hulladék;egészségügy;kétszázmilliárd;

2017-02-13 06:03:00

Nem rengette meg a kórházakat 200 milliárd

Mint a szivacs szívta fel a kórházrendszer azt a mintegy 216 milliárdot, amit a kormány konszolidációra fordított az utóbbi öt évben. Bár a pénz elosztását gyakran használták ösztönzőként, az általunk megkérdezett szakértők szerint az érdemi átalakítást nem hozott. Nem csoda: ez idő alatt a költségvetés ennek az összegnek mintegy háromszorosát spórolta ki az intézmények finanszírozásából.

A minap a közösségi portálon széles körben ismertté vált annak a 39 éves férfinak az esete, aki egy ónos esős napon törte a bokáját. Futó Gábor négy órát várt a mentőre, majd a kórházban - elmondása szerint – újabb, majd öt órát várt egy tolószékben, amíg ágyat kapott. Végleges ellátására nem is került sor, szerda estétől szombatig hitegették, hogy műtőbe kerül, végül a beteg maga szervezte meg, hogy Tatabányán rögzítsék elmozdult bokacsontját. A jeges utakon nagyon sokan estek el - írta kérdésünkre a mentőszolgálat. Hasonlóan érvelt lapunknak a Szent János kórház is, miszerint a rendkívüli időjárás miatt föltorlódtak a műtétek és mindig érkezett egy sürgősebb eset. A férfi története azonban jól példázza az ellátórendszer problémáit, amelyben egyszerre van jelen a bőség és a hiány.

Az orvoshoz fordulók elé mind komolyabb akadályokat gördít az intézményrendszer, a betegeknek sokkal több erőfeszítést kell tenniük, mint korábban, hogy ellátást kapjanak.

Pedig a rendszerváltás óta zajló választási kampányok soha nem szűkölködtek a nagy egészségügyi ígéretekben. A nagy nemzeti álmot, a közpénzekből, szolidaritásra épülő, magas színvonalú, mindenki számára azonos hozzáférést biztosító, ingyenes ellátást - egyetlen kormánynak sem sikerült megvalósítania. Többnyire megelégedtek volna már azzal is, ha az állandó forráshiány okozta lyukakat “bestoppolhatják”. Így valamennyi, a rendszerjobbításra készült reformterv megcélozta a hiány eltüntetését. Az alapfeszültség azonban maradt. A költségvetési oldal, a források és a szolgáltatások között továbbra sincs egyensúly, a széttagolt intézményrendszer bármennyi pénzt fel tudni szívni, a szolgáltatás akkor is egyenetlen lesz.

A 2010-es Semmelweis-terv legfőbb célja volt, hogy a betegellátás minőségének javítása mellett megteremtse a kórházfenntartás és -működtetés stabil feltételeit. Szócska Miklós hivatalba lépésekor azonnal szerzett 50 milliárdot a kórházaknak, a ciklus elején – a Fideszen belül órási feszültségeket vállalva - „megszüntette” az ágyak 5 százalékát, a rendszer mégis egyre távolabb került a stabilitástól. Inkább csak gyorsult a kórházak eladósodása. A betegeknek pedig mindinkább a „nem tudja mikor és mit kap” ellátáshoz kellett alkalmazkodniuk.

A lapunknak csak a névtelenségük megtartása mellett nyilatkozó kórházi vezetők állítják: ebben a helyzetben két lehetőségük van. Az egyik, hogy betartják a nullszaldós költségvetést, a másik, hogy ellátják a betegeket. A jelen finanszírozási körülmények között a kettőt nem tudják egyszerre teljesíteni. Ezzel az állítással egyetértenek a Népszava által megkérdezett egészségügyi elemzők, közgazdászok is.

Dózsa Csaba szerint a baj az, hogy a kormányok sorra nem hajlandóak tudomásul venni, hogy ezt az intézményrendszert ennyi pénzből nem lehet finanszírozni. Számításai szerint egy nagyjából színvonalas és fenntartható kórházi szektor működtetéséhez nem lett volna szabad hagyni 2006 óta elértéktelenedni az esetek ellátásért járó kórházi és szakrendelői alapdíjakat. Mint mondta: ha csak ezt nézzük, akkor is 2014-2015-re már évente nagyságrendileg 100-120 milliárd forint közötti összeg hiányzott reálértékben a kórházak költségvetéséből. Ez az elmúlt öt évre vetítve jóval nagyobb az összeg, mint amit utólagosan, ezalatt a kormányzat az intézmények megmentésére belecsöpögtetett.

Az 1001 orvos hálapénz nélkül csoport képviselője, Lénárd Rita szerint ha csupán pénz kerül a rendszerbe, szerkezeti reformok nélkül, az menthetetlenül elfolyik, legfeljebb átmeneti feszültségoldásra jó. Mint mondja: a rendszerigazítással egyidejűleg legalább a V4-ek szintjére, a GDP 6,5 százalékára kellene növelni az egészségügyre szánt pénzt. „Amíg a beavatkozásokat nem az értékükön finanszírozzák, az adósság mindig újratermelődik.” Példaként említi, hogy egy szakrendelőben a teljes, mintegy 45 perces belgyógyászati kivizsgálásért, amelynek része a kórelőzmények felvétele, a fizikális vizsgálat, az EKG, a finanszírozó 5000 forintot fizet. Miközben ebből még az orvos és vele a dolgozó asszisztens időarányos bérére sem futja.

Csak nagyon célzott beruházásokkal, és fejlesztésekkel lehetne racionalizálni a kórházszektort – állítja Dózsa Csaba, aki szerint ebbe bőven belefér még néhány telephely és pár tucat régi épület bezárása, a felesleges labor- és képalkotó vizsgálatok megszüntetése, az egynapos sebészeti beavatkozások további bővítése, a hatékonyabb alapellátás és a krónikus betegségek gondozásának megszervezése. Hozzátette: ilyen programok híján nagyságrendileg megtakarítani azért sem lehetne, mert más területeken meg óriási hiányok halmozódtak fel, például a bérekben, a működés egyes elemeiben, amelyekre meg jóval többet kellene költeni.

A baj az, hogy míg csaknem 20 éve vacakolunk és nem tudjuk, mit csináljunk az egészségügyi ellátórendszerrel, a lakosság egészségi állapota tovább romlik – állítja Rékassy Balázs egészség-szakpolitikai szakértő. Hozzáteszi: eközben az ellátórendszer morálisan, pénzügyileg is csúszik szét. Erre kiváló példa a közelmúltban publikált European Health Index, amely 11 éve 35 európai ország egészségügyi ellátórendszerét értékeli 48 szempont alapján. Eszerint megbuktunk. A változás feltétele, hogy tudjuk, mit akarunk. Egy jó kórház-finanszírozási rendszerben a szereplők versengenek, hogy jobb minőségű szolgáltatást nyújtsanak, ezáltal a betegek gyógyulási esélye javul, s mindez megéri a szolgáltatóknak. A rendszeres pótlás, forráskiegészítés oda vezet, hogy egyes intézmények már meg sem próbálnak stratégia átalakításokba kezdeni.

Mire elég a pénz?

A Népszava megkérdezett két szakpolitikust arról, mit gondolnak: ha a kormány egy összegben és reformokhoz kötve adja a 200 milliárdot, az javíthatott volna-e érdemben az ellátások minőségén?

Havas Szófia, az MSZP szakpolitikusa biztos abban, hogy ebből pénzből a kormány megléphette volna a szükséges szerkezeti átalakításokat. Az, hogy csak az adósságokra csöpögtetett olykor-olykor, a kórházigazgatók sakkban tartására volt jó. A béremelések sem érték el a kívánt hatást, az elvándorlás nem állt meg. Az ellátórendszerben a helyzet pattanásig feszült, s ma már olyan kórházaknak is van adósságuk, amelyeknek korábban sohasem volt.

Lukács László, a Jobbik szakpolitikusa állítja, bár az egyösszegű célzott mintegy 200 milliárdos reformkísérlettel lehetett volna érdemi lépéseket tenni az adósság visszaszorítására, de ez kevés lett volna az okok felszámolására. Az összeg csöpögtetése nem járt haszonnal se az intézményeknek, se az államnak. Sokkal inkább növelte a belső feszültséget és csökkentette az egészségügybe vetett közbizalmat is. Az utóbbi években a kórházak megtanulták az adósságaikat úgy felhalmozni, hogy már előre számoltak az adósságrendezéssel érkező forrásokkal. A tanulási folyamatra most legutóbb már reagált a kormány azzal, hogy nem csak az adósság csökkentésére adott keretet, hanem pályázatok teljesítésére is 15 milliárd forintot.