt erről – menedék talán? – de az biztos, hogy őrlődött, mert én akkor éppen három hónapos voltam és szeretett volna felnevelni. 41 éves volt már ekkor és életében egyszer látott. Miközben a század még Budapesten nyugat felé menetelt, apám hirtelen és alighanem kétségbeesett elhatározással eldobta a hátizsákját, benne az összes holmijával, kiugrott a menetből és fel egy arra haladó villamosra. Ott kezdődött a kálváriája. Egy derék magyar úriember odalépett hozzá és ezt mondta neki: láttam, hogy megszökött a menetből. Vagy visszamegy, vagy leállíttatom a kocsit és rendőrt hívok. Visszament. A télikabátján kívül semmije nem volt, a hátizsákért nem mehetett vissza. Mindenesetre kibírta a menetelést, élelmet, ezt-azt tudott venni, mert volt nála elég pénz.

Itt a film megszakad. Másként folytatódik.

Anyámnak az volt a rögeszméje, hogy nekem meg kell tanulnom németül. Középiskolás koromban magántanárt is fogadott mellém, egy kedves öreg bácsit, aki egy tízesért vállalt egy órát. Inkább egy idősödő arszlánnak az én szép anyám iránti vonzalma hozta a lakásunkra, semmint a pénz. Szó mi szó, az Öreg, aki nem volt nyelvtanár, de osztrák felesége révén kiválóan beszélt németül, és úgy felkészült az óráinkra, mint későbbi egyetemi oktatóim közül kevesen, sikeres munkát végzett velem. 17 évesen középfokú nyelvvizsgát tettem a Rigó utcában. Ez segített hozzá, hogy 1962-ben, egyetemi előfelvettként, egy évre beállhassak az Általános Értékforgalmi Bank német kártalanítási osztályára.

Ha valaki nem tudná, az NSZK két törvényt is hozott az elhurcoltak, hajdani táborlakók, munkaszolgálatosok kártalanításáról. Az 1959-es BRÜG (Bundesrückerstattungsgesetz) anyagi természetű jóvátételt helyezett kilátásba mindazoknak, akik hajlandók voltak jegyzőkönyvbe mondani, hová hurcolták őket s legfőképp: milyen értéktárgyaikat veszítették el. A mi bankunkban nagy volt a forgalom. Velem együtt még vagy hatan vették fel a jegyzőkönyveket, németül természetesen. Nagyon jól tudtam gépelni, nem volt gondom ezzel a munkával. Mindenki az értéktárgyakra koncentrált, ma már mosolyognom kell azon, hogy annyi nercbunda és briliáns talán Magyarországon se volt, amennyit az ügyfelek a nagy pénz reményében (amelyből persze semmi se lett) nálunk bediktáltak. Mindenesetre itt tanultam meg az összes koncentrációs tábor nevét, idő múltán kívülről fújtam valamennyit, később csak hasznomra vált. Tudtam követni a táborokba vezető utakat is. Az értéktárgy-listát a lehető legnagyobb flegmával készítettem el, soha nem tettem fel kérdést arra nézve, jól emlékszik-e az ügyfél?

Egy szép nap, amelyik végtére nem is volt szép, beült hozzám egy elegáns, idősödő úr és bemutatkozott: Kozma László vagyok. Rendben, mondtam én, mesélje a történetét (amit nem kellett beírnom). Elmondta, hogy egy munkaszolgálatos századdal Fertőrákosig vergődtek, ott dogoztak a kőbányában. A Fertőrákos szóra felkaptam a fejem. Ott halt meg az apám, mondtam neki. Aczél György. Ismerte? Hogyne, mondta, mellette voltam, amikor meghalt. És aztán jött egy rettenetes monológ.

Figyeljen ide, fiatalember. A maga apja nem tüdőgyulladásban halt meg, hanem abba halt bele, hogy gyönge ember volt. Ahelyett, hogy a túlélni akarás ösztöne hajtotta volna, egyfolytában magát meg az anyját siratta. Elhagyta magát, nem törődött semmivel. Ez vitte el. És megismételte: „gyönge ember”. Mindezt kőkemény, faarccal mondta, jelezvén, a gyöngék elhullottak, az erősek életben maradtak. Mint ő is, aki Mauthausenbe került végül.

Engem villámcsapásként ért Kozma közlése, főként a szenvtelensége. A nem-megbocsátás azokkal szemben, akik gyöngék. De legalább megtudtam, hogy az apám addig az utolsó karácsonyi percig a csecsemőjéért, értem sírt szegény.

De volt egy másik villámcsapás is. Tudnom kellett volna, ki Kozma László. Hogy egy zseni, a villamosmérnökök talán legjobbika, Kossuth-díjas akadémikus, egyetemi tanár, aki beszélgetésünk előtt négy évvel megalkotta az első magyar (még digitális, azaz „lámpás”) számítógépet és hervadhatatlan érdemeket szerzett a telefonhálózat (crossbar) kiépítésében, nem csak idehaza. Az „egyebekről” nem is beszélve. Azt se tudtam, hogy a Standard-perben koncepciós váddal Rákosiék lecsukták és csak 1954-ben szabadult. Nem méltatott arra, hogy sorsának ezekről a fejezeteiről beszámoljon nekem.

Mindenesetre a mából visszanézve kicsit bizarrnak vélem, hogy nekem 1963-ban egy ilyen formátumú, Európa-hírű tudóstól kellett hozzá képest teljesen jelentéktelen apám sorsáról értesülnöm. Ma is foglalkoztat: miért nekem mesélte el - amúgy mellékesen - ezt Kozma, amikor elmondhatta volna az anyámnak is?