Lévai Katalin;

elsőbálozó;

2017-02-18 08:00:00

Elsőbálozó

Katus a bátyja válla fölött átkukucskálva úgy látta, a zenekar éppen befejezi a hangolást, s ugyan még nem kezd el játszani, de a párok a parkett szélén már nagyon készülődnek. Elfogódottan megigazította a haját, szorosabban fogta a legyezőjét, és legszívesebben keresett volna magának egy félreeső zugot, hogy onnan figyelje a hosszú selymekbe, taftokba öltözött nőket, a fényesre fésült hajú fiatalembereket, az egész ragyogó báltermet. Minden új, sosem tapasztalt volt ebben a pillanatban: a furcsa izgalom, az öröm, a rossz előérzetek és a félelem, s ráadásul ezek az érzések szűnni nem akaróan oda-vissza hullámoztak benne.

Katus, az anyám, 1936-ban tizennyolc éves volt, s miután a Veres Pálné Leánygimnáziumban leérettségizett, ősztől a Pázmány Péter Tudományegyetem hallgatója lett. Az Egyetem minden évben bált rendezett, ami a pesti társasági élet egyik fénypontja volt.

- Karolj belém, nehogy elvesszél ebben a tömegben – mondta Gyuri.

Katus belekarolt a bátyjába, végignézett az aranyszínű parketten, a virágkosarakon, a csillárokon, a vörösbársony karosszékekkel telezsúfolt emelvényen, és hirtelen öröm futott végig rajta. S ha az előbb még észrevétlenné akart válni, most alig tudta visszafogni magát, hogy meginduljon a parkett felé. És abban a pillanatban megszólalt a zene. Egyszerre mindenki a parketten termett, a keringő megpörgette a párokat, és anyám azon kapta magát, hogy keringve siklik ő is, szinte repül a bátyja karján, körülötte a ruhák, az arcok, a virágok és a fények egyetlen óriási, forgó kerékké olvadnak össze.

A következő táncosa egy cingár fiatalember volt, Anyám először meg sem ismerte abban a gyászosan ünnepélyes öltönyben, amiben inkább papra, mint báli táncosra emlékeztetett, és csak akkor jött rá, hogy az egyik évfolyamtársa az, amikor a fiú ráemelte halványkék, bandzsító szemét, és megszólalt.

- Micsoda nagyszerű bál, nem igaz?

Katus felszisszent, fájón igazgatta lábujjait hegyes orrú báli cipőjében.

- Bocsánat – a fiatalember rémülten szorította meg anyám darázsderekát, mintha kapaszkodót keresne benne. És lent a büfé. Az is nagyszerű. Nem inna egy kis pezsgőt?

Átsétáltak a termen, előre a zenekarig, ott egy folyosón jobbra fordultak, és bementek az étterembe. Katus torka kiszáradt, fölhajtott egy pohár pezsgőt, és csak azután jutott eszébe, hogy a pezsgőt előbb ízlelgetni kell a nyelve hegyén, azután lassú, apró kortyokban inni, valahogy úgy, ahogyan másoknál látta, nem pedig olyan mohón nyeldekelni, mint gyerek a forró csokoládét. Az almás strudellel már óvatosabb volt. Megkóstolt egy szeletet, aminek világosbarnára sült tetejére a pincér egy kanál vanília fagylaltot tett, négyszögletes porcelántányéron kínálta. Egészen kicsi falatokat tűzdelt a villájára, és roppant vigyázott, hogy az mindenestül eltűnjön a szájában, nehogy egyetlen morzsa is az ajkára ragadjon.

Hullámzott körülöttük a tömeg, egyre többen érkeztek az asztalokhoz, csevegtek, válogattak a hidegtálak kínálatából. Zavartan álldogáltak egymás mellett, a fiú csak meresztgette a szemét, hebegett, habogott, néha egymásra mosolyogtak, de a társalgás csak nem indult be.

Amikor visszamentek a táncterembe, elegáns úr lépett melléjük, köhintett, kezét nyújtotta:

- Jöjjön, hölgyem – és már a táncparketten siklottak, mielőtt anyám észbe kapott volna.

A férfi magabiztos táncos volt, jól vezetett, s tánc közben mindvégig valami méltóságteljes közöny volt az arcán, azt sugallva, hogy nem olyan könnyű ám őt elbűvölni. Alsó ajka kissé előre biggyedt, olyan habsburgosan, gondolta anyám, aki szeretett régi, monarchiabeli fényképeken elmerengeni, ezért ismerősnek találta ezt az arcot. Rá-rápillantgatott a táncosára, és megállapította, hogy idős ugyan, legalább negyven éves, tán több is, vagyis egy igazi, felnőtt férfi, s a tartásából ítélve az sem kizárt, hogy katonatiszt. Anyám érezte, hogy a többiek érdeklődéssel nézik őket. Ettől még inkább zavarba jött, de úgy látta, félszegsége tetszik a táncosának, aki ugyan néma maradt, mintha hallgatási fogadalmat tett volna, de azért egy halvány mosoly feltűnt a „habsburgos” szája szögletében.

Ettől a csekélyke biztatástól anyám magára talált, és tizennyolc évének minden őszinteségével és könnyedségével suhant, siklott a hullámzó tömeggel, s észre sem vette, hogy egyre nagyobb feltűnést kelt. Nála félszegebb, ugyanakkor szédültebb táncos aligha volt azon az estén. A fehér ruha ragyogóan illett sötét hajához, kiemelte válla vonalát, szeme sötétjét. Még nem tudta pontosan, hogyan kell kifejeznie azt a nőiességet, aminek az elmúlt egy-két évben apránként a birtokába jutott, testében legfeljebb annyi csábítás volt, mint egy kamaszlányéban. Mintha a természet még óvni akarta volna attól, hogy nőiességét a saját egyéniségét követve szabadon fejezze ki, a kötelező elvárások, illemszabályok és mindenféle kellékek segítsége nélkül.

- Magácska igazán nagyon csinos. Elsőbálozó, ugye? – szólalt meg egyszerre csak a táncosa.

Katus bólintott. Nem tetszett neki a férfi hangja, a megszólítás pedig végképp nem. Egyszeriben kizökkentett kellemes bódultságából.

- Ezt rögtön észrevenni – folytatta a férfi, és könnyedén elsasszézott egy ügyetlenkedő párocska mellett. No, és mondja, hogyan került ide, éppen erre a bálra?

- Egyetemi hallgató vagyok. Itt tanulok ezen az egyetemen.

- Nahát, egy ilyen csinos hölgy? Hihetetlen – nevetett föl a férfi, mintha valami remek viccet hallott volna. Árulja el nekem, milyen szakra jár.

- Biokémia szakra. Heten vagyunk nők az első évfolyamon. És még sosem égtünk le.

- És még mondja valaki, hogy nincs egyenjogúság – nevetgélt a férfi, és kicsit jobban magához szorította anyámat. Szóval akkor én most egy jövendőbeli tudós nővel táncolok?

- Úgy van – vágta rá anyám.

- Azért csak vigyázzon, hölgyem, mert az a nő, aki a tudomány kedvéért megfeledkezik a nőiségéről, nem sokáig marad a táncparkett szépe. Hamarosan ott ül majd fent magácska is az emelvényen azokkal az idős nénikkel együtt. Látja őket? És nem lesz senki, aki keringőzni akarna magával. Onnan föntről nézheti csak a párokat, mert a férfiak nem rajonganak ám a szüfrazsettekért – mondta kajánul, és figyelte, hogyan reagál erre anyám.

Szegény rettentő zavarba jött az udvariasnak tetsző, valójában méregbe mártott szavaktól. Nem hitte volna, hogy 1936-ban még elhangozhat efféle ostoba, visszataszító beszélgetés, az idő nem fordulhat így vissza a múltba. Elkomorodott, és nagyon haragudott magára, amiért semmilyen frappáns válasz nem jut eszébe. Meg hát persze az is bántotta, hogy így elrontották a szórakozását.

Belesétált a csapdába, és fogalma sem volt, hogyan meneküljön ki onnan. Aztán valami hirtelen támadt ötlettől vezérelve fölkészült, ha nem is a győzelemre, de legalább a tisztes visszavonulásra. Jobb híján a lehető legszokványosabb megoldást választotta, ami emlékezete szerint mindig beválik. Legalábbis a filmeken. Egy lassú lépésnél mintha megszédült volna, báli cipőjének hegyes orrát a férfi bokájába mélyesztette, sőt, a biztonság kedvéért a térdével is meglökte a táncosa térdét, hogy kibillentse a tánc ritmusából. Közben angyali arcot vágott, és arra kérte, kísérje vissza a helyére. Azt remélte, ott találja majd a bátyját, de Gyuri sehol nem volt. A férfi viszont nem tágított mellőle, és anyám egyre inkább elviselhetetlennek találta az öntelt arckifejezését és az önelégült mosolyt a szája szögletében.

- Csak nem tűnt el a partnere? – kérdezte gúnyos hangsúllyal a férfi.

- A partnerem? Olyat én itt nem látok – felelte anyám és a keményen a férfi szemébe nézett. Akkor már eldöntötte, hogy felhagy a kötelező jó modorral, és felveszi a felé hajított kesztyűt.

- Jaj, ugyan már, ne vegye ennyire a szívére! Nem akartam én megsérteni, csak az életre tanítom, ifjú hölgy.

- Olyan sok ideje van? Mert nekem nincs a maga tanításaira. Tudja mit? Szórakozzon másokkal, ha ahhoz van kedve, de kérem, engem hagyjon békén.

- Lám, lám, egyszerre milyen harcias lett. De azért hallgasson rám, maradjon inkább szelíd, és fogja vissza magát. Az sokkal jobban áll kegyednek. És az a sok tanulás is árt a szépségének, egyáltalán nem éri meg a fáradságot. A tudomány nem nőknek való, magológépekből sosem lesznek tudósok, higgyen nekem! No, ég önnel, szüfrazsett kisasszony - búcsúzott az úr, és azzal a kővé dermedt fölényes mosollyal az arcán, de lógó orral sétált tovább. S mintha a háta sem lett volna olyan egyenes, mint tánc közben.

Néhányan, akik a közelben álltak és hallották a szavait, oldalba bökdösték egymást a könyökükkel. A professzor úr megint elkapott egyet közülük, kuncogott valaki. De lehet, hogy ezúttal ő járt pórul.

Anyám döbbenten állt. Professzor úr? Ez az ember tanít az egyetemen? Lehet, hogy őt is tanítani fogja? Szép kilátások.

De nem volt ideje hosszan töprengeni, mert Gyuri, mintha az égből pottyant volna, ott állt mellette.

- Minden rendben?

Katus már éppen azon volt, hogy odakiabálja, elege van ebből a pocsék bálból, szívből utálja az egész muzeális mulatságot, hányingert kap a szivárvány ezer színében pompázó virágkosaraktól és a suhogó báli ruháktól, amikor hirtelen rájött valamire. Csak nem fogja engedni, hogy egy ilyen vén kecske tönkre tegye az estjét! Ez az első bálja. Tizennyolc éves. Övé az egész világ. A táncosaival bakot lőtt, ez igaz, de az nem az ő hibája. De nem ám!

- Táncolsz velem?

És méltósága teljes tudatában a táncparkett közepén termett, fejét felvetve visszafordult, hogy csak úgy röpködtek barna hajtincsei a nyaka körül, és kezét nyújtotta a bátyjának. Gyuri átérezte a mozdulat mögött rejlő dacot, és rögtön tudta, hogy ez a tánc több lesz, mint egyszerű valcer. Kár, hogy nem tangó, gondolta, az jobban illene ehhez a dühös kis archoz. Bizony, tangóznunk kellene inkább.

Valcert táncoltak, persze. Úgy siklottak a parketten, mintha jégen táncolnának korcsolyával a lábukon. Minden szempár rájuk szegeződött. Anyámban talán akkor, tánc közben született meg az a győztes öntudat, ami később fölülemelkedett minden veszteségen, az elkerülhetetlen veszteségeken is. S hogy mindig készen állt arra, hogy eljusson egyéni képességei határáig.

Az első egyetemi félév különösen nehéz volt. Anyám rengeteget tanult az egyetemen, a könyvtárban, vagy otthon. Minden előadást végighallgatott, irdatlan sok laborgyakorlaton vett részt, átrágta magát minden szakkönyvön és jegyzeten, késő éjszakába nyúlóan ült a magas asztalokon sorakozó kémcsövek, különféle színű oldatok, karcsú üvegcsék és madárcsőrű büretták előtt. Fáradt volt, néha annyira kimerült, hogy alig tudta nyitva tartani a szemét, mégis szerette azt az átlátszó, képlékeny üvegvilágot, ahol mindent halálosan pontosan kellett mérni, adagolni, s közben figyelni, precízen regisztrálni minden egyes apró változást.

Az olyan nők számára, mint ő, aki három báty után lány létére az első egyetemet végzett ember volt a családban, a tudomány az élet legszabadabb terepének tűnt, ahol bátran kísérletezhetett. A feladatokat szabadon, érdekesen, nagy gondolati mozgékonysággal oldhatta meg. De anyám mégis csak az élete vége felé kapta meg azt a lelki szabadságot, amire mindig is vágyott. Akkor már nem voltak mögötte elvárások, állandó ösztökélés, ami hosszú életének állandó velejárója volt, s végre felszabadultan örülhetett olyan dolgoknak, mint egy rigó éneke, vagy a téli napsütés.

Világéletében elsőbálozó maradt. Hol élénk eszével, hol kitartó szorgalmával, hol pedig női fortélyokkal próbálta meg kicselezni az életet, ami neki rendeltetett. Szóval igyekezett megtenni minden tőle telhetőt.

A félévi vizsgáit jelesre tette le. Ösztöndíjas lett.

Karácsony táján, amikor lazíthatott kicsit és volt ideje olvasni, kezébe került egy napilap, amiben egy történész Mussolini Afrika-politikáját dicséri, és terjedelmes interjúban elmélkedik arról, milyen imponálóan férfias erő mutatkozik meg az olasz fasiszta politikusok viselkedésében és tetteiben. „Történelmi időket élünk. Most erőt kell mutatni. Egy igazi férfi boldogan megy a halálba a hazáért, az eszméért, az ország vezetőjéért.” – olvasta anyám, és rögtön az eszébe villant, amit az anyja mondott egyszer. „Amikor a férfiak már nem szeretik az asszonyaikat, és más férfiakért kezdenek el rajongani, akkor háború lesz.”

Anyám félredobta az újságot, de vetett egy futó pillantást a cikk melletti fényképre, és a professzorban azonnal felismerte egykori táncosát. A szája szögletében ugyanaz az önelégült mosoly húzódott meg, mint azon az estén, ugyanakkor látszott rajta, hogy vérében van az udvariasság: egyszerre akar kedvében járni a kisembereknek és a méltóságoknak. Anyám szíve összeszorult, mert biztosra vette, hogy azokkal az egyszerű, simára csiszolt, mégis hangzatos mondatokkal biztosan mindenkinél célt ér.

Beleborzongott a gondolatba, hogy valaha is ennél a professzornál kell vizsgáznia. Tudta természetesen, hogy erre semmiképpen nem kerülhet sor. Az érvényben lévő törvény, a nőkre vonatkozó numerus clausus értelmében ugyanis női hallgatók csak az irodalmi, a vegyészeti, és az orvosi karra nyerhettek felvételt akkoriban, máshová nem. Anyám ennek ellenére eljátszott a „mi lenne, ha” gondolattal, és arra jutott, hogy ha mégis történelemből vizsgázna, a professzor úgy vágná ki, mint a rongyot, lehetne ő akármilyen felkészült is. Hiszen csak egy nő. Egy magológép. És különben is: a tudomány nem nőknek való. S ha az a fránya törvény nem volna, ezt a professzornak minden egyes női hallgató esetében be kellene bizonyítania.

S elnézve az önelégült képét, ezt bizonyára boldogan meg is tenné.