Az ő vétke (Alternatív hétév-értékelő)

Publikálás dátuma
2017.02.18. 08:30
Népszava fotó/Molnár Ádám

„Gyónom a mindenható Istennek és nektek, testvéreim, hogy sokszor és sokat vétkeztem, gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással: én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem...”

(Részlet a katolikus mise bevezető szertartásából)

Hét év a politikában rettenetesen hosszú idő, és a történelemben sem csak egy epizód. A második világháború után (ami egyes források szerint még Gyurcsánybajnainál is nagyobb pusztítást végzett) mindössze hat esztendő alatt, 1945 és 1951 között a fővárosi polgárok újjáépítették a szétbombázott Budapestet – azóta is jórészt az akkor helyreállított épületekben élünk. Finnország 1992-93-ban akkora gazdasági válságot élt át – 20 százalék fölé ugró munkanélküliséggel, meghatszorozódó államadóssággal, egy év alatt a nemzeti valuta 40 százalékos értékvesztésével –, amire Magyarországon a rendszerváltás óta soha nem volt példa. 1995-ben viszont már teljesítette az EU-tagság feltételeit, az ezredfordulóra pedig egész Európa legjobban működő jóléti állama lett. Vagyis aki azt állítja, hogy (bármekkora dúlást okozott is szerinte az „elmúltnyolcévnek” nevezett, 2002 és 2010 közötti időszak) hét év alatt ne lehetett volna a korábbi hátrányt előnyre változtatni, az a történelmi példák alapján nem mond igazat.

Az Orbán-kabinet hetedik éve kormányoz. Közben belevitte az országot – még Matolcsy pénzügyminisztersége alatt – egy külső ok nélküli kisebb recesszióba, és a gazdasági növekedésünk hétéves átlagban azóta is a legalacsonyabb a térségbeli EU-tagországok között. Szintén az utolsók vagyunk a bérek abszolút értékében és vásárlóerejében, a beruházási rátában, a külföldi beruházások mennyiségében, a cégalapítások arányában, meg szinte az összes fontos gazdasági mutatóban. Közben az államadósság gyakorlatilag nem változott - a bruttó kicsit csökkent, a nettó valamennyit nőtt, ha a meglovasított Manyup-pénzt nem számítjuk -, a munkahelyek száma pedig szinte pontosan annyival bővült, ahányan közmunkásnak álltak vagy külföldre mentek dolgozni. Mellesleg: 2002 és 2010 között ugyanúgy 14 százalékkal emelkedett az egy főre jutó magyar GDP (8600-ról 9800 euróra), mint 2010-től mostanáig (9800-ról 11230-ra). Az egyetlen különbség, hogy akkor nagyobbrészt hitelből, most pedig az uniós források egyszeri, soha vissza nem térő bőségéből finanszíroztuk a csigatempójú növekedést. A költségvetési egyensúly fenntartásának pedig, mint lentebb látni fogjuk, a lerongyolódott humán infrastruktúra és az elmaradt modernizáció formájában olyan súlyos ára lett, amit még évtizedekig fizetni fogunk.

Aki hét éve ül a trónon, a legújabb kori történelmünkben szinte példátlan hatalmat tartva a kezében, az nem mutogathat másra, és nem okolhatja a végzetet vagy a globalizmust a sikertelenségért: az „elmúlthétévvel” (ami már alig kevesebb, mint az elmúlt nyolc), a saját bűneivel, tévedéseivel és szándékos kártételeivel neki kell elszámolnia. Lesz miért: sokat vétkezett.

Gondolattal...

Ami Magyarországot – mondjuk – a már említett, kiugróan sikeres Finnországtól megkülönbözteti, az leginkább egy mentalitásbeli eltérés: a finn gondolkodásban nyoma sincs annak az ideának, hogy a problémáikért valaki más lenne a felelős. Pedig okuk éppen lenne rá, hogy így gondolják, hiszen őket is alaposan megtépte a balsors: hétszáz évig svéd-, majd újabb bő száz esztendeig orosz elnyomás alatt éltek, csak 1917-ben váltak először függetlenné, és azt a bizonyos negyedszázaddal ezelőtti válságot is a Szovjetunió összeomlásának köszönhették. Ennek ellenére sosem okolnak másokat, ami nagyon praktikus, mert amíg más a hibás, addig nem kell változtatni semmin, ők viszont rendszerint gyorsan reagálnak a saját hibáikra. Mi ellenben – és ezt a gondolkodást a miniszterelnök meg a keze alá dolgozó kommunikációs csapat a csúcsra járatta – mindig másokban találjuk meg a felelőst. 2010-ben a „kommunisták”, majd sorban a rokkantnyugdíjasok, a munkanélküliek, a cigányok, Brüsszel, a bevándorlók, a háttérhatalmak, legújabban pedig Soros György civiljei tehetnek arról, hogy ott tartunk, ahol tartunk. Ez a mérgezett, bár politikailag remekül kiaknázható gondolkodás tökéletes alapot szolgáltat arra, hogy a korlátlan hatáskörű kormányfő a felelősséget és a cselekvéskényszert is elhárítsa magától – hiszen miért is tenne másként bármit, ha egyszer úgysem ő tehet róla. Ha valaki egyszer valódi magyarázatot keres rá, hogy hogyan sikerült az Orbán-kormány teljhatalmának hét évében a lassan, de folyamatosan fejlődő világgazdasági környezetben ugyanazt a semmit produkálnunk, mint a krízisről krízisre bukdácsoló Medgyessy-Gyurcsány-Bajnai alatt az elmúlt negyedszázad legnagyobb világgazdasági válsága idején, jusson majd eszébe ez a megfejtés: minket a kormányunk tízmilliárdos reklámkampányokkal, az államosított médiával, új tankönyvekkel és konzekvens kormányzati megnyilatkozásokkal arra a gondolkodásra trenírozott, hogy mindenért másokat kell hibáztatni, nekünk pedig nincs más dolgunk, mint gyűlölni az aktuálisan kijelölt vétkeseket.

Szóval…

Orbán Viktor uralma idején a hatalom a szavainkat is megmérgezte. Nálunk már a nagyvilágot évekkel megelőzve beköszöntött az alternatív tények és a jelentésükből kiforgatott fogalmak korszaka. Az előző ciklus sikerszava, a rezsicsökkentés – amelyre négy évnyi kormányzás és egy eredményesen végigvitt kampány épült – a tényeket tekintve azt jelenti, hogy mialatt a világpiacon 40 százalékkal csökkent az olaj és a gáz ára (főként a gazdaság stagnálása és az alternatív energia előretörése miatt), nálunk választást lehetett nyerni egy, a 2010-es árakhoz képest mindössze 10 százalékos rezsivágással, sőt a kormány azóta is jól megél az emlékéből. A közjavak lenyúlásából megvédés lett (szóban), a napi szinten Budapest legdrágább hoteljében kávézgató, megyényi terület fölött diszponáló Mészáros Lőrincből helyben lakó családi gazdálkodó, az oligarchákból nemzeti tőkés, a sok ezer hektáros hűbérbirtokosokból agrárközéposztály, az atomerőmű két és félszeresére bővítéséből kapacitásfenntartás, a megszorításból „nem megszorítás”, a visszaesésből negatív növekedés, az ipari multik minden határ és gátlás nélküli kiszolgálásából meg az amerikai szabadkereskedelmi egyezmények elvtelen támogatásából gazdasági szabadságharc, az iskolák lerohasztásából oktatási reform, az immár hatszázezer embert elüldöző bérpolitikából életpályamodell, a menekültből migráns, a pénzmosásban utazó nemzetközi szélhámosból professzor, a kurzusművészek önképzőköréből akadémia, a társadalmi célokért ingyen dolgozó önkéntesből ellenséges ügynök, a vízumnepperből agrárattasé, a 200 milliárdért a Várba költöző udvartartásból puritán kormány, a fák helyére kerülő 30 ezer köbméter betonból a Liget megújítása, a közpénzen kitartott szeretőből jógaoktató, az EU-támogatásból épített polgármesteri magánlakból vadászház, a Népszabadság törvénytelen bezárásából pedig egyszerű gazdasági döntés, ami bármikor, bárkivel megtörténhet. És mindig, mindig háborúzunk: az államadósság ellen, az amerikai kormány ellen, a liberálisok (?) ellen, az európai bürokrácia ellen, a kényszerbetelepítés ellen – egy olyan korban, amikor a magyar történelemben szinte egyedülálló módon hetven éve békében és negyedszázada szabadon élünk. Ez nem csupán ártatlan játék a szavakkal: ha egy kormány(fő) hatalmi szóval átírja a köznapi kifejezések jelentését, akkor lehetetlenné teszi azt, ami a görögök óta minden demokrácia alapja és lényege: a közügyek nyilvános és érdemi megvitatását.

Cselekedettel…

Hét év alatt jócskán akadt olyan tett, amit megmagyarázni és megbocsátani is nehéz lesz. A környezetvédelmi minisztérium megszüntetése, az egyetlen tisztességes kormánytag, Ángyán József menesztése, az alkotmánymódosítási szándék elhazudása, majd az alapjogokat szűkítő, egypárti alkotmány elfogadása, a családi pótlék és a szociális támogatások befagyasztása, a tanköteles kor leszállítása, a szakérettségi bevezetése és a szakképzés szétverése, a felsőoktatás tandíjasítása, az állam termőföldvagyonának elrablása, az Alkotmánybíróság és a médiahatóság megszállása, a közmédia prostituálása, a trafikok elkobzása, Andy Vajna kaszinómonopóliuma, a választójog szűkítése és a külföldön élő magyarok kizárása, a roma szavazatok megvásárlása és Farkas Flórián bevédése, a vízumbűnöző Kiss Szilárd diplomata-karrierjének támogatása, a titkos Orbán-Putyin paktum parlamenti felhatalmazás nélküli aláírása, Rogán Antal vagyonbevallása, a letelepedési kötvénynek nevezett, sikkasztással kombinált VIP-embercsempészet, a kormányzati korrupciós ügyekben indult vizsgálatok ügyészségi megakasztása – ha Magyarország egyszer megint tisztességes ország lesz, a rendőrség, a vádhatóság, a jogtudomány, a közigazgatás, az adóhivatal hosszú évekig nem fog tudni mással foglalkozni, mint a politika 2010-től összegyűlt szennyesével. Akinek az Isten kivételesen nagy hatalmat adott (a politikában a kétharmados felhatalmazás annak számít), annak hatalmas felelőssége van a tetteiért, és csak abban bízhatunk, hogy legalább az utókor nem fogja fölmenteni alóla.

Mulasztással…

Alighanem itt veszítettünk a legtöbbet. Mert mit érdemel az a bűnös, aki szinte mindent megtehetne, de nem tesz semmi hasznosat? A kiegyezés után felépült az a Budapest, amelyet ma ismerünk. Trianon után kiépítettük Európa legmodernebb közoktatási rendszerét. A második világégés után (lásd fentebb) újjáépült a főváros. Történelmi léptékben rövid idő alatt is lehetett errefelé maradandót alkotni. De mi épült Orbánék alatt? Mire fog büszkén, szeretettel, meghatottan emlékezni mondjuk fél évszázad múlva az utókor az elmúlt évek alkotásai közül? A déli határ szögesdrótjára (kilométerenként annyiból, amennyiből másutt autópálya létesül)? Az Orbán-telekkel szomszédos Makovecz-arénára? (Fog akkor még bárkit érdekelni a jelenlegi kormányfő hobbija?) Vagy a többi új stadionunkra, a világ legdrágább stadion-férőhelyeivel? A felcsúti kisvasútra? A Dagály-parkolóházra 100 milliárdért? Az ugyanannyiért modernizált, de sosem működő Esztergom-Budapest vasútvonalra? Bethlen István közoktatási minisztere, Klebelsberg Kuno Európa élvonalába emelte a magyar iskolát. Orbán kegyeltjei (Hoffmann, Palkovics) meddig süllyesztik vajon? Horthy alatt Johan Béla a kontinens egyik legerősebb közegészségügyi rendszerét teremtette meg – Balog Zoltán a drasztikus orvoshiányon és az elburjánzó kórházi fertőzéseken kívül mit tud felmutatni? A mai felelősök főnökét mi akadályozta meg, hogy a labdarúgás helyett az oktatás vagy az egészségügy infrastruktúráját, a vidéki úthálózatot vagy a lakásállományt tegye rendbe? A jövőből visszanézve azoknak lesz igazuk, akik szerint most új honfoglalás zajlik, vagy azoknak, akik azt mondják, hogy azért nem épül semmi, mert permanens háborúban nem lehet építkezni, és a főnök sokkal jobban szereti a háborút, mint (a focin kívül) bármit? És mi, akik mindehhez az ezermilliárdokat összeadtuk, a magyar történelem legnagyobb pénzesőjének hét éve után tényleg csak ezt, csak ennyit szeretnénk az utódokra hagyni?

Témák
évértékelő

Betsy DeVos különös útkeresése

Publikálás dátuma
2017.02.18. 08:25
Donald Trump és Betsy DeVos FOTÓK: GETTY IMAGES
A Donald Trump elnök által kinevezett új oktatási miniszter Betsy (Elisabeth) DeVos. Az utcán tüntetnek a kinevezése ellen, a szenátusban hevesen kritizálják, és nemcsak a demokraták. Elizabet Warren szenátor azt mondta: „nehéz elképzelni rosszabb választást az oktatási minisztérium élére”, Chuck Schumer szenátor szerint pedig DeVos „a legkevésbé kvalifikált tagja az egyébként is alacsonyan kvalifikált kormánynak”.

Mit lehet tudni a világ leghatalmasabb országának új oktatási miniszteréről? Az első mindjárt a neve. Annak idején Jimmy Carter amerikai elnök keltett egy kis zavart a magyar protokollban, amikor Budapestre érkezve kijavította a szóvivőt: ő nem James, hanem Jimmy. Amerikában számos politikus, mind a demokrata, mind a republikánus oldalon fontosnak tartja, hogy névhasználatával is bizonyítsa, nem kíván előkelősködni, ő elnökként is azonos hétköznapi önmagával, Jimmy magánemberként is és politikusként is. (Gondoljunk csak a magyar jobboldal körében újabban futótűzszerűen terjedő, dzsentrimajmoló háromnevűség divatjára!) DeVos asszony sem Elisabethként, hanem Betsyként nevezteti magát, ami számomra rokonszenves vonás. A másik, amit tudni lehet róla, hogy mérhetetlenül gazdag. Férje is milliomos, ő „Mr. Amway”, pontosabban Dick DeVos jr., az Amway Corporation társtulajdonosa, apja pedig az az Edgar Price, akit Michigan egyik leggazdagabb emberének tartottak, a vállalkozását 136 milliárd dollár értékűre becsülték. Betsy DeVos egy 22 ezer négyzetméter alapterületű kastélyban lakik, amelyik egy tavon áll. A vakációkat Floridában tölti.

Baj az, ha egy miniszter vagyonos? Talán baj, mert valószínűleg nem élte meg soha a hétköznapi emberek problémáit, ugyanakkor van ennek a helyzetnek előnye is. Ferenc Józsefről mesélték, hogy ha felterjesztettek elé egy személyt miniszteri kinevezésre, azt szokta kérdezni: „Hat er was?” Van már neki valamije, vagy csak most fog közpénzből meggazdagodni? (Nekünk talán erre vonatkozólag is vannak tapasztalataink.) Azt még feltétlenül hozzá kell tenni Betsy DeVos anyagi jellemzéséhez, hogy férjével együtt hatalmas összegekkel – több száz millió dollárral támogattak különböző jóléti, elsősorban oktatási projekteket.

Bónusz a tehetségnek

Az Amerikai Szövetség a Gyermekekért nevű szervezet elnökeként is azért dolgozott, hogy a szegény diákok jó minőségű oktatásban részesülhessenek. Elsőrangúan fontosnak tekintette az iskola választás szabadságát. Különös, de a választási kampányban – republikánus létére! –, nem támogatta Donald Trumpot, viszont elismerte: „Tudjuk, hogy gyermekek milliói, elsősorban alacsony jövedelmű és kisebbségi csoportokhoz tartozó családok gyermekei, nem jutnak megfelelő színvonalú oktatáshoz. Üdvözöljük, hogy a Trump-kampány az iskolaválasztás lehetőségeinek kiszélesítésére összpontosít és józan észre alapozó javaslataival minden gyermeknek segít minőségi oktatáshoz jutni” .

A Washington Post szerint Betsy DeVos azt írta a Szenátus egyik kérdésére válaszul, amikor az oktatásügy lényegi célját kellett meghatároznia: „Minden gyermek megérdemli, hogy olyan iskolába járhasson, ahol támogató környezetben van lehetősége a tanulásra, a növekedésre és a fejlődésre.”

Mit jelent ez konkrétan? Ez az úgynevezett bónuszos rendszert. (Angolul: „school voucher program”). A bónusz - vagy voucher - nem más, mint egy állami forrásból biztosított összeg, amit a szegény diákok tömegei megkaphatnak, hogy drága magániskolában folytathassák a tanulmányaikat, ha eredményeik alapján jogosultak erre. A demokrata beállítottságú oktatáskutatók nagyon támadják emiatt Betsy DeVost, mondván, ez az akció a magániskolák megmentését szolgálja, mert közpénzből finanszírozza azokat. A közpénzt inkább a közoktatási intézmények (public schools) színvonalának a javítására kellene fordítani.

Ez jogos kritika, de hát DeVos asszony többek között éppen azért nem demokrata, hanem republikánus, mert hisz a magániskolákban, hisz a verseny minőségjavító szerepében és a nem központosított intézkedésekkel, hanem az egyéni motivációra építve kívánja színvonalasabbá tenni az amerikai iskolát.

Foglaljuk össze.: van egy kőkeményen konzervatív, keresztény, republikánus oktatáspolitikus, aki nem centralizál, nem ír elő kötelező tankönyveket, nem kívánja a közoktatást átjátszani egyházi tulajdonba, semmiféle ideológiai pressziót nem alkalmaz, az oktatási piacot sem kívánja lerombolni, hanem éppen ellenkezőleg, a rendszer reformját alulról kívánja megkezdeni. A piac törvényeit szem előtt tartva, az oktatásügy „fogyasztóira”, a diákokra támaszkodva.

Senkit sem hagynak hátra?

Most vessük ezt össze a magyar helyzettel, és sírjunk vagy nevessünk tetszés szerint, de vonjunk le néhány következtetést.

Az első: a magyar iskolarendszer jelenlegi átalakítása egyszerűen nem állítható párhuzamba a világ fejlett országainak konzervatív modelljeivel, sőt, azok hozzánk képest elképesztően liberálisnak tűnnek. Amit ott azért kritizálnak, mert túl konzervatívnak tekintik, az nálunk a liberális álom.

A második: az a Donald Trump, akit mint a liberális demokrácia bírálóját vádolja a fél világ, a politikai ellenfelei közül is választ minisztert, mert nem azok lojalitására, hűségére, hanem szakmai koncepciójára van tekintettel. Lehet, hogy Betsy DeVos elképzelése egy vitatható koncepció, és a demokrata oktatáspolitikusoknak van igazuk, de ez egy másik kérdés. A lényeg, hogy nem a közbeszerzési-bizniszekben parírozó, a közpénzek magánpénzekké varázslásában együttműködő személyeket kér fel vezetőnek, nem ez a válogatási szempont, hanem a szakmai elkötelezettség.

A harmadik: az amerikai választópolgár szolidáris az oktatásügy modernizálásért küzdőkkel. A magyar Tanítanék mozgalom lakossági támogatás híján kifulladóban van, úgy tűnik, a magyarországi átlagszülő nem a politikai harc útját választja, amikor gyereke iskoláztatási érdekei forognak kockán, hanem egyéni kiskapukat keres vagy beletörődik a helyzetbe.

Volna itt még egy pont, amelyen érdemes talán elgondolkodni. Miután a szenátusi szavazás lezajlott, és Betsy DeVos nagy nehezen, de megkapta a többséget, a következőket mondta a döntésről Mike Pence, az USA alelnöke: „A mai szavazás minden egyes gyermeket hozzásegít ahhoz, hogy esélye legyen a lehető legjobb oktatáshoz” .

Ez egy másik szemlélet, mint amit az ember a mai magyar iskolarendszerben érvényesülni lát. A mi vezetőink a "szent tantervből" indulnak ki, amelyet az „oktatás-végrehajtási intézményekben” (Horn Györgynek, az AKG igazgatójának a kifejezése) a tanulókkal el kívánnak sajátíttatni. Most ne is beszéljünk arról, hogy ez a tananyag mennyire átideologizált, mennyire tele van Wass Albert és Nyírő József ünneplésével, mennyire túlzsúfolt, maximalista és megtaníthatatlan, hanem egyszerűen nézzük csupán azt, hogy egy mindenki számára kötelező uniformis, amely éppen ezért nem passzol senkire.

Barack Obama elnök azt a végtelenül szimpatikus tételt tette oktatáspolitikája központi vezérelvéve, hogy „nobody left behind” - senkit sem hagyunk hátra. Obama, mint jogvédő identifikálta magát korábbi tevékenységével, egészségügyi reformja is a szegény milliókat szolgálta, iskolaügyben is arra törekedett, hogy ne legyenek a műveltség terén leszakadó rétegek. Donald Trump, akit még a republikánusok is kritizálnak liberalizmus-ellenességéért, olyan politikusokat állít az oktatásügy élére, akik a diákok esélyegyenlőségéért küzdenek. (Emlékezzünk: az Orbán-kormány egyik oktatási vezetője kijelentette, hogy esélyegyenlőség nem is létezik.)

Digitális iskola, otthontanulás

Donald Trump változtatást akar az amerikai iskoláztatásban, átfogó reformra készül. A reform lényegéről még nem sokat lehet tudni, de ha ilyen gondolkodású emberekre bízza, mint amilyennek DeVos asszony most látszik, illetve mint ami a különböző vezetők nyilatkozataiból kiolvasható, akkor jól tesszük, ha nagy figyelemmel kísérjük az amerikai változásokat.

DeVos, aki ellentétben a vádakkal, nem teljesen járatlan iskolaügyben, mert korábban Michigan államban töltött be oktatási vezetői pozíciót, adott egy interjút 2013-ban a Philantropist című lapnak, illetve publikált tavaly egy tanulmányt a Detroit News-ban. Ezekben, ha óvatosan és burkoltan is, de kritizálta a közoktatást. A közintézményeket („public schools”) pejoratív éllel állami iskoláknak nevezte, és arra utalt, hogy ahelyett, hogy öntenénk a közpénzt a rosszul működő állami iskolákba, a szabad versenyt kellene érvényesíteni az oktatásügy területén is, és a digitális iskolákat, az otthontanulást, a voucher-rendszert említette a jövő lehetséges útvonalaiként. Vessük ezt össze azzal a hazai (állítólag) jobboldali és konzervatív törekvéssel, amelyik az állami iskolákat favorizálja és megpróbálja elsorvasztani az itt említett alternatív útvonalat.

Meglehet, hogy a szakmán kívülről érkező miniszter asszony, akit nem érintettek meg a pedagógiai elvek és koncepciók belháborúi, képes lesz egy érdemi reformot átvinni az amerikai oktatásban, de természetesen arra is van esély, hogy éppen kívülállósságából fakadóan alapvetően jó szándékú kezdeményezései félrecsúsznak és törekvése megbukik.

Donald Trump azt állítja ugyan, hogy „Betsy DeVos briliáns és szenvedélyes szószólója az oktatás ügyének", és ebben akár még igaza is lehet, de arra nincs garancia, hogy a miniszter asszony csakugyan jó irányt kíván szabni a változásoknak. Egy valami azonban világos: nemcsak a demokraták liberális, népbarát programja, hanem a republikánusok verseny- és minőségelvű oktatási tervei is fényévnyi távolságban állnak attól, amit ma Magyarország kormánya végrehajt.

A "klasszikus műveltség" ára

Az USA nem kivonni kíván pénzt a közoktatásból, amint ezt a magyar kormány tette az utóbbi években, hanem befektetni kíván az oktatásügybe, pedig – és ez talán kevésbé ismert nálunk –, az úgynevezett „rozsdaövezet” gondjai - tehát például a leállított autógyárak munkásainak szociális problémái - az USA költségvetését is súlyosan terhelik. Az USA vezetői, legyenek akár demokraták, akár republikánusok, a szabadságra, a motivációra, az emberi jogokra, az integrációra és a modernizációra teszik a hangsúlyt, ha oktatási fejlesztésekről gondolkodnak.

Sajnos, a magyar oktatásügy vezetői számára ezek a fogalmak mintha nem lennének ugyanilyen fontosak. A fejlett világ vezetői arra törekednek, hogy a választók tájékozottak, műveltek és a híreket elemezni, értelmezni képesek legyenek, ezért az oktatási ideáljuk nem a központosított tantervet kiválóan felmondó éltanuló, hanem a kritikusan gondolkodó, független személyiség. Nálunk a független és sikeres fiatal személyiség kompetenciáit felmérő, katasztrofális PISA-eredményeket azzal söpörte le Hoffmann Rózsa, hogy az nem a klasszikus műveltségideált méri. A klasszikus műveltségideált pedig bizonyára az a minden szakember szerint abszurdnak, elavultnak és túlméretezettnek nevezett nemzeti alaptanterv képviseli, amit a pedagógusi szabadság felszámolásával ráerőltettek mindenkire.

Számomra nem a Betsy DeVos által képviselt pedagógiai eszmék az igazán vonzóak, én úgy képzelem, a konzervatív elgondolásoknál jobban szolgálja a fiatalok érdekeit a liberális iskola, de boldog lennék, ha egy ilyen "Betsy DeVos-féle" oktatáspolitika számítana Magyarországon is a konzervatív alternatívának.

Egyébként nemcsak én lennék boldog, hanem az a számtalan diák, szülő és tanár is, akik ma egy kilátástalan, reménytelen csapdában érzik magukat, akik megpróbálnak menekülni a magyar közoktatásból magániskolába vagy külföldre. Ezt a mai katasztrófapolitikát valamikor, higgadtabb korban, a korai Kádár-korszak oktatásirányításával, Ilku Pál miniszteri tevékenységével állítja majd párhuzamba a pedagógiatörténet. És a kutatók eltöprengenek majd azon, hogy a konzervatív magyar választók miért nem vetettek csak egy pillantást sem arra, hogy mit jelent a konzervativizmus a fejlett világ oktatásügyében, és miért nem fogták fel, hogy ez mennyire más, mint amit itt ők támogatnak.

Ezt az oda-nem-figyelést, ezt az önnön sorsunkkal való nem törődést nem fogják érteni leszármazottaink, mint ahogy mi sem értjük. Csak a súlyát érezzük.

Témák
Trump Betsy DeVos

Titanic Európa

Publikálás dátuma
2017.02.18. 08:20
FOTÓ: THINKSTOCK
A világ leghíresebb óceánjárója 1912. április 15-én jéghegynek ütközött, és néhány óra alatt elsüllyedt. Az utasok és a személyzet többsége – mintegy 1500 nő, férfi és gyermek – a tengerben lelte halálát: a megmentésükre siető Carpathia gőzös csak késve érkezett a helyszínre. Ne áltassuk magunkat azzal, hogy a modern időkben a hasonló katasztrófák elkerülhetetlenek. A Titanic a maga korában a hajótervezés- és építés csúcsteljesítménye volt, s pusztulását nem vezénylési hiba, hanem a tulajdonosok mohósága és felelőtlensége okozta. Az Európai Unió képzeletbeli hajója tavaly ütközött a Brexit-nevű jégheggyel.

Miközben a menekültválság miatt éppen hogy szorosabb összefogásra lett volna szükség, David Cameron az Európát megosztó dezintegráció politikusává vált. Ma már jól látható, hogy lépéseit kizárólag a mohóság, a hatalomhoz való ragaszkodás vezérelte. Felelőtlenül megígérte ugyanis a népszavazást egy olyan kérdésben, amelynek megítéléséhez a választók többsége nem rendelkezik megfelelő információkkal. Így a populista demagógok könnyedén győztek, s Nagy-Britannia az első tagállam, amely el fogja hagyni azt az Uniót, amely a II. világháború óta biztosította a békét Európa népei számára. A volt miniszterelnök ostoba politikájával azonban nem csak a brit gazdaságnak okozott – font-milliárdokban mérhető – károkat. Az európai integráció eddigi történetének talán legmélyebb válságát idézte elő, s csak reménykedhetünk abban, hogy valahol még találunk mentőhajót a közelben.

Mi a baj az EU-val?

Leginkább talán az, hogy az uniós polgárok meglehetősen keveset tudnak róla. Luuk van Middelaar, a Valahogy Európába című kiváló könyv szerzője elsősorban „európaiságunk” titkait kutatja. Emlékeztet például arra, hogy az egykori tengerentúli brit gyarmatok is csak súlyos áldozatok árán, hosszú évtizedek alatt építették fel sikeres föderális államukat. Annak ellenére, hogy az Egyesült Államok alkotmányát soha nem kellett huszonnégy hivatalos nyelvre lefordítani. Márpedig EU-ban ez mindennapos gyakorlat, s csupán az első technikai lépés az uniós jogszabályok egységes alkalmazása érdekében. Már csak ezért sem várhatjuk, hogy polgártársaink százmilliói máról holnapra az Európai Egyesült Államok elkötelezett híveivé váljanak. Közelebb áll az igazsághoz, amit a holland tudós által idézett egyik kritikus mondott még a hetvenes években: az európai integráció alig több egy „aktahalmokból emelt bábeli toronynál”.

Az „európai politika” legnagyobb erénye egyúttal a legnagyobb hibája is: születésétől fogva a tagállamok konszenzusára épül. Mindenkivel egyetértésre jutni pedig meglehetősen időigényes és többnyire unalmas dolog. Márpedig a bulváron nevelkedett nézők a politika színpadán is mindig cselekményre, drámai feszültségekre vágynak. Middelaar szerint a focimeccsek sem a korrekt játékszabályok miatt izgalmasak, ezért a szurkolók figyelmét sem lehet csupán törvénykönyvekkel vagy a szabályok ismertetésével lekötni.

A Római Szerződés elfogadásának közelgő 60. évfordulója alkalmából mégis arra kellene gondolnunk, hogy a kontinens viszonylagos békéjét jórészt a sokszor kárhoztatott, unalmas bürokratáknak köszönheti. Az európai politika „de-dramatizálása” ugyanis a Közösség megalapítóinak elévülhetetlen érdeme. Köztudott, hogy 1914 és 1945 között éppen elég dráma játszódott le Európában, ezért az alapító atyáknak azt az ötletét, miszerint „a történelem elől a bürokráciához menekültek, túlzás nélkül nevezhetjük zseniálisnak. Az államok közötti érintkezés kiszámíthatatlanságát és hevét a szerződés és az érdekek összehangolásának józanságával kívánták lehűteni. Az ehhez szükséges munka nagy részét tudatosan a nyilvánosságtól elvonulva végezték.”

A kezdetek óta természetesen sok minden változott, s ma már a döntéshozatal is sokkal átláthatóbbá vált. Más kérdés persze, hogy az Európai Parlament ülésének sokat kellene még fejlődnie ahhoz, hogy a celebek fecsegésével vagy egy valóságshow nézettségével felvehesse a versenyt. Romano Prodit, egykori bizottsági elnököt az újságírók gyakran faggatták az aprólékos jogszabályok értelméről. Egyik nyilatkozatában végre elismerte, hogy az európai alkotmány tervezete „valóban nem sikerült túlságosan szexire”, inkább csak hasznosnak mondható. Szerinte ugyanis – nemzeti hősköltemények helyett – „a traktorülések szabványjogi harmonizációjával” lehet igazán Európa versenyképességét javítani.

Értékek és mértékek

A Titanicot övező számtalan legendák egyike szerint a túlélők még hallották Edward Smith kapitány utolsó szavait. A köztiszteletben álló parancsnok az utolsó pillanatokig a hídon maradt, és onnan irányította a mentőcsónakok vízre bocsátását. A katasztrófa bekövetkeztekor állítólag a „Legyetek britek!” kiáltással búcsúzott a fedélzeten rekedt utasoktól, akiket – önhibáján kívül – már nem tudott megmenteni.

A nyugati civilizációnak talán egyik legnagyobb értéke, hogy minden kötelességszegésnek vagy jogsértésnek van következménye. A korrupció jelensége például Nyugat-Európában sem ismeretlen, de – amennyiben kiderül – az érintett politikusoknak általában le kell mondaniuk tisztségükről. Edith Cresson például a 90-es években a kutatási és fejlesztési ügyek (K+F) uniós biztosa volt. Korrupciós ügye annak idején bejárta a világsajtót, mivel jogsértő módon, közpénzből foglalkoztatta személyes tanácsadóként a fogorvosát. A korrupciós botrány végül olyan méretűre dagadt, hogy a Bizottságnak 1999-ben testületileg le kellett mondania.

Napjainkban „vigyázó szemünket” megint Párizsra kell vetnünk, miután a Titanic Európa sorsa – különösen Donald Trump ámokfutása miatt – egyre inkább a közelgő francia elnökválasztás eredményétől függ. Márpedig ott hetek óta áll a bál, és a jobboldali előválasztás győztese, Francois Fillon már aligha lesz Marine Le Pen kihívója. Az ő bűne is „az égre kiált”, miután a feleségének – állítólagos szakértői munkáiért – közpénzből fizetett.

Magyarországon ez időtájt kicsit más a helyzet: a „ne mi nyerjük a legtöbbet” miniszterelnöki instrukció már régen a múlté. Az uniós források döntő többsége a pártvezér „barátai és üzletfelei” zsebébe vándorol, s bőkezűen gondoskodik családja tagjairól is. A jogállami elveket és a jogászi esküt semmibe vevő ügyészség pedig egyáltalán nem hajlandó büntetőeljárásokat indítani kormánypárti politikusok ellen. Ehhez képest a válságba süllyedt – általuk mélyen lenézett – Európában egy köztársasági elnökjelölt nem kerülheti el a felelősségre vonást, ami vélhetően politikai ambíciói feladásához fog vezetni.

Jellemző az ottani „tarthatatlan” közállapotokra az is, hogy a Fillon-botrány kezdete óta a francia államkötvények után a korábbiaknál magasabb kamatokat kell fizetni. A különbség tehát látványos, akár a korrupció mértékéről, akár a következményekről beszélünk. Így talán mégsem a Nemzeti Együttműködés Rendszere válik követendő modellé a válságaival küzdő Európában.

A tét nem csekély

A Titanic köztudottan már az első útján szerencsétlenül járt, ám az Európai Unió működési zavarai egy nagyjavítás során talán még korrigálhatók. Ehhez persze arra is szükség lenne, hogy a hajódokkba érve – aki akarja – akár véglegesen elhagyhassa a fedélzetet. Az útirány meghatározásakor ugyanis konszenzusra van szükség, de ez nem vezethet erélytelenséghez a zendülésre bujtogatókkal és a hajóraktár fosztogatóival szemben.

Érthetetlen, hogy a felelős parancsnokok miért tűrik el például, hogy a tisztikar néhány tagja folyamatosan megsértse az – amúgy mindenkire kötelező – hajózási szabályokat, akik ráadásul az utasok előtt rendszeresen szidalmazzák is őket.

Az Európai Unió – minden aktuális baja ellenére – a szuverén nemzetállamok globális kormányzásának első sikeres kísérlete a világon. Egy digitalizált hálózati világgazdaságban a nemzetállamok integrálódásának egyszerűen nincs reális alternatívája, miután csak az összehangolt cselekvés kínálhat win-win lehetőségeket valamennyiük számára. Az Európa-projekt viszonylagos sikerét éppen az jelzi, hogy a legtöbb mutató tekintetében még mindig az EU tekinthető a világ legerősebb gazdasági tömörülésének.

A davosi gazdasági fórumok napirendjén nem véletlenül szerepel minden alkalommal a növekvő jövedelmi különbségek problémája. Thomas Piketty könyve, A tőke a 21. században az okok feltárásában is sokat segített. Talán mégsem közismert, hogy a jövedelmi szakadék, ami az elmúlt évtizedekben folyamatosan mélyült, Európában még mindig valamelyest elviselhetőbb. Sokkoló például, hogy a világ közel 100 milliárdosának összes vagyona körülbelül annyi, mint amennyivel Földünk szegényebb fele, mintegy 3,5 milliárd lakosa, együttesen rendelkezik. Ezzel szemben az európai északi gazdagok és a déli szegények közötti különbség „csak” három-négyszeres. Globális méretekben ugyanez a mutató a legszegényebb és a leggazdagabb országok között eléri a százkilencvenszeres szintet.

Az Európai Unió soha nem fenyegette és ezután sem fogja fenyegetni tagállamai nemzeti szuverenitását. Alapfilozófiája ugyanis a kezdetek óta arra épül, hogy a tagok józan mérlegeléssel belátják az együttműködésben rejlő előnyöket és ezért hajlandóak szuverenitásuk egyes elemeit az Unió intézményeivel (Európai Parlament, Miniszterek Tanácsa, Európai Bizottság, Európai Központi Bank, stb.) közösen gyakorolni. Nem a nemzetárulók szoktak például lemondani az önálló monetáris politikáról, hanem azok, akik hazájuk számára szeretnék megtakarítani a valuta átváltásával járó jelentős költségeket.

A kapitány elsőként menekül

A hajózás történetével alighanem egyidős törvény, hogy a kapitány csak utolsóként hagyhatja el a süllyedő hajót. Jean-Claude Juncker – úgy tűnik – megszegi ezt az évezredes szabályt, mivel egy rádióinterjúban bejelentette, hogy a következő ciklusban már jelöltetni sem kívánja magát.

Az Európai Bizottság elnöke az Unió legfontosabb vezetője, aki magas tisztségét a tagállamok és az Európai Parlament együttes támogatásával töltheti be. A mostani bejelentés azonban inkább csak a bizonytalanságot és a zavart fogja növelni a parancsnoki hídon. Ha Juncker azonnali hatállyal lemondott volna, akkor még lenne lehetőség a helyére más, alkalmasabb vezetőt állítani. Mindenképpen olyan valakit, aki nem a sajtónak panaszkodik a tagállamok széthúzása miatt, hanem – a rendelkezésére álló eszközökkel – megpróbál tenni is valamit a változtatás érdekében.

A magyar és a lengyel kormány köztudottan évek óta semmibe veszi az udvarias feddéseket, amelyek a jogállami normák betartására figyelmeztetnek. Timmermans bizottsági alelnök mégis csak a napokban utalt először arra, hogy esetleg a lengyelek szavazati jogának felfüggesztésére is sor kerülhet. Amúgy nem kellene parttalan vitákat folytatni az Európai Tanács azon tagjaival sem, akik politikai jövőjüket a migránsok elleni szégyenletes harcra építik. Az uniós támogatások megvonásának ugyanis számos jogszerű megoldása létezik, csak a néppárti politikusoknak kellene kevésbé képmutatóan viselkedniük.

Az idő sürget, s a hatalmas hajótest első néhány rekesze már megtelt tengervízzel. Az S.O.S vészjelzéseket sokan fogták, és a bajba jutott óriás utasai is támogatnák azokat a tiszteket, akik valóban a mentést szervezik.

A Juncker-féle sopánkodás helyett azonban végre cselekedni kellene.

Szerző