Az ő vétke (Alternatív hétév-értékelő)

Publikálás dátuma
2017.02.18 08:30
Népszava fotó/Molnár Ádám
Fotó: /

„Gyónom a mindenható Istennek és nektek, testvéreim, hogy sokszor és sokat vétkeztem, gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással: én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem...”

(Részlet a katolikus mise bevezető szertartásából)

Hét év a politikában rettenetesen hosszú idő, és a történelemben sem csak egy epizód. A második világháború után (ami egyes források szerint még Gyurcsánybajnainál is nagyobb pusztítást végzett) mindössze hat esztendő alatt, 1945 és 1951 között a fővárosi polgárok újjáépítették a szétbombázott Budapestet – azóta is jórészt az akkor helyreállított épületekben élünk. Finnország 1992-93-ban akkora gazdasági válságot élt át – 20 százalék fölé ugró munkanélküliséggel, meghatszorozódó államadóssággal, egy év alatt a nemzeti valuta 40 százalékos értékvesztésével –, amire Magyarországon a rendszerváltás óta soha nem volt példa. 1995-ben viszont már teljesítette az EU-tagság feltételeit, az ezredfordulóra pedig egész Európa legjobban működő jóléti állama lett. Vagyis aki azt állítja, hogy (bármekkora dúlást okozott is szerinte az „elmúltnyolcévnek” nevezett, 2002 és 2010 közötti időszak) hét év alatt ne lehetett volna a korábbi hátrányt előnyre változtatni, az a történelmi példák alapján nem mond igazat.

Az Orbán-kabinet hetedik éve kormányoz. Közben belevitte az országot – még Matolcsy pénzügyminisztersége alatt – egy külső ok nélküli kisebb recesszióba, és a gazdasági növekedésünk hétéves átlagban azóta is a legalacsonyabb a térségbeli EU-tagországok között. Szintén az utolsók vagyunk a bérek abszolút értékében és vásárlóerejében, a beruházási rátában, a külföldi beruházások mennyiségében, a cégalapítások arányában, meg szinte az összes fontos gazdasági mutatóban. Közben az államadósság gyakorlatilag nem változott - a bruttó kicsit csökkent, a nettó valamennyit nőtt, ha a meglovasított Manyup-pénzt nem számítjuk -, a munkahelyek száma pedig szinte pontosan annyival bővült, ahányan közmunkásnak álltak vagy külföldre mentek dolgozni. Mellesleg: 2002 és 2010 között ugyanúgy 14 százalékkal emelkedett az egy főre jutó magyar GDP (8600-ról 9800 euróra), mint 2010-től mostanáig (9800-ról 11230-ra). Az egyetlen különbség, hogy akkor nagyobbrészt hitelből, most pedig az uniós források egyszeri, soha vissza nem térő bőségéből finanszíroztuk a csigatempójú növekedést. A költségvetési egyensúly fenntartásának pedig, mint lentebb látni fogjuk, a lerongyolódott humán infrastruktúra és az elmaradt modernizáció formájában olyan súlyos ára lett, amit még évtizedekig fizetni fogunk.

Aki hét éve ül a trónon, a legújabb kori történelmünkben szinte példátlan hatalmat tartva a kezében, az nem mutogathat másra, és nem okolhatja a végzetet vagy a globalizmust a sikertelenségért: az „elmúlthétévvel” (ami már alig kevesebb, mint az elmúlt nyolc), a saját bűneivel, tévedéseivel és szándékos kártételeivel neki kell elszámolnia. Lesz miért: sokat vétkezett.

Gondolattal...

Ami Magyarországot – mondjuk – a már említett, kiugróan sikeres Finnországtól megkülönbözteti, az leginkább egy mentalitásbeli eltérés: a finn gondolkodásban nyoma sincs annak az ideának, hogy a problémáikért valaki más lenne a felelős. Pedig okuk éppen lenne rá, hogy így gondolják, hiszen őket is alaposan megtépte a balsors: hétszáz évig svéd-, majd újabb bő száz esztendeig orosz elnyomás alatt éltek, csak 1917-ben váltak először függetlenné, és azt a bizonyos negyedszázaddal ezelőtti válságot is a Szovjetunió összeomlásának köszönhették. Ennek ellenére sosem okolnak másokat, ami nagyon praktikus, mert amíg más a hibás, addig nem kell változtatni semmin, ők viszont rendszerint gyorsan reagálnak a saját hibáikra. Mi ellenben – és ezt a gondolkodást a miniszterelnök meg a keze alá dolgozó kommunikációs csapat a csúcsra járatta – mindig másokban találjuk meg a felelőst. 2010-ben a „kommunisták”, majd sorban a rokkantnyugdíjasok, a munkanélküliek, a cigányok, Brüsszel, a bevándorlók, a háttérhatalmak, legújabban pedig Soros György civiljei tehetnek arról, hogy ott tartunk, ahol tartunk. Ez a mérgezett, bár politikailag remekül kiaknázható gondolkodás tökéletes alapot szolgáltat arra, hogy a korlátlan hatáskörű kormányfő a felelősséget és a cselekvéskényszert is elhárítsa magától – hiszen miért is tenne másként bármit, ha egyszer úgysem ő tehet róla. Ha valaki egyszer valódi magyarázatot keres rá, hogy hogyan sikerült az Orbán-kormány teljhatalmának hét évében a lassan, de folyamatosan fejlődő világgazdasági környezetben ugyanazt a semmit produkálnunk, mint a krízisről krízisre bukdácsoló Medgyessy-Gyurcsány-Bajnai alatt az elmúlt negyedszázad legnagyobb világgazdasági válsága idején, jusson majd eszébe ez a megfejtés: minket a kormányunk tízmilliárdos reklámkampányokkal, az államosított médiával, új tankönyvekkel és konzekvens kormányzati megnyilatkozásokkal arra a gondolkodásra trenírozott, hogy mindenért másokat kell hibáztatni, nekünk pedig nincs más dolgunk, mint gyűlölni az aktuálisan kijelölt vétkeseket.

Szóval…

Orbán Viktor uralma idején a hatalom a szavainkat is megmérgezte. Nálunk már a nagyvilágot évekkel megelőzve beköszöntött az alternatív tények és a jelentésükből kiforgatott fogalmak korszaka. Az előző ciklus sikerszava, a rezsicsökkentés – amelyre négy évnyi kormányzás és egy eredményesen végigvitt kampány épült – a tényeket tekintve azt jelenti, hogy mialatt a világpiacon 40 százalékkal csökkent az olaj és a gáz ára (főként a gazdaság stagnálása és az alternatív energia előretörése miatt), nálunk választást lehetett nyerni egy, a 2010-es árakhoz képest mindössze 10 százalékos rezsivágással, sőt a kormány azóta is jól megél az emlékéből. A közjavak lenyúlásából megvédés lett (szóban), a napi szinten Budapest legdrágább hoteljében kávézgató, megyényi terület fölött diszponáló Mészáros Lőrincből helyben lakó családi gazdálkodó, az oligarchákból nemzeti tőkés, a sok ezer hektáros hűbérbirtokosokból agrárközéposztály, az atomerőmű két és félszeresére bővítéséből kapacitásfenntartás, a megszorításból „nem megszorítás”, a visszaesésből negatív növekedés, az ipari multik minden határ és gátlás nélküli kiszolgálásából meg az amerikai szabadkereskedelmi egyezmények elvtelen támogatásából gazdasági szabadságharc, az iskolák lerohasztásából oktatási reform, az immár hatszázezer embert elüldöző bérpolitikából életpályamodell, a menekültből migráns, a pénzmosásban utazó nemzetközi szélhámosból professzor, a kurzusművészek önképzőköréből akadémia, a társadalmi célokért ingyen dolgozó önkéntesből ellenséges ügynök, a vízumnepperből agrárattasé, a 200 milliárdért a Várba költöző udvartartásból puritán kormány, a fák helyére kerülő 30 ezer köbméter betonból a Liget megújítása, a közpénzen kitartott szeretőből jógaoktató, az EU-támogatásból épített polgármesteri magánlakból vadászház, a Népszabadság törvénytelen bezárásából pedig egyszerű gazdasági döntés, ami bármikor, bárkivel megtörténhet. És mindig, mindig háborúzunk: az államadósság ellen, az amerikai kormány ellen, a liberálisok (?) ellen, az európai bürokrácia ellen, a kényszerbetelepítés ellen – egy olyan korban, amikor a magyar történelemben szinte egyedülálló módon hetven éve békében és negyedszázada szabadon élünk. Ez nem csupán ártatlan játék a szavakkal: ha egy kormány(fő) hatalmi szóval átírja a köznapi kifejezések jelentését, akkor lehetetlenné teszi azt, ami a görögök óta minden demokrácia alapja és lényege: a közügyek nyilvános és érdemi megvitatását.

Cselekedettel…

Hét év alatt jócskán akadt olyan tett, amit megmagyarázni és megbocsátani is nehéz lesz. A környezetvédelmi minisztérium megszüntetése, az egyetlen tisztességes kormánytag, Ángyán József menesztése, az alkotmánymódosítási szándék elhazudása, majd az alapjogokat szűkítő, egypárti alkotmány elfogadása, a családi pótlék és a szociális támogatások befagyasztása, a tanköteles kor leszállítása, a szakérettségi bevezetése és a szakképzés szétverése, a felsőoktatás tandíjasítása, az állam termőföldvagyonának elrablása, az Alkotmánybíróság és a médiahatóság megszállása, a közmédia prostituálása, a trafikok elkobzása, Andy Vajna kaszinómonopóliuma, a választójog szűkítése és a külföldön élő magyarok kizárása, a roma szavazatok megvásárlása és Farkas Flórián bevédése, a vízumbűnöző Kiss Szilárd diplomata-karrierjének támogatása, a titkos Orbán-Putyin paktum parlamenti felhatalmazás nélküli aláírása, Rogán Antal vagyonbevallása, a letelepedési kötvénynek nevezett, sikkasztással kombinált VIP-embercsempészet, a kormányzati korrupciós ügyekben indult vizsgálatok ügyészségi megakasztása – ha Magyarország egyszer megint tisztességes ország lesz, a rendőrség, a vádhatóság, a jogtudomány, a közigazgatás, az adóhivatal hosszú évekig nem fog tudni mással foglalkozni, mint a politika 2010-től összegyűlt szennyesével. Akinek az Isten kivételesen nagy hatalmat adott (a politikában a kétharmados felhatalmazás annak számít), annak hatalmas felelőssége van a tetteiért, és csak abban bízhatunk, hogy legalább az utókor nem fogja fölmenteni alóla.

Mulasztással…

Alighanem itt veszítettünk a legtöbbet. Mert mit érdemel az a bűnös, aki szinte mindent megtehetne, de nem tesz semmi hasznosat? A kiegyezés után felépült az a Budapest, amelyet ma ismerünk. Trianon után kiépítettük Európa legmodernebb közoktatási rendszerét. A második világégés után (lásd fentebb) újjáépült a főváros. Történelmi léptékben rövid idő alatt is lehetett errefelé maradandót alkotni. De mi épült Orbánék alatt? Mire fog büszkén, szeretettel, meghatottan emlékezni mondjuk fél évszázad múlva az utókor az elmúlt évek alkotásai közül? A déli határ szögesdrótjára (kilométerenként annyiból, amennyiből másutt autópálya létesül)? Az Orbán-telekkel szomszédos Makovecz-arénára? (Fog akkor még bárkit érdekelni a jelenlegi kormányfő hobbija?) Vagy a többi új stadionunkra, a világ legdrágább stadion-férőhelyeivel? A felcsúti kisvasútra? A Dagály-parkolóházra 100 milliárdért? Az ugyanannyiért modernizált, de sosem működő Esztergom-Budapest vasútvonalra? Bethlen István közoktatási minisztere, Klebelsberg Kuno Európa élvonalába emelte a magyar iskolát. Orbán kegyeltjei (Hoffmann, Palkovics) meddig süllyesztik vajon? Horthy alatt Johan Béla a kontinens egyik legerősebb közegészségügyi rendszerét teremtette meg – Balog Zoltán a drasztikus orvoshiányon és az elburjánzó kórházi fertőzéseken kívül mit tud felmutatni? A mai felelősök főnökét mi akadályozta meg, hogy a labdarúgás helyett az oktatás vagy az egészségügy infrastruktúráját, a vidéki úthálózatot vagy a lakásállományt tegye rendbe? A jövőből visszanézve azoknak lesz igazuk, akik szerint most új honfoglalás zajlik, vagy azoknak, akik azt mondják, hogy azért nem épül semmi, mert permanens háborúban nem lehet építkezni, és a főnök sokkal jobban szereti a háborút, mint (a focin kívül) bármit? És mi, akik mindehhez az ezermilliárdokat összeadtuk, a magyar történelem legnagyobb pénzesőjének hét éve után tényleg csak ezt, csak ennyit szeretnénk az utódokra hagyni?

2017.02.18 08:30

Szüdi János: A petárdaeffektus

Publikálás dátuma
2019.02.17 16:00
NAGYSZÜLOK IS KAPHATNAK GYEDET - A gyerek pedig köteles eltartani a szüleit
Fotó: SHUTTERSTOCK/
Látszik, hogy az országnak nincs pénzügyminisztere. Igaz évekig pénzügyminisztérium sem volt. Mára van minisztérium, van kinevezett pénzügyminiszter, csak éppen semmi súlya nincsen a kormányban. Nincs, mivel a gyakorlatban kormány sincs. Egyetlen ember, a miniszterelnök szava számít. Ezt az állítást messzemenően alátámasztja az évértékelőn meghirdetett 7+1+1 pontból álló választási programcsomagja. A rendszerváltás óta nem volt még olyan miniszterelnök, aki ennyi fedezetlen csekket állított volna ki, hasonlóan a nagy elődhöz, Kádár Jánoshoz, aki például - közérzetjavító intézkedésként - bejelentette az élelmiszerárak csökkentését a hatvanas évék végén. Ő végre is hajtotta, amit ígért. A mai napig emlékeznek az öregek a három hatvanas kenyérre, tejre, a háromforintos „fradi kolbászra”. Orbán Viktor ígérgetni tud, ám az ígéretek beváltására már sok esetben nem kerül sor. Innen ered egyik fullajtárjának elszólása: „ígéret kategóriájában megoldottuk.”
Mostani bejelentései petárdaként röppentek a magasba. Tapsvihar, csodálkozó sikongatások, elismerő bólintások, kéjes nyögdécselések, tágra nyitott szájak és szemek, füttyentgetések kísérik a pályaíveket. A petárdák nem esnek szét. Nem robbannak. Állócsillagok, fekete lyukak az égen. Senki nem tudhatja mit is rejtenek valójában az ígéretek, de jól hangzanak, s elfednek minden aktuális problémát. Mielőtt átnézzük az új közérzetjavító bejelentéseket, két dolgot érdemes végiggondolni: kinek a pénzét osztogatja Orbán? Az adófizetőkét. Mészáros Lőrinc és a többi száz leggazdagabb magyar nem finanszíroz, csak továbbgazdagodik e program által is. Másodszor, hová vezetettek az említett kádári intézkedések? Államcsődhöz! Így hát gaudiumra semmi ok!
Nézzük a bejelentéseket! Minden negyven év alatti nő az első házasságakor tízmillió forint kedvezményes kölcsönben részesülhet. A törlesztést az első két gyerek születése után három-három évre felfüggesztik, a második gyereknél a tartozás harmadát elengedik. A harmadik gyerek megszületése esetén az egész tartozást elengedik. Minden fiatal házaspár kap tízmillió forintot? Szegény? Gazdag? Magyar? Cigány? Csak házasodni kell? Nincs kamat? Nem is kell visszafizetni? Elég szülni? A bankok fizetnek majd mint a katonatiszt? A válaszokra várni kell. Ami biztosnak tűnik, aki elkapkodta a házasságkötést az valószínűleg ráfázott. Vannak azért biztos befutók. Orbán Rózának - az ígérgető 19 éves, hajadon lányának - például jó esélye van arra, hogy esküvője költségeinek egy részét kifizettesse az állammal. Orbán Flórának, az osztogató másik, hajadon, 14 éves lányának az esélyei a lehetséges következmények miatt bizonytalanok.
Lépjünk tovább. Bővítik a családi otthonteremtési kedvezmény (csok) kedvezményes hitelét, amelyet két vagy több gyermek esetén használt lakások vásárlására is lehet fordítani. A csok bővítését nem kell magyarázni. A használt lakások vásárlásához nyújtott húsz-harmincmillió forint támogatás segíthetne az otthonhoz jutáshoz, ha hatására a lakásárak nem szöknének azonnal az égig, s ha a szegények is hozzá tudnának jutni a pénzhez. A falvakban élők esélyei jobbak lennének, mint a városi lakásra vágyóké, azonban ők – a bejelentő szerint – másik, testre szabott megoldást kapnak néhány hét múlva. Jelenleg várólistára kerültek.
Mit mond a következő ígéret? A második gyermeknél egymillió forintot átvállalnak a nagycsaládosok jelzáloghiteléből. A harmadiknál négymilliót, minden további gyereknél egy-egy milliót. A jelzáloghitel átvállalásának a petárdája megfejtésre vár. Valaki kölcsönkér. A hitelező pedig úgy ad kölcsönt, hogy jelzálogot vezettet a kölcsönkérő házára. Létezik egy jelzálog-hitelintézet, amelyik jelzáloglevelet bocsát ki. Csak a jelzálog alapjául szolgáló hitel kifizetését vállalhatja át az állam.
Tegyünk még egy lépést. Azok a nők, akik legalább négy gyermeket szültek és neveltek, életük végéig mentesülnek a személyi jövedelemadó megfizetése alól. Ez az ígéret azoknak kecsegtető, akik jól fizető állásban vannak. Miután a megjelent szöveg múlt időt használ, ez a mentesség azoknak is járhat, akik a megjelenő szabályozás hatályba lépése előtt teljesítették a feltételeket. A „szültek” kifejezés viszont kizárja az örökbefogadott és a nevelt gyermekek beszámítását. A gyermekét egyedül nevelő apa sem számíthat a támogatásra. Az „életük végéig” fordulat remélhetően nem a nyugdíjak jövőbeli megadóztatására céloz.
Ugorjunk! Elindul a nagycsaládosok autóvásárlási programja. A legalább háromgyermekes családoknak két és félmillió forint vissza nem térítendő támogatást adnak legalább hétszemélyes autó vásárlásához. Ez az első olyan ígéret, amelynek szövegéből arra lehet következtetni, hogy a gyermekhez férfira is szükség van. Az autóvásárlásra nem csak az anya jogosult. Jó hír az is, hogy maga a bejelentő is megkaphatja a támogatást, amire a vagyonbevallása szerint rá is szorul. Reméljük ezzel az állami segítséggel az intézkedést bejelentő miniszterelnök meg tudja venni az autóját, hiszen ezek a kocsik négymillió forintnál kezdődnek.
A következő lépés valóban nemzetmentő. Huszonegyezer új bölcsődei férőhelyet hoznak létre három év alatt. A huszonegyezer új férőhely nem biztos, hogy elég, de jó alkalom újabb kiemelt állami beruházás indítására. Ekkor nincs közbeszerzés, hatósági engedély, a számla is mozoghat felfelé. A bölcsődebővítés hasznos lehet, ha a „rabszolgatörvény” alapján a szülőkre kivetik a maximális túlmunkát.
Nézzük a következő jó hírt. Bevezetik a nagyszülői gyermekgondozási díjat, így a nagyszülők is maradhatnak gyeden a szülők helyett. A nagyszülői gyermekgondozási díj bevezetése összhangban áll a nagyszülő gyermekgondozási segítő ellátásra való jogosultságával. Így legalább bezárul a kör. Az alaptörvény (szándékos kisbetűvel) szerint a gyermek köteles gondoskodni szüleiről, a nagyszülő meg ellátja a szülők gyermekeit.
Egy új terület következik. A nyolcadik pont az egészségügyről szól. Kap hétszázmilliárdot a fejlesztésekre. Igaz a centrumkórház megépítésének költsége is benne foglaltatik ebben az összegben, így érvényesülhet az eddigi gyakorlat, a maradék-elv szerinti elosztás. Miután nincs fejlesztési koncepció, miután nem lehet tudni mire is lenne szükség, biztosan lesznek, akik jól járnak. Ezek közé tartoznak mindazok, akik építhetnek, beszállíthatnak a szokásos – ”névre szóló” - kiválasztási rend alkalmazásával, a szokásos kiemeltté nyilvánítás mellett.
Ismét egy másik területre érkezünk. A kilencedik pont tovább bővíti a gyermekek utaztatására szaporodott vállalkozások lehetőségeit. Orbán ugyanis bejelentette: a középiskolások a kilencedik és a tizenegyedik évfolyam végén kétszer kéthetes külföldi nyelvtanfolyamon vehetnek részt, amelynek a költségét a kormány állja. A határon túli magyaroknál tett látogatások megszervezése mellett több mint százezer tanuló nyári programját kell állami pénzből megszervezni. Mértékadó vélemények szerint a nyelvtanulás akkor lehet sikeres, ha a tanulót családi környezetben fogadják. Nem találkozik magyarokkal. Ennek becsülhető költségét nehéz megadni, hiszen amit az állam fizet, az folyamatosan drágul. Jelenleg háromszázezer forintra becsülték az egy tanulóra eső kiadásokat. Igaz, illetékes szájból már elhangzott, a részvételhez pályázni kell, s valószínűleg tartanak nyelvi szintfelmérést is. Érvényesüljön a kormány oktatáspolitikája: aki nem tud, az ne is tanuljon!
Nem lehet tudni, milyen jogszabályok mikorra tisztázzák ennek az orbáni petárdacsomagnak a valóságos tartalmát. Melyikből fog szikraeső hullani, melyik bocsát ki füstfelhőt? Nem lehet tudni, csak sejteni melyik beruházói, befektetői kör erősödik az állami feladatok végrehajtásában való részvételnek köszönhetően.
De az talán kijelenthető, hogy egy felelős pénzügyminiszter ilyen bejelentések után a felmentését kéri a miniszteri teendők ellátása alól.
2019.02.17 16:00
Frissítve: 2019.02.17 16:00

Bihari Tamás: Benzingőzölés

Publikálás dátuma
2019.02.17 15:45
nehézséAZ OMINÓZUS P70-ES - Az NDK járműiparának remeke volt
Fotó: FORTEPAN/BUDAPEST FŐVÁROS LEVÉLTÁRA. LEVÉLTÁRI JELZET HU BFL XV /
- Vigyázz a lábaddal, ne tedd a lukba! – figyelmeztetett a Papa, miközben óránként 40 kilométeres észveszejtő sebességgel száguldoztunk a Népköztársaság út platánsora alatt. A szürke Prága már 1958-59-ben is oldtimernek számított, hiszen még az indexe is az első ajtó oszlopából csapódott ki, ha a Papa irányt kívánt változtatni. A figyelmeztetést azonban nagyon is komolyan kellett vennem, hiszen az öreg Prága padlólemezén némi anyaghiány mutatkozott. Magyarán, itt-ott lukas volt. Végül emiatt is vált meg tőle.
Mégsem maradtunk autó nélkül, mert akkortájt az orvosok, újságírók, neves művészek és egyéb fontos emberek vásárolhattak személygépkocsit. A Papa gyermekorvosként megvehette a család első modern, új autóját, az NDK járműiparának remekét, egy P70-est. Az almazöld jószág vígan pöfögött a keverék üzemanyaggal.
A mama öccsei gyakran kölcsönkérték és vékonypénzű egyetemistaként a tankolást és a javítás költségeit a Papára hagyták, aki ezt természetesnek vette. Egyszer, amikor az egyik sógor kezében felrobbant a szódásüveg és a Papa dudálva száguldott vele a kórházba, a sebesült elhaló hangon rászólt: "Tibikém, kapcsold fel a sebességváltót hármasba, akkor gyorsabban megyünk." Kétségtelen, a Papa filosz volt, nem technikus.
A keskeny utakon csökkentette a baleset kockázatát, hogy percekig egyetlen autó sem tűnt fel az úton. Azok is többnyire BA-s rendszámú vállalati Volgák, vagy Pobjedák, esetleg Warsawák voltak. Ja, fontos elvtársak is rótták az utakat, a legfontosabbak állami Mercedesekkel, de az egy másik történet. Kisebb falvakban bizony a gyerekek még az autó után futottak, mert a helyi tsz Csepel teherautóin, vagy a MÁVAUT Ikarusain kívül még nem láttak gépjárművet.
A lelkesedést néha az irigység gyűlölködő kitörése váltotta fel. Egy kis faluban egy biciklis srác a Papa elé vágott, aki hiába fékezett, az ütközés elkerülhetetlen volt. Szerencsére a srácnak nem esett különösebb baja, de minket a feldühödött tömeg majdnem meglincselt. Öklüket rázták, ordítoztak, hogy a városi ember itt száguldozik és elüti a szegény gyereket. Galamb szelíd gyermekorvos apámnak üvöltötték ezt, aki soha senkitől egyetlen fillért el nem fogadott és ha hívták, az éjszaka közepén is ugrott a beteg gyerekhez. Végül élve megúsztuk, de akkor repedt meg először az üvegbúra, amiben addig éltem, és ahol erőszakkal csak az Iliászban, vagy az Odüsszeiában találkoztam, amit a Papa persze eredetiben is olvasott. Máig emlékszem arra a hitetlenséggel kevert félelemre, amit az eltorzult arcok, üvöltő szájak láttán éreztem gyermekfejjel. Azóta az üvegbúrának a cserepei sincsenek már meg.
A késő ’60-as évektől gépkocsinyeremény-betétkönyvvel is lehetett nyerni autót. Sosem felejtem el azt a kitörő örömöt, amikor a mi sorszámunkat olvastuk a Népszabiban: egy Škoda 1000MB-t nyertünk. Szürke, lassú csacsi volt, de a szép piros műbőr üléseivel mégis szerettük. Végül egy céges autó belehajtott és totálkáros lett. Szerencsére Gyuri bátyámnak nem esett baja. A sors adta, a sors elvette. A Papa halála után évekig nem volt autónk, de a Mama, aki modern nő volt és amellett, hogy levágatta a gyönyörű hosszú haját, mint a Sörgyári capriccio hősnője, Maryska, és szerette a Beatleseket, letette az autóvezetői vizsgát és jogosítványt szerzett. Akkoriban még csak elvétve ültek nők a volán mögött.
Egyik nap egy vadiúj modellel, egy alul bili-kék, felül fehér Trabant kombival tért haza. A kormányváltós, kék füstöt eregető jószág csomagterébe egy kisebb hálószoba bútor is elfért volna. Élveztük a száguldás szabadságát, de azért gyakran megálltam a Népköztársaság úti autószalon kirakata előtt és álmodozva néztem az üveg mögött a Zsigulik, Škodák és a Wartburg de luxok áramvonalas karosszériáját. A kocsik elé ki volt téve az áruk és a sorszámuk is, ami arra utalt, ki veheti át néhány éves várakozás után - ha jól emlékszem a Csepeli Szabadkikötő területén lévő Merkur telepen. Jó üzlet volt az autókiutalás adásvétele: a jó állapotú, alig használt kocsikhoz hasonlóan egy új árán, vagy afölött is el lehetett adni tehetős embereknek, akik nem akartak 4-5 évet várni. Igaz, ez semmi nem volt az NDK-beli 10-15 éves toporgáshoz képest. A Mama egyik öccse oda nősült és amikor a fia 10 éves lett, befizettek neki egy Trabantra, hogy mire nagykorú lesz, éppen meglegyen az álomautó.
A 70-es években a Zsiguli utóda, a Lada tarolt, az 1500-ast a népnyelv csak paraszt Mercinek hívta, és népszerű volt, bár némi kézügyességet igényelt, a Dacia. Misi barátom, miután hiába alkudott egy Velorexre, avagy Bőregérre, vett egy Daciát. Tehette, taxizott, értett az autókhoz. Szüksége is volt a szaktudásra, mert miután az új Dacia csomagtartóját elegánsan lecsapta, gondosan fölszedte a lepattant díszlécet és visszaszerelte. Ezután már csak a némi autóvillamossági beavatkozásra volt szükség. Tamás kollégám a papájával Szegeden vette át a román csodát és mivel 5 literrel adták ki, az első kútnál megálltak tankolni. Mikor már egy tartálykocsiba való üzemanyag is belement, és egyre erősebb benzinszagot éreztek, kinyitották a csomagtartót, amiben a felesleg lötyögött. A gyári benzintartály ugyanis lukas volt.
De hát ezek 40 éves történetek. Ki hitte volna akkor, hogy egyszer a lesajnált Trabik a nosztalgia hullámát meglovagolva egy mai új autó áráért kelnek majd el.
2019.02.17 15:45