Az ő vétke (Alternatív hétév-értékelő)

„Gyónom a mindenható Istennek és nektek, testvéreim, hogy sokszor és sokat vétkeztem, gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással: én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem...”

(Részlet a katolikus mise bevezető szertartásából)

Hét év a politikában rettenetesen hosszú idő, és a történelemben sem csak egy epizód. A második világháború után (ami egyes források szerint még Gyurcsánybajnainál is nagyobb pusztítást végzett) mindössze hat esztendő alatt, 1945 és 1951 között a fővárosi polgárok újjáépítették a szétbombázott Budapestet – azóta is jórészt az akkor helyreállított épületekben élünk. Finnország 1992-93-ban akkora gazdasági válságot élt át – 20 százalék fölé ugró munkanélküliséggel, meghatszorozódó államadóssággal, egy év alatt a nemzeti valuta 40 százalékos értékvesztésével –, amire Magyarországon a rendszerváltás óta soha nem volt példa. 1995-ben viszont már teljesítette az EU-tagság feltételeit, az ezredfordulóra pedig egész Európa legjobban működő jóléti állama lett. Vagyis aki azt állítja, hogy (bármekkora dúlást okozott is szerinte az „elmúltnyolcévnek” nevezett, 2002 és 2010 közötti időszak) hét év alatt ne lehetett volna a korábbi hátrányt előnyre változtatni, az a történelmi példák alapján nem mond igazat.

Az Orbán-kabinet hetedik éve kormányoz. Közben belevitte az országot – még Matolcsy pénzügyminisztersége alatt – egy külső ok nélküli kisebb recesszióba, és a gazdasági növekedésünk hétéves átlagban azóta is a legalacsonyabb a térségbeli EU-tagországok között. Szintén az utolsók vagyunk a bérek abszolút értékében és vásárlóerejében, a beruházási rátában, a külföldi beruházások mennyiségében, a cégalapítások arányában, meg szinte az összes fontos gazdasági mutatóban. Közben az államadósság gyakorlatilag nem változott - a bruttó kicsit csökkent, a nettó valamennyit nőtt, ha a meglovasított Manyup-pénzt nem számítjuk -, a munkahelyek száma pedig szinte pontosan annyival bővült, ahányan közmunkásnak álltak vagy külföldre mentek dolgozni. Mellesleg: 2002 és 2010 között ugyanúgy 14 százalékkal emelkedett az egy főre jutó magyar GDP (8600-ról 9800 euróra), mint 2010-től mostanáig (9800-ról 11230-ra). Az egyetlen különbség, hogy akkor nagyobbrészt hitelből, most pedig az uniós források egyszeri, soha vissza nem térő bőségéből finanszíroztuk a csigatempójú növekedést. A költségvetési egyensúly fenntartásának pedig, mint lentebb látni fogjuk, a lerongyolódott humán infrastruktúra és az elmaradt modernizáció formájában olyan súlyos ára lett, amit még évtizedekig fizetni fogunk.

Aki hét éve ül a trónon, a legújabb kori történelmünkben szinte példátlan hatalmat tartva a kezében, az nem mutogathat másra, és nem okolhatja a végzetet vagy a globalizmust a sikertelenségért: az „elmúlthétévvel” (ami már alig kevesebb, mint az elmúlt nyolc), a saját bűneivel, tévedéseivel és szándékos kártételeivel neki kell elszámolnia. Lesz miért: sokat vétkezett.

Gondolattal...

Ami Magyarországot – mondjuk – a már említett, kiugróan sikeres Finnországtól megkülönbözteti, az leginkább egy mentalitásbeli eltérés: a finn gondolkodásban nyoma sincs annak az ideának, hogy a problémáikért valaki más lenne a felelős. Pedig okuk éppen lenne rá, hogy így gondolják, hiszen őket is alaposan megtépte a balsors: hétszáz évig svéd-, majd újabb bő száz esztendeig orosz elnyomás alatt éltek, csak 1917-ben váltak először függetlenné, és azt a bizonyos negyedszázaddal ezelőtti válságot is a Szovjetunió összeomlásának köszönhették. Ennek ellenére sosem okolnak másokat, ami nagyon praktikus, mert amíg más a hibás, addig nem kell változtatni semmin, ők viszont rendszerint gyorsan reagálnak a saját hibáikra. Mi ellenben – és ezt a gondolkodást a miniszterelnök meg a keze alá dolgozó kommunikációs csapat a csúcsra járatta – mindig másokban találjuk meg a felelőst. 2010-ben a „kommunisták”, majd sorban a rokkantnyugdíjasok, a munkanélküliek, a cigányok, Brüsszel, a bevándorlók, a háttérhatalmak, legújabban pedig Soros György civiljei tehetnek arról, hogy ott tartunk, ahol tartunk. Ez a mérgezett, bár politikailag remekül kiaknázható gondolkodás tökéletes alapot szolgáltat arra, hogy a korlátlan hatáskörű kormányfő a felelősséget és a cselekvéskényszert is elhárítsa magától – hiszen miért is tenne másként bármit, ha egyszer úgysem ő tehet róla. Ha valaki egyszer valódi magyarázatot keres rá, hogy hogyan sikerült az Orbán-kormány teljhatalmának hét évében a lassan, de folyamatosan fejlődő világgazdasági környezetben ugyanazt a semmit produkálnunk, mint a krízisről krízisre bukdácsoló Medgyessy-Gyurcsány-Bajnai alatt az elmúlt negyedszázad legnagyobb világgazdasági válsága idején, jusson majd eszébe ez a megfejtés: minket a kormányunk tízmilliárdos reklámkampányokkal, az államosított médiával, új tankönyvekkel és konzekvens kormányzati megnyilatkozásokkal arra a gondolkodásra trenírozott, hogy mindenért másokat kell hibáztatni, nekünk pedig nincs más dolgunk, mint gyűlölni az aktuálisan kijelölt vétkeseket.

Szóval…

Orbán Viktor uralma idején a hatalom a szavainkat is megmérgezte. Nálunk már a nagyvilágot évekkel megelőzve beköszöntött az alternatív tények és a jelentésükből kiforgatott fogalmak korszaka. Az előző ciklus sikerszava, a rezsicsökkentés – amelyre négy évnyi kormányzás és egy eredményesen végigvitt kampány épült – a tényeket tekintve azt jelenti, hogy mialatt a világpiacon 40 százalékkal csökkent az olaj és a gáz ára (főként a gazdaság stagnálása és az alternatív energia előretörése miatt), nálunk választást lehetett nyerni egy, a 2010-es árakhoz képest mindössze 10 százalékos rezsivágással, sőt a kormány azóta is jól megél az emlékéből. A közjavak lenyúlásából megvédés lett (szóban), a napi szinten Budapest legdrágább hoteljében kávézgató, megyényi terület fölött diszponáló Mészáros Lőrincből helyben lakó családi gazdálkodó, az oligarchákból nemzeti tőkés, a sok ezer hektáros hűbérbirtokosokból agrárközéposztály, az atomerőmű két és félszeresére bővítéséből kapacitásfenntartás, a megszorításból „nem megszorítás”, a visszaesésből negatív növekedés, az ipari multik minden határ és gátlás nélküli kiszolgálásából meg az amerikai szabadkereskedelmi egyezmények elvtelen támogatásából gazdasági szabadságharc, az iskolák lerohasztásából oktatási reform, az immár hatszázezer embert elüldöző bérpolitikából életpályamodell, a menekültből migráns, a pénzmosásban utazó nemzetközi szélhámosból professzor, a kurzusművészek önképzőköréből akadémia, a társadalmi célokért ingyen dolgozó önkéntesből ellenséges ügynök, a vízumnepperből agrárattasé, a 200 milliárdért a Várba költöző udvartartásból puritán kormány, a fák helyére kerülő 30 ezer köbméter betonból a Liget megújítása, a közpénzen kitartott szeretőből jógaoktató, az EU-támogatásból épített polgármesteri magánlakból vadászház, a Népszabadság törvénytelen bezárásából pedig egyszerű gazdasági döntés, ami bármikor, bárkivel megtörténhet. És mindig, mindig háborúzunk: az államadósság ellen, az amerikai kormány ellen, a liberálisok (?) ellen, az európai bürokrácia ellen, a kényszerbetelepítés ellen – egy olyan korban, amikor a magyar történelemben szinte egyedülálló módon hetven éve békében és negyedszázada szabadon élünk. Ez nem csupán ártatlan játék a szavakkal: ha egy kormány(fő) hatalmi szóval átírja a köznapi kifejezések jelentését, akkor lehetetlenné teszi azt, ami a görögök óta minden demokrácia alapja és lényege: a közügyek nyilvános és érdemi megvitatását.

Cselekedettel…

Hét év alatt jócskán akadt olyan tett, amit megmagyarázni és megbocsátani is nehéz lesz. A környezetvédelmi minisztérium megszüntetése, az egyetlen tisztességes kormánytag, Ángyán József menesztése, az alkotmánymódosítási szándék elhazudása, majd az alapjogokat szűkítő, egypárti alkotmány elfogadása, a családi pótlék és a szociális támogatások befagyasztása, a tanköteles kor leszállítása, a szakérettségi bevezetése és a szakképzés szétverése, a felsőoktatás tandíjasítása, az állam termőföldvagyonának elrablása, az Alkotmánybíróság és a médiahatóság megszállása, a közmédia prostituálása, a trafikok elkobzása, Andy Vajna kaszinómonopóliuma, a választójog szűkítése és a külföldön élő magyarok kizárása, a roma szavazatok megvásárlása és Farkas Flórián bevédése, a vízumbűnöző Kiss Szilárd diplomata-karrierjének támogatása, a titkos Orbán-Putyin paktum parlamenti felhatalmazás nélküli aláírása, Rogán Antal vagyonbevallása, a letelepedési kötvénynek nevezett, sikkasztással kombinált VIP-embercsempészet, a kormányzati korrupciós ügyekben indult vizsgálatok ügyészségi megakasztása – ha Magyarország egyszer megint tisztességes ország lesz, a rendőrség, a vádhatóság, a jogtudomány, a közigazgatás, az adóhivatal hosszú évekig nem fog tudni mással foglalkozni, mint a politika 2010-től összegyűlt szennyesével. Akinek az Isten kivételesen nagy hatalmat adott (a politikában a kétharmados felhatalmazás annak számít), annak hatalmas felelőssége van a tetteiért, és csak abban bízhatunk, hogy legalább az utókor nem fogja fölmenteni alóla.

Mulasztással…

Alighanem itt veszítettünk a legtöbbet. Mert mit érdemel az a bűnös, aki szinte mindent megtehetne, de nem tesz semmi hasznosat? A kiegyezés után felépült az a Budapest, amelyet ma ismerünk. Trianon után kiépítettük Európa legmodernebb közoktatási rendszerét. A második világégés után (lásd fentebb) újjáépült a főváros. Történelmi léptékben rövid idő alatt is lehetett errefelé maradandót alkotni. De mi épült Orbánék alatt? Mire fog büszkén, szeretettel, meghatottan emlékezni mondjuk fél évszázad múlva az utókor az elmúlt évek alkotásai közül? A déli határ szögesdrótjára (kilométerenként annyiból, amennyiből másutt autópálya létesül)? Az Orbán-telekkel szomszédos Makovecz-arénára? (Fog akkor még bárkit érdekelni a jelenlegi kormányfő hobbija?) Vagy a többi új stadionunkra, a világ legdrágább stadion-férőhelyeivel? A felcsúti kisvasútra? A Dagály-parkolóházra 100 milliárdért? Az ugyanannyiért modernizált, de sosem működő Esztergom-Budapest vasútvonalra? Bethlen István közoktatási minisztere, Klebelsberg Kuno Európa élvonalába emelte a magyar iskolát. Orbán kegyeltjei (Hoffmann, Palkovics) meddig süllyesztik vajon? Horthy alatt Johan Béla a kontinens egyik legerősebb közegészségügyi rendszerét teremtette meg – Balog Zoltán a drasztikus orvoshiányon és az elburjánzó kórházi fertőzéseken kívül mit tud felmutatni? A mai felelősök főnökét mi akadályozta meg, hogy a labdarúgás helyett az oktatás vagy az egészségügy infrastruktúráját, a vidéki úthálózatot vagy a lakásállományt tegye rendbe? A jövőből visszanézve azoknak lesz igazuk, akik szerint most új honfoglalás zajlik, vagy azoknak, akik azt mondják, hogy azért nem épül semmi, mert permanens háborúban nem lehet építkezni, és a főnök sokkal jobban szereti a háborút, mint (a focin kívül) bármit? És mi, akik mindehhez az ezermilliárdokat összeadtuk, a magyar történelem legnagyobb pénzesőjének hét éve után tényleg csak ezt, csak ennyit szeretnénk az utódokra hagyni?