A csalódott főpolgármester

Tarlós néhány napja elnézést kért. „Személyesen intézkedtem, amikor észrevettem, hogy az ónos eső és a hó miatt eljegesedtek a villamos- és buszmegállók. Felhívtam az Fővárosi Közterület-fenntartó Zrt. és a BKV vezérigazgatóit, s csak annyit mondtam: Takarítsanak, a továbbiakat később megbeszéljük.” Erre azért eddig nem nagyon volt példa. Arra sem nagyon volt példa, hogy figyelte volna a várost, általában gorombán beszélt az újságírókkal, nem szerette, ha kérdéseket tettek fel neki, gyanakodva nézett rájuk, mintha nem is értené egészen, mit akarnak és mi a dolguk. Hasonlóan lekezelően bánt az ellenzéki képviselőkkel, nagyon gyakran nem kímélte párttársait, úgy tett, mintha a budapesti dolgokhoz egyedül ő értett volna. Nem szerette, ha az útfelbontásokról kérdezték, nem szerette, ha közlekedési gondokat emlegettek neki, szemlátomást pedig nem rendelkezett azzal a vonással, amit gyakran emlegettek is neki: a tárgyalókészséggel. Szerette ugyanakkor a közgyűlést, ami lehetőséget adott saját bölcsességeinek kifejtésére, viszont nem szerette, ha mások is szerettek volna bölcset mondani.

Pedig számtalanszor megtehette volna, hogy elnézést kér.

Például legalább ő elnézést kérhetett volna a vizes (nem szeretem ezt a szót, de mit lehet tenni) világbajnokságra szánt összegek viharos emelkedéséért, hiszen ha ilyen hatalmas különbségek vannak az eredeti tervezés és a módosítások között, az vagy durva szakmai hiba vagy egyszerűen a pénzek eltüntetése. Elnézést kérhetett volna a Fesztiválzenekar támogatásának értelmetlen csökkentésért - ami aztán meghiúsult -, elnézést kérhetett volna a közterületek átnevezéséért, amivel csak terheket okozott a lakosoknak, és akkor még nem beszéltünk arról az egész csődtömegről és a nyilatkozatok összességéről, amit a metró körül tapasztalunk, azért a zavarért, amit az emberek fejében okoz, hogy tulajdonképpen ki is felelős mindenért, a BKV, a BKK, a főpolgármester vagy a kormány; elnézést kérhetett volna a párhuzamos útlezárásokért, a Római-part árvízvédelmének kialakításában tetten érhető ellentmondásokért, azért a civódásért, ami közte és Vitézy Dávid között zajlott és amit soha senki nem magyarázott el tisztességesen. És persze a minden télen eljátszott színjátékért: „a főváros felkészült”, aztán leesett a hó, csúszni kezdtek a járdák, és kiderült, hogy a főváros nem készült fel.

Az embernek az az érzése, hogy a főpolgármester nem érzi jól magát. Úgy érzi, hogy nem támogatja a kormány, nincs mögötte a kormányzat, magára hagyják a gondjaival, nem érti meg az ellenzék, hogy ő csak jót akar. Támadja a liberális sajtó, nem érti őt a város, hiába hivatkozik a lakosságra, a lakosság folyton elégedetlenkedik. Csalódását nem is titkolja, a nyilvánosság előtti szerepléseit is áthatja ez a rosszkedv, ráadásul itt ez az érthetetlen mozgalom az olimpia ellen, ami felvirágoztatná az országot, és elsősorban Budapestet.

A kormányzatnak viszont tetszik ez a szerep, Orbán nem beszél róla, Lázár viszont soha nem mulasztja el, hogy Tarlóst a rossz fiú és az ügyetlenkedő hivatalnok szerepébe állítsa. Másrészt jó is ez így, hogy Tarlós kínlódik Budapest ügyeivel, nem kap vagy nem akar elfogadni kommunikációs segítséget, hogy valamivel is rokonszenvesebbnek vagy elfogadóbbnak látsszon, ha már a személyiségéből ez nem fakad.

Ezúttal, némi késéssel, elnézést kért a jeges járdákért. Az időjárás segített helyrehozni a mulasztásokat. A többi, megoldatlan gonddal azonban neki kell szembenéznie. Remélhetőleg a továbbiakat csakugyan megbeszélik, ahogyan ígérte.