May most megmondta: game over

Hát elhangzott. Theresa May végre kimondta: kemény Brexit következik. Az Egyesült Királyság globális nagyhatalommá szeretne válni, mert úgy fest, hogy az Európai Unió keretei szűknek bizonyulnak az álmok valóra váltásához. Mert tulajdonképpen erről van szó. Londonból valamikor olyan méretű gyarmatbirodalmat vezettek, aho - ahogyan ők fogalmaztak - „soha nem megy le a nap”. A gyarmatbirodalom összeomlott, átalakult Nemzetközösséggé, ez azonban már csak utánérzés volt, legfeljebb a királyi család érezhette külföldi utazásai során, hogy uralkodásuk globális méretű. Aztán jött a gazdasági hanyatlás, az észak-ír konfliktus, a britek pedig keresték a helyüket egy új világban, amiben azonban nem ők írták a szabályokat.

Aztán a hatvanas évek úgy kezdtek alakulni, hogy valahogyan rájöttek: a hagyományokat csak kreatív gondolkodással lehet megtartani. A londoni emeletes busz, a kerek piros postaláda, a királynő és a királyi család arcképeivel festett tányérok mellett megjelent a Beatles, a Rolling Stones, a Mini, sőt, a mini-szoknya is, mindez pedig önbizalmat adott az öntudati válság leküzdéséhez. Ám itt volt a következő probléma: hová is tartozunk? Szellemes megfogalmazás szerint „ez csak egy sziget Európa és Amerika között”. Csakhogy a realitások ismét keménynek bizonyultak: szerveződött a Közös Piac, sok londoni üzletember szerint ebből nem lehet kimaradni, hiszen mégiscsak ide tartoznak, ehhez a kontinenshez, másfelől jellemző volt a britekre ez a húzódozás, tartottak az alkalmatlankodás nehézségeitől, nem szerették volna felcserélni a pint nevű űrmértéket literre, nem szerették volna megváltoztatni közlekedési rendjüket, nem akartak mérföldről áttérni a kilométerre. És De Gaulle megmondta a szemükbe is: „maguk sem tudják, mit akarnak”.

Aztán jött az Európai Unió, ami az Egyesült Királyság nélkül nehezen volt elképzelhető. Az egységes piac olyan esélyeket kínált, ami a gazdaság fellendülésének szinte feltétele volt. Hát beléptek. De hangsúlyozom, a megosztottság mindig is megvolt, hétköznapi fogalmazási fordulatokban is: „vettünk egy házat Európában”, emlegették gazdag üzletemberek, és szívesen utaztak oda, de azért mégiscsak az volt a megkönnyebbülés, amikor megpillantották Dover szikláit, a kikötőben megihatták a tejes teát és kezükbe foghatták valamelyik brit lap egyik példányát.

Szóval most fordul a dolog. Sajátos, különleges nép a brit, megpróbálták ezt a tagságot, de igazán soha nem tudták magukat meggyőzni arról, hogy ide tartoznak. Fontos adatokat lehetne leírni a brit-német kereskedelemről, meg arról, hogy hogyan változnak majd a külföldiek munkavállalási jogai, igen, mindez fontos, de a döntő momentum az volt, hogy nem akartak ebben a kettősségben élni, nem akarták, hogy egy európai bíróság beleszóljon a dolgaikba. A németek, a dánok, a finnek – ők különösen – elfogadták, hogy egy ilyen közösségben alkalmazkodni kell, fel kell adni a nemzeti hagyomány egyes értékeit, hogy újakat kapjanak helyette. A briteknek, úgy fest, ez nem ment.

Egy személyes élményemmel zárnám elemzésemet. Még a hetvenes évek elején egy balatoni szálloda portáján dolgoztam nyári munkásként. Kevés angol turista járt akkoriban mifelénk, egyikük, egy középkorú, igen kedves úriember egy reggel azt kérdezte, kaphatna-e egy Daily Mail című újságot.

- Nálunk csak a Morning Star kapható – feleltem, ami a brit kommunista párt lapja volt.

- Én nem veszek kezembe más újságot – mondta ő halálos komolysággal. – Harminc éve minden nap a Daily Mail-t olvasom. Hogy is lehetne másképp?

Hát, valahogy így.