Az ő vétke (Alternatív hétév-értékelő)

Publikálás dátuma
2017.02.18 08:30
Népszava fotó/Molnár Ádám

„Gyónom a mindenható Istennek és nektek, testvéreim, hogy sokszor és sokat vétkeztem, gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással: én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem...”

(Részlet a katolikus mise bevezető szertartásából)

Hét év a politikában rettenetesen hosszú idő, és a történelemben sem csak egy epizód. A második világháború után (ami egyes források szerint még Gyurcsánybajnainál is nagyobb pusztítást végzett) mindössze hat esztendő alatt, 1945 és 1951 között a fővárosi polgárok újjáépítették a szétbombázott Budapestet – azóta is jórészt az akkor helyreállított épületekben élünk. Finnország 1992-93-ban akkora gazdasági válságot élt át – 20 százalék fölé ugró munkanélküliséggel, meghatszorozódó államadóssággal, egy év alatt a nemzeti valuta 40 százalékos értékvesztésével –, amire Magyarországon a rendszerváltás óta soha nem volt példa. 1995-ben viszont már teljesítette az EU-tagság feltételeit, az ezredfordulóra pedig egész Európa legjobban működő jóléti állama lett. Vagyis aki azt állítja, hogy (bármekkora dúlást okozott is szerinte az „elmúltnyolcévnek” nevezett, 2002 és 2010 közötti időszak) hét év alatt ne lehetett volna a korábbi hátrányt előnyre változtatni, az a történelmi példák alapján nem mond igazat.

Az Orbán-kabinet hetedik éve kormányoz. Közben belevitte az országot – még Matolcsy pénzügyminisztersége alatt – egy külső ok nélküli kisebb recesszióba, és a gazdasági növekedésünk hétéves átlagban azóta is a legalacsonyabb a térségbeli EU-tagországok között. Szintén az utolsók vagyunk a bérek abszolút értékében és vásárlóerejében, a beruházási rátában, a külföldi beruházások mennyiségében, a cégalapítások arányában, meg szinte az összes fontos gazdasági mutatóban. Közben az államadósság gyakorlatilag nem változott - a bruttó kicsit csökkent, a nettó valamennyit nőtt, ha a meglovasított Manyup-pénzt nem számítjuk -, a munkahelyek száma pedig szinte pontosan annyival bővült, ahányan közmunkásnak álltak vagy külföldre mentek dolgozni. Mellesleg: 2002 és 2010 között ugyanúgy 14 százalékkal emelkedett az egy főre jutó magyar GDP (8600-ról 9800 euróra), mint 2010-től mostanáig (9800-ról 11230-ra). Az egyetlen különbség, hogy akkor nagyobbrészt hitelből, most pedig az uniós források egyszeri, soha vissza nem térő bőségéből finanszíroztuk a csigatempójú növekedést. A költségvetési egyensúly fenntartásának pedig, mint lentebb látni fogjuk, a lerongyolódott humán infrastruktúra és az elmaradt modernizáció formájában olyan súlyos ára lett, amit még évtizedekig fizetni fogunk.

Aki hét éve ül a trónon, a legújabb kori történelmünkben szinte példátlan hatalmat tartva a kezében, az nem mutogathat másra, és nem okolhatja a végzetet vagy a globalizmust a sikertelenségért: az „elmúlthétévvel” (ami már alig kevesebb, mint az elmúlt nyolc), a saját bűneivel, tévedéseivel és szándékos kártételeivel neki kell elszámolnia. Lesz miért: sokat vétkezett.

Gondolattal...

Ami Magyarországot – mondjuk – a már említett, kiugróan sikeres Finnországtól megkülönbözteti, az leginkább egy mentalitásbeli eltérés: a finn gondolkodásban nyoma sincs annak az ideának, hogy a problémáikért valaki más lenne a felelős. Pedig okuk éppen lenne rá, hogy így gondolják, hiszen őket is alaposan megtépte a balsors: hétszáz évig svéd-, majd újabb bő száz esztendeig orosz elnyomás alatt éltek, csak 1917-ben váltak először függetlenné, és azt a bizonyos negyedszázaddal ezelőtti válságot is a Szovjetunió összeomlásának köszönhették. Ennek ellenére sosem okolnak másokat, ami nagyon praktikus, mert amíg más a hibás, addig nem kell változtatni semmin, ők viszont rendszerint gyorsan reagálnak a saját hibáikra. Mi ellenben – és ezt a gondolkodást a miniszterelnök meg a keze alá dolgozó kommunikációs csapat a csúcsra járatta – mindig másokban találjuk meg a felelőst. 2010-ben a „kommunisták”, majd sorban a rokkantnyugdíjasok, a munkanélküliek, a cigányok, Brüsszel, a bevándorlók, a háttérhatalmak, legújabban pedig Soros György civiljei tehetnek arról, hogy ott tartunk, ahol tartunk. Ez a mérgezett, bár politikailag remekül kiaknázható gondolkodás tökéletes alapot szolgáltat arra, hogy a korlátlan hatáskörű kormányfő a felelősséget és a cselekvéskényszert is elhárítsa magától – hiszen miért is tenne másként bármit, ha egyszer úgysem ő tehet róla. Ha valaki egyszer valódi magyarázatot keres rá, hogy hogyan sikerült az Orbán-kormány teljhatalmának hét évében a lassan, de folyamatosan fejlődő világgazdasági környezetben ugyanazt a semmit produkálnunk, mint a krízisről krízisre bukdácsoló Medgyessy-Gyurcsány-Bajnai alatt az elmúlt negyedszázad legnagyobb világgazdasági válsága idején, jusson majd eszébe ez a megfejtés: minket a kormányunk tízmilliárdos reklámkampányokkal, az államosított médiával, új tankönyvekkel és konzekvens kormányzati megnyilatkozásokkal arra a gondolkodásra trenírozott, hogy mindenért másokat kell hibáztatni, nekünk pedig nincs más dolgunk, mint gyűlölni az aktuálisan kijelölt vétkeseket.

Szóval…

Orbán Viktor uralma idején a hatalom a szavainkat is megmérgezte. Nálunk már a nagyvilágot évekkel megelőzve beköszöntött az alternatív tények és a jelentésükből kiforgatott fogalmak korszaka. Az előző ciklus sikerszava, a rezsicsökkentés – amelyre négy évnyi kormányzás és egy eredményesen végigvitt kampány épült – a tényeket tekintve azt jelenti, hogy mialatt a világpiacon 40 százalékkal csökkent az olaj és a gáz ára (főként a gazdaság stagnálása és az alternatív energia előretörése miatt), nálunk választást lehetett nyerni egy, a 2010-es árakhoz képest mindössze 10 százalékos rezsivágással, sőt a kormány azóta is jól megél az emlékéből. A közjavak lenyúlásából megvédés lett (szóban), a napi szinten Budapest legdrágább hoteljében kávézgató, megyényi terület fölött diszponáló Mészáros Lőrincből helyben lakó családi gazdálkodó, az oligarchákból nemzeti tőkés, a sok ezer hektáros hűbérbirtokosokból agrárközéposztály, az atomerőmű két és félszeresére bővítéséből kapacitásfenntartás, a megszorításból „nem megszorítás”, a visszaesésből negatív növekedés, az ipari multik minden határ és gátlás nélküli kiszolgálásából meg az amerikai szabadkereskedelmi egyezmények elvtelen támogatásából gazdasági szabadságharc, az iskolák lerohasztásából oktatási reform, az immár hatszázezer embert elüldöző bérpolitikából életpályamodell, a menekültből migráns, a pénzmosásban utazó nemzetközi szélhámosból professzor, a kurzusművészek önképzőköréből akadémia, a társadalmi célokért ingyen dolgozó önkéntesből ellenséges ügynök, a vízumnepperből agrárattasé, a 200 milliárdért a Várba költöző udvartartásból puritán kormány, a fák helyére kerülő 30 ezer köbméter betonból a Liget megújítása, a közpénzen kitartott szeretőből jógaoktató, az EU-támogatásból épített polgármesteri magánlakból vadászház, a Népszabadság törvénytelen bezárásából pedig egyszerű gazdasági döntés, ami bármikor, bárkivel megtörténhet. És mindig, mindig háborúzunk: az államadósság ellen, az amerikai kormány ellen, a liberálisok (?) ellen, az európai bürokrácia ellen, a kényszerbetelepítés ellen – egy olyan korban, amikor a magyar történelemben szinte egyedülálló módon hetven éve békében és negyedszázada szabadon élünk. Ez nem csupán ártatlan játék a szavakkal: ha egy kormány(fő) hatalmi szóval átírja a köznapi kifejezések jelentését, akkor lehetetlenné teszi azt, ami a görögök óta minden demokrácia alapja és lényege: a közügyek nyilvános és érdemi megvitatását.

Cselekedettel…

Hét év alatt jócskán akadt olyan tett, amit megmagyarázni és megbocsátani is nehéz lesz. A környezetvédelmi minisztérium megszüntetése, az egyetlen tisztességes kormánytag, Ángyán József menesztése, az alkotmánymódosítási szándék elhazudása, majd az alapjogokat szűkítő, egypárti alkotmány elfogadása, a családi pótlék és a szociális támogatások befagyasztása, a tanköteles kor leszállítása, a szakérettségi bevezetése és a szakképzés szétverése, a felsőoktatás tandíjasítása, az állam termőföldvagyonának elrablása, az Alkotmánybíróság és a médiahatóság megszállása, a közmédia prostituálása, a trafikok elkobzása, Andy Vajna kaszinómonopóliuma, a választójog szűkítése és a külföldön élő magyarok kizárása, a roma szavazatok megvásárlása és Farkas Flórián bevédése, a vízumbűnöző Kiss Szilárd diplomata-karrierjének támogatása, a titkos Orbán-Putyin paktum parlamenti felhatalmazás nélküli aláírása, Rogán Antal vagyonbevallása, a letelepedési kötvénynek nevezett, sikkasztással kombinált VIP-embercsempészet, a kormányzati korrupciós ügyekben indult vizsgálatok ügyészségi megakasztása – ha Magyarország egyszer megint tisztességes ország lesz, a rendőrség, a vádhatóság, a jogtudomány, a közigazgatás, az adóhivatal hosszú évekig nem fog tudni mással foglalkozni, mint a politika 2010-től összegyűlt szennyesével. Akinek az Isten kivételesen nagy hatalmat adott (a politikában a kétharmados felhatalmazás annak számít), annak hatalmas felelőssége van a tetteiért, és csak abban bízhatunk, hogy legalább az utókor nem fogja fölmenteni alóla.

Mulasztással…

Alighanem itt veszítettünk a legtöbbet. Mert mit érdemel az a bűnös, aki szinte mindent megtehetne, de nem tesz semmi hasznosat? A kiegyezés után felépült az a Budapest, amelyet ma ismerünk. Trianon után kiépítettük Európa legmodernebb közoktatási rendszerét. A második világégés után (lásd fentebb) újjáépült a főváros. Történelmi léptékben rövid idő alatt is lehetett errefelé maradandót alkotni. De mi épült Orbánék alatt? Mire fog büszkén, szeretettel, meghatottan emlékezni mondjuk fél évszázad múlva az utókor az elmúlt évek alkotásai közül? A déli határ szögesdrótjára (kilométerenként annyiból, amennyiből másutt autópálya létesül)? Az Orbán-telekkel szomszédos Makovecz-arénára? (Fog akkor még bárkit érdekelni a jelenlegi kormányfő hobbija?) Vagy a többi új stadionunkra, a világ legdrágább stadion-férőhelyeivel? A felcsúti kisvasútra? A Dagály-parkolóházra 100 milliárdért? Az ugyanannyiért modernizált, de sosem működő Esztergom-Budapest vasútvonalra? Bethlen István közoktatási minisztere, Klebelsberg Kuno Európa élvonalába emelte a magyar iskolát. Orbán kegyeltjei (Hoffmann, Palkovics) meddig süllyesztik vajon? Horthy alatt Johan Béla a kontinens egyik legerősebb közegészségügyi rendszerét teremtette meg – Balog Zoltán a drasztikus orvoshiányon és az elburjánzó kórházi fertőzéseken kívül mit tud felmutatni? A mai felelősök főnökét mi akadályozta meg, hogy a labdarúgás helyett az oktatás vagy az egészségügy infrastruktúráját, a vidéki úthálózatot vagy a lakásállományt tegye rendbe? A jövőből visszanézve azoknak lesz igazuk, akik szerint most új honfoglalás zajlik, vagy azoknak, akik azt mondják, hogy azért nem épül semmi, mert permanens háborúban nem lehet építkezni, és a főnök sokkal jobban szereti a háborút, mint (a focin kívül) bármit? És mi, akik mindehhez az ezermilliárdokat összeadtuk, a magyar történelem legnagyobb pénzesőjének hét éve után tényleg csak ezt, csak ennyit szeretnénk az utódokra hagyni?

Millei Ilona: A tarja

Publikálás dátuma
2019.04.22 16:16

A húsvéti sonkák, füstölt, főtt combok és a füstölt, főtt tarják között lépdelt a piacon, azt fontolgatva, vajon melyiket is válassza, mikor hirtelenül és váratlanul eszébe jutott a réges-régi történet a nagymamájáról, a Mamiról, és a tarjáról. Nem lehetett több tizenkét évesnél, amikor Mami arra kérte, hogy menjen le a henteshez, és vegyen neki tíz deka tarját. Se többet, se kevesebbet. Még a pénzt is kiszámolta rá. - Kicsikém, nagyon figyelj oda, hogy pontosan tíz deka legyen! - Miért? – kérdezte csodálkozva. - Mert ezt most én akarom egyedül megenni. - Miért? – akadt föl a szeme a meglepetéstől. - Mert én még sohasem ettem tarját. Senkinek nem akarok adni belőle!
Furcsa volt ezt attól a Mamitól hallani, aki az ötvenes évek elején, amikor egy héten csak egyszer ettek húst, még a tányérján lévő rizses húsból is kiválogatta a pörköltdarabokat, és áttette az övére, mert tudta, hogy az unokája nagyon szereti. Mikor csodálkozva ránézett, nagyanyja csak legyintett, nem kell már hús egy hetvenhárom éves öregasszonynak. Volt ez már hét éve is.
Nagyon szerette a nagymamáját, aki hatvannyolc évesen vette magához hat hónapos csecsemőként, és mivel a szülei elváltak, azóta is ő nevelte. Sokszor hallotta már tőle hogyan vitte magával őt, a gyomor-és bélhuruttal küzdő koraszülöttet, mert azt akarta, hogy életben maradjon. Sokszor elmondta azt is, hogyan cipelte nap, mint nap a „Zöldkeresztbe”, hogyan etette, itatta, hogy meggyógyuljon. De nem csak ezért szerette, hanem a meséiért is, amiket minden áldott este felolvasott neki a Benedek Elekből, vagy az Andersenből, egészen addig, amíg ki nem száradt a szája, vagy el nem aludt mesélés közben.
Szaladt hát a henteshez a tarjáért. Futás közben nagyon büszke volt magára, amikor arra gondolt, hogy tizenkét évesen rájött a majd’ nyolcvan éves nagyanyja titkára: sosem engedhette meg magának a luxust, de mielőtt meghalna, ki szeretné próbálni, milyen is az.
- Megérdemli a tarját - konstatálta magában -, hiszen tizenhárom évesen már cselédlány volt a grófnőnél, és ha valamit elrontott, hatalmas pofont kapott érte. Megérdemli, mert még sosem evett ilyet, és ez jár neki! Olyan világ kellene, ahol mindig mindenki ehet tarját – szögezte le magában, és belépett a hentesboltba. Nézte, ahogy a nagydarab férfi vékony szeletekre vágja a a tarját, becsomagolja, és átadja neki.
Hanyatt-homlok rohant vele haza, hogy nagymamája minél hamarabb megkapja. Mami lassan, óvatosan bontotta ki a kicsiny csomagot, és megbűvölten nézte a rózsaszínű, gusztusos tarját. Aztán finom mozdulattal beleharapott az első szeletbe, lehunyt szemmel ízlelgette, hogy végül az összes tarja eltűnjön a szájában.
Ő nem azért szomorkodott, mert sajnálta volna nagyanyjától a finom falatokat, inkább azért, mert megértette, milyen borzasztó az, ha valakinek majd’ nyolcvan éves koráig kell arra várnia, hogy egy ilyen pitiáner „luxust” megengedhessen magának. És ezt is csak azért, mert most egy kicsit jobban megy nekik. Az apja ugyanis ’56-ban asztalosműhelyt nyitott, maszek lett. A bolt beindult, ő pedig minden héten vitt apanázst az édesanyjának, és neki. Nem sok pénz volt, de a semminél több. Ez volt az egyetlen bevételük. Mami ugyanis nem kapott nyugdíjat, sohasem volt munkahelye. Nagypapa tartotta el, amíg élt. A Papi is asztalos volt, a Ganz-MÁVAGnál dolgozott. Sohasem keresett sokat.
Mami négy gyereket szült, három lányt és egy fiút. Az apját. Sokszor mesélte neki, milyen rossz gyerek volt, mert mindig sírt. Mami sokszor csak úgy tudott főzni, ha az egyik karjában tartotta, miközben a másik kezével kavargatta az ételt. A meséhez tartozott az is, hogy bár nagyon szegények voltak, de Mami büszke asszony volt, sohasem kért kölcsön semmit senkitől. Ha valami nem volt otthon, hát akkor az kimaradt az ételből.
Minden héten, amikor az apja megérkezett az ellátásukra szánt pénzzel, azzal lépett be az ajtón:
- Mami, maga még él? Meddig akar még élni?!
És Mami sohasem sértődött meg. Zavartan nevetgélt, aztán mindig megsimogatta a fia fejét.
A piacon nagy volt a sürgés-forgás. Mikor ő következett a sorban, a legkisebb kötözött sonkát kérte a hentestől.
- Húsz deka, elég lesz?
- Adjon még tíz deka tarját is – mondta lehajtott fejjel. Arra gondolt, milyen jó lenne megosztani a finomságokat az unokáival, de sajnos nem lehet. A gyerekei családjukkal együtt évek óta messze idegenben élnek, lassan már követni sem tudja, merre járnak. Jó, ha kétévente megengedhetik maguknak, hogy hazajöjjenek.
Frissítve: 2019.04.22 16:16

Körmöczy György: WC-t Amerikába

Publikálás dátuma
2019.04.22 13:10

Fotó: Fortepan
Apám 1956 novemberében itt hagyott csapot-papot, országot, asszonyt, gyereket.
Távozását megelőzően sem töltött sok időt velünk, mivel vagy Magyarország és Palesztina közötti embercsempészettel foglalkozott, vagy az emiatt kiszabott börtönbüntetését töltötte Rákosiék börtönében. A két év börtönéletet követően pedig következett még másfél év a közismerten vidám kistarcsai internálótáborban.
A forradalomban való néhány napos és máig meglehetősen tisztázatlan részvétele a család szempontjából ezek után már igazán elhanyagolható volt. De hogy volt benne valamiféle érdeklődés irántunk, az is bizonyította, hogy a zűrös novemberi napok egyikén beállított egy Pobedával - ifjabbak kedvéért, szovjet gyártmányú középkategóriás autómárka -, aminek a motorházteteje nemzeti színű lobogóval volt letakarva, és az volt ráírva: Nemzetőrség. Apám lába be volt kötözve, mint egy sebesültnek. Egy hős, gondoltam. (Bizonyára sokan vannak manapság, akik sírva könyörögnének egy ilyen bekezdésért az önéletrajzban.)
Néhány pillanat múlva pedig, még mielőtt anyám, vagy nagyszüleim felocsúdtak volna a váratlan érkezés okozta döbbenetből, kivitt az autóhoz, hogy megmutassa. S ha már ott voltam, mindjárt be is ültetett, és elindultunk egy körre a szétlőtt városban. A szórványos lövöldözések apámat nem zavarták, én viszont egy kicsit féltem. Vagyis inkább nagyon.
Hogy anyám és nagyszüleim mit érezhettek az alatt az egy óra alatt, amíg mi a városban sétakocsikáztunk kiégett tankok és betört kirakatú házak között, azt akkor tudtam meg, amikor hazaérkeztünk. Röviden: apám egy idő után jobbnak látta, ha a túlerővel szemben elmenekül.
Legközelebb 1974-ben láttam újra.
***

Ha csak ezt nézzük, távozása Magyarországról akár indokolt is lehetett volna.
Leszámítva azt az aprócska körülményt, hogy mindezt nem velünk, és nem is értünk tette, hanem a saját bőre megmentéséért, valamint egy nála jóval idősebb nő kedvéért, aki nem mellesleg őt a rendszeresnek mondható pénzzavarai közepette anyagilag támogatta. Ezért aztán apám úri becsületből később el is vette feleségül.
A rend kedvéért el kell azonban ismerni, hogy az embercsempész tevékenység sem volt előzmények nélküli. Az öreg a szerencsejátékosoknak abba a fajtájába tartozott, akik örökösen veszítenek, és akik emiatt a tét folyamatos emelésével próbálnak a veszteségek kútjából kimászni. Természetesen sikertelenül. Ezért aztán életük folyamatos menekülés.
Így történt, hogy a hitelezők, apám távollétében rendszeresen nagyanyám lakásán jelentek meg, hogy az aktuális kártyaadósságot behajtsák.
Némi purparlét követően mama ilyenkor kénytelen volt egy-egy családi ékszertől megválni. Amit viszont nagyapám egy idő után megunt, és megtiltotta, hogy az adósságokat a családi kassza terhére rendezze.
Jogosan.
A történtek után apám az örök vesztesek fent említett szokásos taktikájával ismét kénytelen volt emelni a tétet, és hogy adósságait rendezhesse, beállt embercsempésznek Genova és Palesztina között, mivel a talaj valószínűleg amúgy is forróvá válhatott már a lába alatt.
Csak hát a szerencse, meg a várva várt nagy pénz sohasem a lúzerekre mosolyog rá. Így egy szép napon azon vette észre magát, hogy a börtönben csücsül.
***

Szabadulása után, az ominózus esetet leszámítva nem láttam tizennyolc éven át. Ő Amerikában, mi itthon.
Megvoltunk.
Olykor váltottunk néhány levelet, de ettől sem neki, sem nekem nem lett jobb, érdekeink a párhuzamos egyenesek világában bolyongtak: ő megértést, és valamiféle távoli szeretetet vagy csodálatot várt volna el, nekünk sokkal prózaibb módon a gyerektartásra lett volna szükségünk. Egyik sem teljesült soha.
Aztán egyszer csak megjelent, és úgy viselkedett, mint a mesebeli királyfi a fehér lovon. Vagy mint az ötvenhatosok nagy többsége. Bérelt autó, Hotel Intercontinental, régi haverok, kurvák, cigánnyal húzatás, ésatöbbi.
És mintha mi se történt volna: édes fiam, hogy van anyád?
***

Immár felnőttként valami homályos, zavaros nosztalgia ébredt bennem az elveszett apa, a tanácstalan kamaszkor iránt. Mint az a nő, akit ugyan egész életében vert a férje, mégsem hagyja el, mert azt hiszi, még mindig meg tudja változtatni.
Hátha most.
Így voltam én is akkor.
Két hét ismerkedés, a forró kása kerülgetése, udvarias közhelyek, majd minden átmenet nélkül az atyai bizalmaskodás, az összekacsintás szándéka, nagyhangú ígéretek, és a hamiötvenhatbannemlettünkvolna című lemez.
Kavarogtak bennem az érzések. Egyik oldalon a kitörölhetetlen tények, a másikon meg az, hogy hát mégiscsak az apámról van szó. Még azt se mondtam meg neki, hányszor kellett letagadnom a pártállamban a puszta létezését is.
Ma már kristálytisztán tudom, mit kellett volna tennem.
Akkor nem tudtam.
***

Az időtájt egy lakótelepi panellakásban laktunk. Mi egészen jól elvoltunk, apámnak persze kicsi volt az ötvenkét négyzetméter - gondolom a nevadai síkságokhoz képest. De egyvalami felkeltette az érdeklődését. A lakásban a WC. És annak felszerelése. Egész pontosan a lehúzó lánc, és a végén a fogantyú.
Teljesen lázba jött tőle.
Kiderült, aktuálisan vízvezeték szereléssel foglalkozik. Plumber. Én vagyok kint plumber.
Már ez is meglepett.
Még az általánosban azt kellett beírni apja foglalkozása rovatba: villanyszerelő.
Hol? Hát a börtönben. Esetleg Sztálinvárosban. De ez akkor titok volt, meg nem is kérdezték.
És most? Most plumber.
Tudvalevőleg junájted sztétsz momentán az ilyen lehúzós vécé nincs már. Csak fáin, nyomógombos, öblítős. A hollywoodi sztárok megőrülnének az ilyenért.
Ma úgy mondanánk: retró rötyi.
Figyelj kisfiam! Nagy biznisz, nagy pénz! Te (mármint én) megveszed itt a WC-t, kiküldöd, én beszerelem, jó pénzt csinálunk. Csak csináld azt, amit mondok.
Megszédültem. Lelki szemeim előtt dollárkötegek sorjáztak az asztalomon.
Mindent megbeszéltünk még mielőtt visszament Los Angelesbe. EL É-be. Majdnem mindent.
***

A WC csésze beszerzése szinte gyerekjáték volt.
A tartály.
Miért? Tartály is kell?
Bölcsész…
Persze.
Tudvalevőleg, a magyar hiánygazdaság akkori zászlós hajója a vécétartály volt rézcső kimenettel, tömítésekkel. Hogy miért pont ez a cikk, rejtély.
Egyetlen szaküzletben se volt. Corvin, Lottó, Budai Lottó. Széttárt karok, sajnálkozás.
Sehol.
Kétségbeesés. Telefon Los Angelesbe.
Nem is kerül sokba a kezdő tanári fizetéshez képest.
Ne aggódj, Géza bácsi a Szabolcs utcai kórház TMK vezetője régi kistarcsai haver. Szólj neki, hogy én kérem!
És tényleg. Géza bácsi szólt, üzletben félretéve, borravaló átadva. Hurrá, királyság! Célegyenes. Már csak a feladás van hátra. Gyerekjáték. És dől a pénz.
***

Csomag feladása a tengerentúlra akkortájt a BOY-szolgálat nevű intézménynél volt lehetséges. Így azután WC-csésze plusz tartály Trabantba be, irány a Bajcsy-Zsilinszky út.
Üzlet előtt húszméteres sor. Karácsony előtt járván előttem kis csomagokban bejgli, házi kolbász, tokaji aszú, szilvapálinka szépen becsomagolva a gyerekeknek Ámerikába.
Jómagam, lehajtott fejjel egy WC-csészét tologattam magam előtt a sorban a nyílt utcán.
Mi lesz most? Semmi.
Mindössze egy tanítványom járt épp akkor arra, és köszönt rám hangosan, megértően.
Tiszteletem, tanár úr!
***

Az üzletben az unott tisztviselő azt kérdezi, hová, mi lesz feladva. Hát WC-csésze Los Angelesbe. Mögöttem diszkrét kuncogás.
Ekkor fejét felemelve a papírokból: És így üresen, vagy tele?
Némi szarkazmussal, és könnyekkel a szemében az elfojtott röhögéstől.
Ennél a pontnál elbizonytalanodtam.
Mit is keresek én itt, kezdő tanár, egykori gombfocibajnok, lemezlovas és sportújságíró? Kell ez nekem?
De már nem volt visszaút.
- Fel akarom adni, - mondom elszántan. - Itt a cím.
Tisztviselő fejvakarás.
- Milyen kategóriában szeretné?
- Ajándék kategóriában.
- Mégis, mi a tárgy jellege? WC-csésze ugyanis nincs a feladható tárgyak listájában.
- Jellege használati tárgy.
- Az nem lehet, itt ajándékokat szoktak küldeni.
Elkeseredtem.
- De talán lehetne esetleg porcelán - derült fel a derék tisztviselő jóindulatúan.
Megadom magam. Legyen, csak gyerünk már.
- Viszont a porcelán kiviteléhez nemzeti banki engedély szükséges - tette hozzá-, szíveskedjék az engedélyt beszerezni, majd azzal visszajönni.
Összeomlottam. Azt hittem, ennél már nem lehet rosszabb.
Tévedtem.
Csésze vissza a Trabantba, irány a Nemzeti Bank. Még szerencse, hogy nincs messze. Portás nem érti, miért megyek egy WC-csészével a hivatalba.
- Maga a karbantartó?
Elmagyarázom.
Együtt érzően bólogat. Sok hülyét láthatott már.
Csinos hölgy a pultban.
Mondom.
Hátraszól.
- Vécét akarnak Amerikába küldeni, mit kell kitölteni? Összeszaladnak. Konzílium a beteg fölött.
Ügyfél eközben megsemmisülten áll, csészével a lábánál.
Vihogva kezembe nyomnak egy nyomtatványt.
Kitöltöm.
- Két hét múlva tessék visszajönni érte. A csészét nem szükséges hozni.
Harsány nevetés.
Két hét múlva.
- Lányok! A vécés van itt, készen van az engedély?
Hogy abban a pillanatban apámról mit gondoltam, azt a nyomdafesték nem tűrné el.
Most már mindegy. Engedély kézben, diadalmasan vissza a BOY- hoz.
Fejvakarás.
Már megint.
- Megérdeklődtük, sajnos ezt a műtárgyat nem lehet légi úton küldeni - így a tisztviselő.
- Csak tengeri úton. Tessék az IKKÁ-ba menni vele, ott biztos felveszik - mondja szánakozva.
(IKKA: IBUSZ Külföldi Kereskedelmi Akció - ifjabbaknak. Csomag külföldre - értsd nyugatra, valamint nyugatról.) Ismeretterjesztés gyanánt.
Nos, az sincs messze. Ha már ennyit belefektettem.
IKKA.
Rezignáltan elmondom, rutinosan várom a hatást.
Szemük se rebben.
- Tessék ide feltenni a pultra, Hamburgig vonaton, onnan hajóval küldjük tovább. 860 dollár lesz, ezt tessék kitölteni.
Épp nem volt nálam 860 dollár. A nagyobb baj akkor lett volna, ha mégis.
Rosszul voltam, szédültem, magamban káromkodtam kifelé menet, és feltettem magamnak azt a - teljesen hiábavaló - kérdést, miért pont engem vert meg az Isten ilyen apával.
Hazamentem.
Éjjeli telefon Los Angeles-be. EL É-be. Az időeltolódás miatt.
Beszámolok.
- Mennyi? 860 dollár? Az nagyon drága - mondja. Akkor nem kell.
Mély levegőt vettem, majd a vonalat megszakítottam.
***
Az érintetlen WC csésze, plusz tartály még két évig állt a garázsban.
Amikor a nyaralót építettük, felhasználásra került. Jól jött. Használat előtt, közben és utána gyakran emlegettük a történetét. A családi folklór része lett.
***
Apámmal soha többé nem beszéltünk egymással. De nemcsak emiatt.