Napi Extra;szerelem;

2017-02-11 08:00:00

Szerelem és baklava

A földig érő ablakokból áradó napfény megcsillant Miklós izzadt homlokán. A fiatalember kezdett magához térni, de még nem merte megmozdítani a fejét. Félig behunyt szemmel feküdt a kanapén, és szerette volna tágabbra nyitni a szemét, de félt, hogy akkor újra imbolyogni kezd előtte a világmindenség. Érezte, hogy egy női kéz hátrasimítja csapzott haját, és a homlokát simogatja.

Milyen kedves kis kéz, tűnődött.

- Militka – suttogta, és kinyitotta a szemét.

Kilencéves kishúga, Katus mosolygott rá vissza.

1927. áprilisa volt. Miklós huszonkét éves volt akkor.

- Hoztam citromot, el kell szopogatnod. Jót tesz – mondta határozottan a kislány, és a nyomaték kedvéért még a homlokát is jól összeráncolta.

- Honnan tudod?

- A mama mondta.

- Jaj, a mama – sóhajtott Miklós.

- Igen, ő tudja, mit kell csinálni ilyenkor.

- Milyenkor?

- Hát, Katzenjammer esetén.

- De inkább…

- Fogd a citromot. Vagy tudod mit, edd csak meg – dugta Miklós orra alá a citromkarikát.

Miklós kelletlenül elrágcsálta a citromot. Mi tagadás, kicsit jobban lett tőle.

- Tudod te egyáltalán, mi az a Katzenjammer?

- Még szép – erősködött a gyerek. Teleszívod magad borral, azután kihányod.

- Még ha csak bor lett volna!

- Miért, nem az volt? Hát akkor micsoda?

- Baklava. Meg likőr – nyögte Miklós, és egyszeriben tótágast állt vele a világ.

Negyedóra múlva megkönnyebbülve dőlt vissza a kanapéra. Fejfájáson kívül más baja már nem volt. Kishúga melléhúzódott, újra simogatni kezdte a homlokát. Miklós hallgatott. Katus nem türelmetlenkedett, csak rá-rásandított az arcára, és várt. Ismerte már annyira a bátyját, hogy tudja: ki kell várni, amíg magától megjön a kedve a beszélgetéshez, nógatással nem ér el nála semmit.

Katus, az édesanyám a Petrucz család negyedik gyereke volt. Lett nagy öröm, amikor sok évvel a három fiú után 1918 májusában megszületett. Végre egy kislány! A kései gyerek a család szeme-fénye lett, óvta, vigyázta őt mindenki. Nagymama harminchat, nagyapa negyvenegy éves volt akkor, a korabeli felfogás szerint idős szülőknek számítottak már. Ők ugyan nem így gondolták, de tagadhatatlan, hogy a három fiú fölnevelése alaposan igénybe vette őket, ezért, ha már úgy alakult, ha egyszer olyan jóságos volt hozzájuk az Istenük, hogy váratlanul megajándékozta őket egy kislánnyal, csak nem fogják őt is fegyelmezni. Inkább lazítottak kissé a szabályokon, és végre megengedték maguknak azt a luxust, hogy egyetlen lányukat kedvükre kényeztetik.

És itt mutatkozik meg a nevelés egyik csodája. Mert az eltúlzott gondoskodás és az örökké rá összpontosuló figyelem ellenére abból a kislányból mégsem valamiféle elkényeztetett, elpuhult csemete lett, hanem éppen ellenkezőleg. Okos és talpraesett lánnyá érett, aki meglepő módon fordította előnyére kivételezett helyzetét. Alkalmazkodni tanult meg akkor, amikor arra semmi szüksége nem lett volna. Hiszen a kedvében járt mindenki.

Kivéve a hallgatag bátyja, Miklós, aki azóta, hogy Militkának udvarolt, csak még zárkózottabb lett.

Miklós szótlansága mindenkit bosszantott a családban, ahol szerettek mindent alaposan megbeszélni, jóízűen kitárgyalni, részleteiben is megvitatni, feltárni, kicsit elemezgetni, nem csak úgy kurtán-furcsán, egy-két szóval elintézni. Azt, hogy a férfiak mindenféle csip-csup ügyekbe nem ártják bele magukat, nem csevegnek bármiről, ami épp’ az eszükbe jut, normálisnak tartották. De hogy egy olyan téma, mint a szerelem csak úgy elsikkadjon, homályban maradjon, egyáltalán terítékre se kerüljön? Hiszen a vak is láthatta, hogy Miklós szerelmes, ráadásul életében először. Akkor pedig nem ülhet karót nyelve az asztalnál, némaságba burkolózva, mindent elhallgatva, mások véleményével mit sem törődve.

A szerelem nem tréfadolog, figyelmeztette a mama.

Miklós nagybátyám abban az évben a Szerb utcai görögkeleti templom karnagya lett, s erre nagyon büszke volt a család. Egy ilyen muzikális családban, mint a miénk, mindenki tanult zenélni, de a zenetanulás valóságos áldás volt a nagybátyám számára, aki sokkal inkább otthon érezte magát a hangok, mint a szavak birodalmában. Annál szebb koncerttermet pedig, mint a Szerb utcai barokk templom, elképzelni sem tudott volna. Amikor vasárnaponként fehér ingben, fekete öltönyben fölment a karzatra, és a kórus elé állt, egész lelkével, minden érzésével és gondolatával átadta magát az ünnepi zenének.

A templomban ismerte meg Militkát, aki hozzá hasonlóképpen egész lényével elmerült a hangok hullámaiban, melyek hol meredeken törtek a magasba, hol meg hirtelen alázuhantak. A templomi szék karfájára könyökölve úgy feloldódott a pentaton dallamok tengerében, hogy gyakran keresztet vetni is elfelejtett. Így jár az, aki nem a papra figyel, és igaz, ami igaz, ő az egész mise alatt le nem vette nagy barna szemét a kórusról, vagyis hát a karnagyról. Militka tekintete ellágyult, s olyan halvány és titokzatos mosoly derengett az arcán, amilyen az ikonok szentjeinek arcán volt látható. A hívőknek hamar feltűnt ez a példátlan érdeklődés, és különösnek találták, hogy egy fiatal lányt ennyire lenyűgöz az egyházi zene, de Militka csak mosolygott rendületlenül a középkori szentek üdvözült mosolyával, és egy szót sem szólt.

Miklós máris lendületesebben vezényelt, ha csak megérezte Militka jelenlétét, nőiességét. Régimódi, szláv nőiség volt az, dús csípőjű, gömbölyű vállú, mely szemérmes érzékiségével hat, de azért éppen eléggé csábító is. Miklós, ha csak elképzelte, máris földöntúli dallamok világában járt.

Hát lehet nem szeretni azt, aki ezt teszi vele?

Ugyanezt kérdezte magától Militka is.

- Most meg mi bajod? – kérdezte Miklós a húgát, aki már vagy tíz perce morcos képpel a kanapé sarkába húzódva ült, és a lábát lóbálta.

- Semmi – duzzogott Katus.

- Azt látom.

- Miért nem mesélsz soha?

- Mit meséljek?

- Mit csináltál tegnap este? – kérdezett vissza szigorúan a gyerek.

- Hiszen tudod. A születésnapomat ünnepeltem.

- Vele?

- Persze, hogy vele. Ki mással?

- Na, és főzött neked? – sziszegte a kislány.

- Nemcsak, hogy főzött, hanem sütött is. Baklavát.

- Az finom – derült fel Katus arca.

- Brrr. Csupa méz meg dió.

- Az a jó!

- Erről most ne beszéljünk.

- Nem kellett volna innod is – felelte halkan, de metsző éllel a kislány.

- Legalább is nem likőrt.

- A mama azt mondta, biztosan nem csak a likőr volt az – pontosított Katus.

- Jaj, a mama.

- Ha a mama sütött volna neked baklavát, azt bezzeg nem hánytad volna ki.

Miklós fölnevetett, és széttárta a kezét.

- Finom volt az a baklava, csak túl jó szívvel kínálták.

- Jobb volt, mint a mamáé? Igen?

- Össze sem lehet hasonlítani.

Miklós elhallgatott. Azon elmélkedett, honnan ismerős ez a vékonyan ciripelő, mégis parancsoló hang. Nem szokott a húga így beszélni vele, és nem is tetszett neki ez az új hangnem. Miklós félt az olyan nőktől, akik örömüket lelik az irányításban, még ha csak a nyelvük éles, a lelkük lágy. Egész életében csak arra vágyott, hogy hagyják békében a saját tempója szerint élni, és senki ne szóljon bele a dolgaiba. Senki. Még a mama sem. Ahogyan ő sem avatkozik bele mások életébe. A Sörgyárban is azért szerették, mert belőle aztán harapófogóval sem lehetett kihúzni egy pletykát, vagy rossz mondatot senkiről. Tette a dolgát, irányította az embereit, maga is cipelte a sörösládákat, ahová kellett, s csak akkor teremtett le valakit, ha az illető tényleg megérdemelte. Igaz, akkor nem fogta vissza magát, zengett a raktár. Nagy respektje volt a munkások között, mert az előző raktárfőnökkel ellentétben nem ingyenélő népségnek tartotta az embereit, hanem kollégáknak, akikkel munka után szívesen megivott egy-két pohár sört. Aztán fülére húzta szürke sityakját, amit kora ősztől késő tavaszig viselt, mert idejekorán kopaszodni kezdett és folyton fázott a feje, s indult haza. Másnap aztán újra kezdődött a szokott verkli a gyárban, ahová általában az elsők között érkezett. Néha az egészet a pokolba kívánta, elege lett, mert senki ne gondolja, hogy a gyári munkások irányítása olyan egyszerű. Munka közben az emberek átszóltak egymásnak, durva megjegyzéseket, gonosz vicceket röpítettek egymás felé, olykor meggyanúsítottak valakit, piszkálódtak, mások szennyesében turkáltak. S látszatra mindez a legnagyobb jóindulattal történt, harsány, nagy, baráti nevetések kíséretében. A férfiak a pletykarohamaikat a munkájuk részének tekintették, nem úgy, mint a nők, akik az estére hagyták, családi körben adták elő. Miklós sosem értette, mi jó van abban, ha kipécéznek valakit, csak úgy heccből pellengérre állítják, valami légből kapott vétséggel megvádolják, aztán remekül szórakoznak azon, hogyan reszket dühében az áldozat, miközben bizonygatni próbálja az igazát. Nem volt szabad minden durvaságot az embernek a szívére venni, ez volt a fő szabály, és amikor így volt, megint egész normális hely lett a raktár. Amikor kiabálás, veszekedés, hangoskodás nélkül, teljes gőzzel működött, Miklós akkor szerette csak.

Ránézett a húgára, és meglepődve látta, hogy a kislány szeméből kövér könnycseppek gördülnek le két oldalt az arcán, a hegyes kis álla felé. Szája legörbül, szabályos időközönként összerándul, újra meg újra nyel egy nagyot. Aztán tenyerével megtöröli a képét, egyenesen belenéz az ő szemébe, és annyi bánat, annyi szemrehányás és méltatlankodás van abban a pillantásban, hogy Miklós zavarában elnevette magát.

-Most meg mit sírsz, te kis buta? – kérdezte, és megsimogatta a gyerek fényes haját.

Akkor átszakadt a gát. Katusból kitört a sok visszafojtott érzelem, keserves sírásra fakadt, vágyakozó szíve minden keservét rázúdította Miklósra, miközben mindkét kezével megragadta a bátyja nyakát, szorosan átölelte, és buksi fejét mélyen befúrta a fiú hóna alá. Azt akarta, Miklós érezze, hogy ő az egész testével és az egész lelkével szereti, egyáltalán nem úgy, mint Militka, hanem sokkal jobban, úgy, mint az édestestvére. Szorította magához erősen, és remélte, ha ilyen szorosan bújik hozzá, fivére elfelejti azt az álnok boszorkányt, aki mézes, diós süteménnyel édesgeti magához.

Miklós pedig szokatlanul kedvesen és melegen beszélni kezdett hozzá, vigasztalta, megígérte, hogy mindig jó testvére lesz, sőt, hajlandó volt azt is elismerni, hogy a mama süteménye van olyan jó, mint a Militkáé. Beszélt, beszélt, maga is meglepődött, milyen könnyedén, pedig tulajdonképpen nem is mondott semmit.

A gyerek pedig teleszívta magát előbb Miklós szavaival, azután meg a csönddel, az ismerős szótlansággal, és lassan megnyugodott. Megkapta az ígéretet, amire vágyott, és tudta, hogy Miklós sosem csapná be őt. Mindig jó testvére marad. Most már senki nem szakíthatja el őket egymástól. Ettől a gondolattól egészen megkönnyebbült.

Militka pedig fulladjon bele a mézes süteményébe!

Miklós aznap délután megint elment otthonról, sétálgatott kicsit a belvárosban, halkan fütyörészett maga elé, kiszellőztette a fejét, bámulta a kirakatokat, mintha még sosem látta volna őket, és aztán hogy-hogy nem, Militka lakása felé vitte a lába.

- Mulatságos kis húgod van – nevetett Militka, amikor a nagybátyám elmesélte neki a történteket. Szerinted mivel tudnám őt kiengesztelni?

- Legyen ő az egyik koszorúslány az esküvőnkön – felelte Miklós, aki aznap délután rájött, milyen nagyszerű dolog három nő szeretetében fürdeni. Csak arra nem volt képes rájönni, mivel érdemelte ki ezt a kivételes állapotot. De kiérdemelte, és ez volt a lényeg.

Egy év múlva összeházasodtak.

Rengetegen mentek el az esküvőre. Ott volt az egész népes család, mama diszkrét, sötétkék ünneplőt varratott az eseményre, világos fodrokkal a nyakán és a kézelőjén, dicsérték sokan. Felvonult a szerb közösség, és sok barát, szomszéd, kolléga, szépen kiöltözve mind. Gyönyörűen szólt a templomi kórus, soha szebben, pedig nem is Miklós vezényelt.

Az öreg pap áldásra emelte a kezét. A férfit arra kérte, szeresse áldozatkészen a feleségét, hagyja el érte anyját, apját, hogy vele egy test, egy lélek lehessen.

A pár virágkoszorúval a fején háromszor körbesétálta a közösség asztalát, majd a pap hosszú selyemkendővel összekötötte a kezüket - házaspár lettek. Megcsókolhatták egymást.

És hullt a virágeső a kertben, amint kiléptek a templom kapuján. A násznép két oldalt felsorakozott, és szórta a rizst bőségesen a fiatalokra, Miklós pedig tar fejéhez és piruló füleihez kapkodva igyekezett lesöpörni magáról a vakítóan fehér rizsszemeket, mintha legyeket hessengetne el.

- Éljen az ifjú pár! Legyen sok gyereketek! – kiabálták nevetve mindenfelől.

S azután valahonnan előkerült egy kerek bársonysapka, amiből az ifjú házasok bőséggel szórták az aprópénzt a kicsik közé, akik visongva kapkodták a földről a pattogó érmeket.

A tízéves Katus bent a templomban az egész szertartás alatt némán állt, a mama kezét szorongatta, és nem énekelt a többiekkel, pedig egészen szép hangocskája volt, és ismert minden éneket természetesen. Nézte csak a szertartást, fejét dacosan magasra emelve, szigorú tekintette nem szalasztott el egyetlen apró részletet sem. Amikor azonban ragyogó-fekete gyerekszeme egy pillanatra azzal a gyöngéd szempárral találkozott, mely jóindulatúan és barátságosan nézett rá vissza a menyasszonyi virágkoszorú alól, elpirult.

És lesütötte a szemét.

Kint a kertben aztán kék pliszírozott szoknyájában, fényes kis csattal a hajában odarohant a menyasszonyhoz, és olyan hevesen ugrott a nyakába, hogy kis híján feldöntötte. Két cuppanós puszit nyomott az arcára. Ezzel el volt intézve minden. Hiszen már egy egész év is eltelt, hogy annyira haragudott Militkára, de azóta megszámolni sem tudná, hány mézes baklavát sütött neki az a boszorkány.