NATO;Vlagyimir Putyin;Donald Trump;Sir Richard Shirreff;„2017: Háború Oroszországgal";

2017-02-06 06:32:00

Elképzelhető-e háború Oroszországgal?

Olyan világban élünk, amelyben, ami tegnap még reálisnak tűnt, mára elvesztette minden valóságtartalmát. Túlzás lenne azt állítani, hogy Sir Richard Shirreff tábornok magyarul az Athenaeum Kiadónál most megjelent „2017: Háború Oroszországgal” című írásán minden tekintetben túllépett az idő, az azonban kétségtelen, hogy könyve tavalyi, nagy-britanniai megjelenése óta a világporondon feltűnt Donald Trump és vele a kiszámíthatatlanság.

A NATO európai szövetséges erőinek korábbi főparancsnok-helyettese rémálmában sem gondolhatta, hogy az új amerikai elnök, miközben elismerő szavakkal méltatja Vlagyimir Putyin személyiségét, a NATO-t elavult intézménynek minősíti, mivel „sok-sok évvel ezelőtt" alakították ki. Mindaz, amit ennek az ismeretnek a hiányában megírt, mégis izgalmas olvasmány. Mindenekelőtt azért, mert a nyugalmazott tábornok sok tapasztalat birtokában a nyugati politikai gondolkodásba, a NATO gépezetébe, fegyverarzenáljába enged izgalmas betekintést.

Shirreff tábornok 2017-től fordulatot remélt egy keményebb amerikai magatartás irányában. E hasábokon viszont arról számoltunk be, hogy az új amerikai elnöknek számos külpolitikai szakértő éppen ennek az ellenkezőjét ajánlotta azon a szimpóziumon, amelyet a konzervatív szellemiségű National Interest című folyóirat és a Carnegie Corporation of New York alapítvány szervezett. Néhányan 2017-től egy másfajta fordulatot várnak. Úgy fogalmaztak, hogy a Fehér Ház új vezetésének fel kell hagynia az orosz vezetőkkel szembeni dölyfös magatartással és tudomásul kell vennie, hogy ezeknek a vezetőknek a politikája az orosz nép megalapozott kívánságát tükrözi: az emberek ismét nagyhatalmi pozícióban szeretnék látni hazájukat.

Shirreff tábornok ezzel szemben azzal érvel, hogy kizárólag az eddiginél keményebb és határozottabb fellépéssel lehet útját állni az orosz terjeszkedési törekvéseknek. Ennek hiányában 2017 a negatív fordulat éve lehet a nyugat számára. A könyv előszavában James Stavridis, az amerikai haditengerészet nyugalmazott tengernagya, a NATO európai szövetséges erőinek korábbi főparancsnoka úgy jellemzi a szerzőt, mint aki remekül átlátja a geopolitikai realitásokat és a kockázatokat. 2014-ben szerinte helyesen ítélte meg annak következményeit, hogy Oroszország megszállta a Krím félszigetet, és annektálta Ukrajna egyes részeit. Úgy véli, mostani helyzetelemzése is helyes, aggasztó érvekkel támasztja alá a potenciális veszélyt és ezért megérdemli a figyelmet.

Shirreff tábornok kiindulópontja, hogy Oroszország a legfontosabb stratégiai partnerből stratégiai ellenséggé vált, amely a Nyugattal való konfrontáció útjára lépett. Helyreállította és fokozatosan növeli katonai erejét, a szabálykönyvet pedig, amelyen Európa hidegháború utáni biztonsági rendszere alapult, félredobta. Amióta Hitler megtámadta a Szovjetuniót, a Krím bekebelezése volt az európai határok megváltoztatására tett első erőszakos kísérlet. A szerző leírja a NATO berkeiben végzett elemző munkát, a vitákat és kétségeket, és nem utolsó sorban az okokat, amelyek idáig vezettek. Nem hallgat róla, bár nem a súlyának megfelelően kezeli, hogy Ukrajna beígért NATO-tagsága tovább növelte Oroszország bekerítéstől való félelmét és megalázottságát.

Az orosz agresszióra adott korábbi nyugati választ Shirreff tábornok nemcsak elégtelennek, hanem egyenesen komolytalannak minősíti, ő nem a nagy szavakra helyezné a hangsúlyt, hanem a fegyverek erejére. Márpedig a fegyverkezés szintjéről lesújtó képet fest. A NATO gyenge pontjának a Baltikumot tartja. Regényes története is a lettországi orosz agresszió előkészítésével kezdődik. Felfedi, milyen módszerekkel dolgoznak az orosz titkosszolgálatok, hogyan szítják az elégedetlenséget az orosz etnikum körében annak érdekében, hogy igazolják a fegyveres beavatkozást, az egész térség lángba borítását. A felvonultatott nyugati haditechnika elégtelen, inkább csak jelképes, ennek következtében Oroszország útja a térségben könnyűnek mondható.

Ez az az alap, amelyre a szerző forgatókönyvét felépíti az oroszokkal vívott háborúról. Ez a regényes, fordulatos rész nem mentes az orosz mentalitásról kialakított sztereotípiáktól, a már ismert közhelyektől, mégis betekintést nyújt a Kreml mechanizmusába, a döntésben résztvevők gondolkodásmódjába, Putyin vezetési stílusába. A tábornok azonban jobban ismeri a nyugati oldalt, a saját politikusait, diplomatáit és katonai vezetőit. A róluk kialakított kép hitelesebbnek tűnik. A NATO-tagországokat megosztó véleménykülönbségek ábrázolásából a maga útját járó Magyarország sem hiányzik. Szerepvállalásunkról lesújtó véleményen van. A legdrámaibb helyzetben is azt fejtegeti képviselőnk a NATO-ban, hogy „Magyarország nem ismeri el, hogy Oroszország bármely NATO-tagállamra nézve fenyegetést jelentene. Magyarország nem tudja támogatni az 5. cikkely életbe léptetését.” Azaz a megfenyegetett NATO-ország katonai megsegítését, kollektív védelmét.

Ezzel a véleményével Magyarország nincsen egyedül. Több európai ország, időnként még Németország és a nagy szövetséges Nagy-Britannia is vonakodik követni a kemény fellépést, attól tartva, hogy ezzel csak Moszkvát hoznák lépéskényszerbe. A szerző olyannak festi le a NATO döntéshozatali rendszerét, amely a legválságosabb pillanatokban tökéletesen alkalmatlan a gyors reagálásra.

Ezután a nagy kérdés, hogy Putyin elköveti-e az örök hibát: azt hiszi, hogy a háborúnak van logikája, és ő kontrollálni tudja az események alakulását. A felgyorsult események tanúsága szerint számos kiszámíthatatlan tényezővel a moszkvai forgatókönyv nem számolhatott. Sem a balti népi ellenállás fellángolásával, sem az amerikai szövetségesek provokálásának következményével, a NATO-tagországok szorosabb összefogásával, új keletű egységével, elszántságával, sem a nyugati elterelő hadműveletek sikerével, sem azzal, hogy ennek leple alatt a Nyugat rászánja magát arra, hogy megtámadja Kalinyingrádot. Méghozzá a legsebezhetőbb pontján. Az Iszkander rakétabázisok elleni támadással, az orosz parancstovábbító és vezérlő rendszer kiiktatásával.

Shirreff tábornok könyve megírásakor elsősorban saját tapasztalataira alapozott, de haditengerészeti és légi hadviselési szakértők véleményét is kikérte. Ez a szakértelem emeli a könyvet a hasonló témájú művek átlaga fölé.

Kérdés, vajon mennyire aktuális ma ez a könyv, elképzelhető-e egy ilyen háború kirobbanása? Nagy valószínűséggel nem. A NATO néhány év alatt változott, erősödött, s az orosz politikára sem jellemző a mindent kockára tévő kalandorság. Már csak azért sem, mert a hadseregfejlesztésre fordított hatalmas beruházások ellenére is elmarad az orosz hadsereg ütőereje az amerikaiétól. Mint Sz.Bíró Zoltán a könyv kapcsán rendezett vitán elmondta, a Nyugat adja a világ GDP-jének 60 százalékát, Oroszország pedig a 2 százalékát. A világ védelmi kiadásainak kétharmada esik az Egyesült Államokra, Oroszországra viszont csak az 5 százaléka. Számolni Moszkvában is tudnak. Ennek ellenére a nukleáris arzenál léte továbbra is nagy kockázatot jelent.

Ami pedig Trumpot illeti, annyi mindent mondott, és annak az ellenkezőjét is, hogy ember legyen a talpán, aki meg tudná mondani, mindebből mi következik. Emberei között éppen úgy ott vannak a Moszkvával rokonszenvezők mint a NATO elkötelezett hívei. Közülük aligha fog bárki is szembe menni az amerikai érdekekkel.