Szombati 7-es - Az olimpia golyói

Moldova György legendás figurája, H. Kovács jut eszembe, aki a - már nem emlékszem pontosan az összegre, de az akkori fogalmak szerint számára elképzelhetetlenül drágán - beszerzett számítógép árát hallva azt kérdezte, csodálkozva: miért, mekkora golyói vannak? (Gyengébbek kedvéért: fantáziája csak a számológépig, az abakuszig terjedt.) Szóval nagyjából így vagyok én is ezzel a budapesti olimpiával; egyes tanulmányok és levezetések szerint már magára a pályázatra elkölthetünk nagyjából negyvenmilliárd forintot, miközben a terv tízmilliárd volt. Fogalmam sincs, milyen aranyrudakba vésték azokat a tanulmányokat, mi kerülhetett már eddig is hétmilliárdba, szaktanácsadás címén, de elképzelhető, hogy pont annyira vagyok tájékozott ezekben a tender-előmunkákban, mint H. Kovács a számítógépek világában.

De: vélhetően más sem lát pontosabban nálam, sőt egyes elemzők szerint ennek a hihetetlenül magas összegnek - amely, nem győzöm hangsúlyozni, még csak a pályázatra elköltött forintokat tartalmazza - jelentős részét ellopták, ellopják. Ezt ma már olyan természetességgel írják le szakértők, mint ahogy a levegővétel hozzátartozik a létfenntartásunkhoz. Amúgy, ha csak erről az oldalról közelítem az olimpiai akciót, azt kell mondanom: a négyszeres túlköltés a normális. Ma Magyarországon, ha elindul egy beruházás - most olvastam egy tanulmányban - a végeredmény a négyszerese lesz az eredeti költségvetésnek. (Ebből a megközelítésből már kifejezett dicséret illeti a Szépművészeti Múzeumot, melynek beruházása csak egyharmadával került többe a beharangozottnál, legalábbis a jelen állapot szerint, de persze legyünk óvatosak, még nincs vége...) Gondoljunk csak bele: normálisan azt hinnénk, hogy a tervezett és a tényleges költségek között nem lehet nagyobb a különbség, mondjuk, tíz százaléknál, ellenkező esetben már a bűnüldöző szervek szállják meg a terepet. De nap mint nap kiderül, súlyosan tévedünk.

Inkább az válik "normálissá", hogy a tervezők, beruházók, kivitelezők olykor már a magyarázatra sem fordítanak energiát, az elemzők meg a maguk természetességével közlik, hogy az előbb említett Bermuda háromszögben eltűnik a pénz jelentős része. (Megint egy zárójel: a vizes vb-re kalkulált, legyünk nagyvonalúak, 30 milliárd ma százmilliárd fölött tart. Hogy ebből - stílszerű kifejezéssel - mennyi úszott el, azt nem lehet tudni. A nagyobbik baj, hogy soha nem is fogjuk megtudni. Ráadásul, még mindig itt a zárójelen belül, a kezdeti, tényleg látványos uszodából lett egy ronda létesítmény a Duna-parton. Egyes magyarázatok szerint azért, mert a szép uszoda egymilliárddal többe került volna. Na de zárjuk be a zárójelet, mert sose keveredünk ki belőle; félő, hogy eszünkbe jut a Várkert Bazár, a Karmelita kolostor, netán néhány autópálya építés és még sorolhatnánk; egyiknél sem tudjuk, melyik beruházásnak mekkora golyói vannak...)

Így aztán itt az ideje, hogy visszatérjünk a budapesti olimpiára, amiről most már azt sem lehet pontosan tudni, kinek az ötlete volt. Legalábbis, ha Kósa Lajos okos és szellemes - nem kellett volna mindkettőt idézőjelbe tenni? - okfejtését hallgatjuk. Mert ő most éppen azt mondja, hogy a kormánynak és a Fidesznek semmi köze ehhez a projekthez, a pályázó Budapest volt, tessék odafordulni a kérdéseikkel. (Szegény Tarlós, mi minden lesz még itt ráverve...) Kósa elhatárolódása persze érthető, a mostani állás szerint elkerülhetetlennek látszik a népszavazás a rendezésről, és bármily erőteljes kampányt folytattak a 2024-es pályázat szervezői a játékok mellett, a lakosság többsége egyre erőteljesebben fordul szembe a gondolattal. És ennek a többségnek fogalma sincs arról, hogy eddig és ezután mennyi pénzt lophattak, lophatnak el a bemutatott kiadásokból. Pusztán azért nem akarnak olimpiát, mert azt gondolják, hogy másra kellene költeni a pénzt. Például az egészségügyre. (Empirikus megfigyelés: onnan is ellopnák a pénzt, de legalább a maradék jó célra fordíttatna...)

Az emberek tehát, és ezt immár több felmérés is bizonyítja, elutálják a budapesti olimpiát. Pedig, vélhetnénk, milyen nagy dolog lenne Magyarország történetében, ha egyszer megkaphatna egy ilyen világra szóló eseményt. Ám ebbéli büszkeségünket felülírja az ország, a társadalom, kevésbé fellengzősen a hétköznapjaink állapota; se normális egészségügy, se megfelelő oktatás nincs, van viszont szegénység, még akkor is, ha a kormány mást akar láttatni. De akkor mit kezdjen a kabinet ezzel a helyzettel? Láthattuk, tapasztalhattuk: Orbán ott, ahol erős és nehezen letörhető az ellenállás, rugalmasan feladja a harcot, lásd netadó vagy a vasárnapi boltzár. Márpedig az olimpiát a felmérések szerint a lakosság hetvenhat százaléka nem akarja. Ez elég masszív tömegnek látszik ahhoz, hogy a miniszterelnök immár kevésbé tartsa fontosnak a budapesti rendezést.

Talán ennek lehet az első jele a Kósa-féle nyilatkozat; szerinte Budapestnek kell döntenie arról, hogy visszalép-e a pályázattól, vagy sem. (Egyesek szerint már az is nagy dolog, hogy a magyar főváros ott található a három, hivatalosan is kandidáló pályázó között; ennek a ténynek a reklámhatása is oly jelentős, hogy megéri a ráköltött pénzt. Hm.) Akárhogy is: e pillanatban feleslegesnek tűnik a népszavazás, oly egyértelmű a szembenállás. Annak dacára, hogy az elutasításban még nincs is benne az értetlenkedés; vajon mekkora golyói vannak a budapesti olimpiának?

Szerző
2017.02.18 07:05

Gyakorlati multikulti

A csapatjátékokban az országos vagy nemzeti jelleg hordozói a válogatottak. Ezzel szemben a klubcsapatok a lokális és a globális megtestesítői. A klubok számára kiírt országos, európai vagy világszintű kupák és bajnokságok résztvevői nem nemzetek, hanem városok vagy városrészek. 
A nagy klassziscsapatok szurkolótábora is nemzetközi: az FC Barcelonának Magyarországon, Kenyában és Japánban is vannak hívei. A szurkolás ott is multikulturális, ahol a nézőközönség még nem az: Nyugatról kölcsönzött dallamok és rigmusok, lemásolt viselkedésminták, a rasszista szurkolói „kemény magok” internacionalizmusa jól jelzi ezt. Jellemző, hogy még a leginkább „nemzeti” klubcsapatunk, a Fradi szervezett szurkolói is „Green Monsters” vagy „Green Eagles” feliratokkal tüntetnek – így, angolul. 
A játékosállomány már a második és harmadik vonalban is multikulturális, akárcsak az edzői kar. A remek győri Audi ETO Bajnokok Ligáját nyert kézilabda csapatában, a pályán lévő hét játékos közül ritkán több a magyar, mint egy vagy kettő. Kosárlabdában vagy kézilabdában az időkérés során az edző angolul adja utasításait, tanácsait Magyarországon is. Olykor a tulajdonos is külföldi. Még „legnemzetibb” sportágunkban, a vízilabdában is szerb, román, ausztrál, horvát játékosok vannak - a magyarok mellett. Az európai színvonalúnak hitt falusi „akadémia” ellenére a felcsúti futballcsapat is telistele külföldivel. Az egykori legendás Wembley stadion helyén Londonban ma az Emirates, az Üllői úton az Albert stadion helyén a Groupama aréna áll. Az egyik jeles spanyol klubot azerbajdzsán olajcég, a londoni Arsenalt orosz milliárdos birtokolja. 
Nem azt állítom, hogy ez baj vagy jó – ilyen a világ –, csak azt, hogy ez a világ globalizált, nemzetek feletti. Mindenki tudja ezt, kivéve a magyar szurkolókat és sportvezetőket. Pedig nemzetközi összehasonlító, tudományos vizsgálatok szerint mi, magyarok, semmivel sem vagyunk nacionalistábbak, mint a legtöbb európai nép - és „nemzeti nihilisták” sem vagyunk. Beleillünk az európai átlagba. 
Az előbb említett győri csapat mezén nemzeti színű szalag látható. A debreceni kézilabdás lányokén rovásírásos felirat. Egy Fradi – Újpest focimeccs előtt a közönség elénekli a himnuszt, habár a játékosok kétharmada és mindkét edző külföldi, a másik csapat pedig szintén magyarországi, csak épp egy másik budapesti városrészből. A minap lépett pályára az EHF-kupáért a Siófok csapata. Tor Odvar Moen edző legénysége, azaz „leánysága” nagyjából a Solberg – Bőhme, Gonzalez, Kobetic, Khmyrova, Jezic, Nze Minko összeállításban játszott. Igaz, csereként játszott Perianu, sőt pár percre szóhoz jutott Geiger is – egy magyar lány. Ám mindegyik játékos mezén magyar nemzeti szín szalag, a közönségben egy lelkes szurkoló magyar zászlót lenget.
Nehogy félreértsen az olvasó! Nem a nemzeti jelképek fájnak nekem, hanem azok inflációja. Nze Minko tehetséges játékos, remek sportember. De piros–fehér–zöld szalagnak a mezén szerintem semmi keresnivalója nincs.
2019.01.15 09:10
Frissítve: 2019.01.15 09:14

És Mária mit tegyen?

Máriának, a kórházi ápolónak a 2018. évi CXVI. törvénynek, azaz a „rabszolgatörvény” rendelkezésének megfelelően az orra alá dugnak egy papírt, hogy írja alá, miszerint 150 óra önként vállalt túlmunkát kell végeznie. Ha már az évi 250 óra rendkívüli munkaidőt, meg persze a normál munkaidőt és az ügyeletet letöltötte. Az önkéntesség elvének szigorú betartásával persze.
A munkaadó és a menedzsment, ha törik, ha szakad, végre fogja hajtani a törvényt. Nem kérdez vissza, hogy megfelel-e a munkaidőre és a részmunkaidőre vonatkozó, 1993-ban és 1997-ben megfogalmazott uniós irányelveknek. A vezetés Máriával fogja megvívni a maga ketrecharcát, a betegek felett. Hogyan értelmezzék, mi minek minősül? Ha Máriának félórát ott kell maradni, mert nem érkezik a váltás, azért nem kap semmi kompenzációt. Nincs, aki megmondja, mi minősül túlmunkának, mert a kétkezi munkát soha nem látott képviselők csak pont a nemzetközi szakirodalom szókészletét felejtették el alkalmazni. 
Áder János köztársasági elnök pedig kijelentette: „összevetettem az új túlóra-szabályozás rendelkezéseit más európai országokéval. Megállapítottam, hogy számos országban (például Egyesült Királyság, Dánia, Írország, Csehország) a túlóra mértéke a magyarországival megegyező, vagy azt meghaladó mértékű.” Csakhogy a heti munkaidő Dániában 37, Franciaországban 35, Belgiumban 38 óra. Egy ápoló mindenhol 6 beteget lát el egy műszakban, a magyarországi 40 beteg helyett. Az 1000 lakosra jutó ápolók száma Dániában 16,9, Belgiumban 11,1 Franciaországban 10,5, Magyarországon 6,4. ( OECD 2016) Egy orvosra nálunk, 1,2 ápoló jut, Európában 5-9 fő ápoló teljesíti az utasításait ugyanolyan műszakban.
A törvény nem írja körül a "normális” órák pontos fogalmát. Nem tudni, percre pontosan mennyi a munkaidő, a norma, amely után a "túlóra" elnevezésű órák kezdődhetnek. Mária és a többiek nem tudják, mit vállalnak. Eszükbe sem jut, hogy felpanaszolják, hogy rengeteg "extra időt" töltenek a munkahelyükön. Olyan munkaórákat, amelyek a szokásos munkaidőt meghaladják ugyan, de egy küszöbérték alatt vannak, pl. 40 perc az időtartamuk. Nem tervezhetők, kiszámíthatatlanok. Ezek a „meghosszabbított” órák egyszerűen eltűnnek. 
Az a több tízezer egészségügyi dolgozó sem számít, akik részmunkaidőben dolgoznak. Róluk tökéletesen megfeledkeztek. De nem így az uniós direktívákban, melyek szerint a részmunkaidős munkavállalókat nem szabad kedvezőtlenebb módon kezelni, mint a teljes munkaidőseket.
Bár kötelező, hogy a dolgozó a kórházban bejelentse, hogy átmegy egy másik intézetbe dolgozni, a valóságban ez nincs így. Ha pedig a plázába megy pakolni, ugyan kit érdekel? A bérnővéreket alkalmazó emberkereskedőkről már nem is beszélek. Így azt sem tudjuk, hogy ha az ápoló az egészségügyben különböző munkahelyeken dolgozik, hány órát teljesíthet anélkül, hogy az a betegbiztonságot veszélyeztetné.
A dolgozók állítólag még örülnek is, hogy most a saját munkahelyükön túlórázhatnak. Az egészségügyben évek óta évi 416 óra a munkáltató oldaláról egyoldalúan elrendelhető ügyelet és túlmunka. Ezen felül lehet további 416 óra az önként vállalható túlmunka, vagy 832 ügyelet. Ez együtt 1248 óra a törvényes munkaidőn felül évente. De ápolásetikusként nem tudom elfogadni, hogy embereket kizsigerelje a politika, és végtelenül kiszolgáltatottá tegye őket. Ez a törvény nem szolgálja a betegek biztonságát, a dolgozók egészségét, a családok egybemaradását. Én azt akarom hallani, hogy a dolgozók a megélhetéshez szükséges jövedelmet a főmunkaidőben szerzik meg.
Annak meggondolása sem látszik, hogy ha hirtelen megnövekszik a munkateher, vagy folyamatossá válik a túlmunka - különösen a sürgősségin -, akkor emelkedne a túlmunka díjazása vagy kompenzálása. Közben azt sem tudják, hány szakdolgozó van az országban. Ha mindenki mindenhol minden papírt aláír a túlmunkáról, akkor a kórházigazgatók fogják egymás haját tépni; ha pedig nem engedik a magánellátásba maszekolni a dolgozókat, akkor az a rendszer fog összeomlani. 
Mária nem tudja, hogyan kérdezze meg a szakszervezetis Cser Ágnestől, milyen egyeztetési folyamatot harcoltak ki. Hogyan szabotálhatták el a kormányok az elmúlt 20 év alatt az ápolókra vonatkozó ILO nemzetközi ajánlások aláírását? A bérmegállapodásokat illetően eltérőek a nemzeti rendszerek. Munkabéke csak azokban az országokban van, ahol kollektív tárgyalásokon állapodtak meg, és nem kizárólag a jogszabályi rendszerek döntenek mindenről. Magyarországon viszont még odáig sem jutott el a hatalom, hogy a fogalmakat tisztességesen definiálja, azok tartalmában megegyezésre jussanak a felek, és ezek a közvélemény előtt is ismertté váljanak. 
A szabályozás szinte minden apró részlete a kétharmados felhatalmazású jogalkotó hatáskörében van. Költői hát a kérdés, hogy kinek a felelőssége, ha Mária nem tudja, mit írjon alá.
2019.01.15 09:09
Frissítve: 2019.01.15 09:13