baloldal;Botka László;

2017-02-25 08:50:00

A nyugati új baloldal érkezése

Meglehet, igaza van a felhevült Ujhelyi István szocialista EP-képviselőnek, és Botka László színre lépésével vezető és vízió is van immár az orbáni rezsim leváltásához. Pártot nem említ. Megfeledkezve eddigi hadakozásáról, a pártstratégiáról, meg az értelmiségi holdudvarról Hiller István választmányi elnök is megvilágosult: Botkában látja „a szilárd baloldali jövőt”.

A "félretolt" párt

Botka a múlt szombati országértékelő beszédében nem említette, de néhány nappal korábban, a 24.hu-nak azt mondta, „mostanáig sem pártért politizáltam, hanem ügyért”, „ráadásul a legkevésbé sem foglalkozom a szocialista párt 2022 utáni sorsával. Nagyon a mostanival sem. Orbánt akarom leváltani”. Dicséretes akarat, csak párt/pártok nélkül nem megy.

Ami a kormányfő hatalmának legyőzendő lényegét illeti, az világos. Orbán Viktor rendszere nem történelmi szükségszerűség, nem a nemzeti karakterológia óhaja, nem a nemzet, hanem egy szűk, szigorú gazdasági hálót szövő mameluksereg uralma. Legyőzhető. Még nem tudni milyen mélyen ágyazódott be ez a rendszer a társadalom szövetébe, de egy liberális demokráciában leváltották volna már. Meglehet az is, a NOlimpia az összes eddigi - nem politikai, hanem társadalmi - tiltakozáshoz hasonlóan múló epizód lesz csupán, de ezek a történetek a legváratlanabb pillanatban állhatnak össze regénnyé. Hogy a társadalmi elégedetlenséget eddig nem sikerült politikai elégedetlenséggé fordítani, arról az ellenzék tehet. Nem a „hülye nép”, amelyet csak az tart hülyének, aki nem találja meg vele a hangot.

Botka nagyjából látja ezt, amikor azt mondja, a jobboldali populizmus azoknak a politikusoknak a hibájából erősödhetett meg, „akik belekényelmesedtek a mérsékelt jobb- és balközép pártok váltógazdaságába, és a baloldaléból, amely nem kínált kiutat százezrek, milliók elszegényedéséből. A populisták előtt az nyitotta meg az utat, hogy a baloldal elhitte: a modernizációnak nem lesznek vesztesei, csak nyertesei. A jobboldali populizmus részben a gyenge és tehetségtelen baloldali kormányzás terméke. Az emberek azt hitték, hogy egy erőskezű vezető biztos megoldást jelent.” Ebből pedig az a tanulság, hogy csak az állhat ki hiteles programmal 2018-ban, aki levonta ezt a következtetést főképp a 2002 és 2010 közötti kormányzás balfogásaiból.

Balfogások, balhitek

Meglehet a rendszerváltás, vagy legalább a kormányváltás megtörténhetett volna 2014-ben is. A Bajnai Gordon 2012. október 23-i feltűnését az Erzsébet hídnál ünneplő közönség, megugrott népszerűsége ezt jelezte. Annak pedig, hogy az ellenzéki pártok későbbi nyögve nyelése nyomán a remény szertefoszlott, legfőbb oka az MSZP volt. Nemcsak az, hogy az MSZP a legnagyobb ellenzéki pártnak sulykolta magát – ami igaz volt -, hanem az is, hogy ennek ürügyén ragaszkodott ahhoz, hogy Mesterházy Attila pártelnök legyen a közös miniszterelnök-jelölt.

Öt évvel Gyurcsány Ferenc bukása, majd a Demokratikus Koalíció pártszakítása után a szocialisták erőltetett ambíciója érzelmileg taszította a közönséget. Másrészt még élhetett bennük az 1994-es Horn Gyula, aki mint győztes pártelnök, joggal tartott igényt a kormányfői székre, de bár nem kényszerült rá, koalícióra lépett a szabaddemokratákkal. Ezzel lecsendesítette az antikommunista pártot, s még azt is elérte, hogy – négy évvel a rendszerváltozás után - az SZDSZ-re hivatkozva vissza tudta tartani a saját pártjában fel-felkapó pártállami önbizalmat. Vagy elhitette azt, hogy ezt teszi.

A 2012-14-es MSZP-vezetés nem tudta átfordítani Horn taktikáját. Nem jött rá, hogy ragaszkodása a kormányfő-jelöléshez szétveri Bajnai ernyőszervezeti konstrukcióját, aminek következménye megrázó vereség lesz. Nem ébredt rá az ábécére: adott esetben kívülről támogatni egy kormányt nagyobb hatalom, mint vezetni azt. Bajnai 2009-es kormányzásának emléke a köznyugalom éveként rögzült a tömegekben, Mesterházy iránt még ennyi bizalom sem volt. Az MSZP félhetett is Bajnaitól, hiszen frakciója Orbán választási győzelmének árnyékában mindent megszavazott, amit Gyurcsánynak nem. Csúfság lett a vége, s még az is rájuk ragadt, hogy a Fidesz szándéka szerint cselekedtek, miközben Gyurcsányra maszatolták, hogy ő, nem pedig a párt miatt került ismét hatalomra a Fidesz.

Most Botka László bejelentkezésével felderenghet ugyan a 2014-es emlék, hogy a szocialisták dominánsként rá akarják erőltetni magukat a teljes demokratikus ellenzékre, de ez aligha fog sikerülni. A kis pártok is tanulhattak a történtekből, azt pedig nem tudni, milyen hatása lenne, ha az előválasztásokból kiszállva választási szövetségre lépnének, mellettük a Gyurcsány kitagadása miatt önálló indulásra kényszerített DK-val. Botka feltűnése – főként más kompetens jelölt híján - az egyedüli MSZP-indulást vetíti előre, aminek akár megint bukás lehet a vége, míg a hatalmat csak csipkedő, de nem veszélyeztető kis pártok az MSZP fejére nőhetnek a következő parlamentben.

Átlépve Gyurcsányt

Tanulságos Botka László Gyurcsányhoz fűződő mostani viszonya. „Nincs Gyurcsány-fóbiám, a személyes véleményem jobb róla, mint az átlagválasztóé, de ettől még tény, hogy az Orbán leváltásához szükséges többség nem szedhető össze, míg Gyurcsány a bal egyik vezetője. Csak akkor hisznek nekünk az emberek, ha garanciát adunk rá, hogy nem a 2010 előtti kormányzást hoznánk vissza. Orbán nem tombolán nyerte a kétharmadot, az embereknek rossz emlékeik vannak a baloldalinak mondott kormányzással kapcsolatban” – mondta Botka a 24.hu-nak, amit Gyurcsány nevének kimondása nélkül megismételt országértékelő beszédében is. („Magyarországon csak akkor jön el a konszolidáció és a béke ideje, ha az ország két legmegosztóbb politikusa, a bal- és a jobboldal gyűlölve szeretett ikonjai végre kikerülnek a politika szentélyéből).

Botka azonban átlépett a gyurcsányozáson. Kormányfő-jelöltségéhez három feltételt szabott. Közülük most csak az új baloldali politika követelménye az érdekes, aminek megfogalmazását magára vállalta. Kár volna azért kárhoztatni – mint a DK teszi -, hogy szembe megy korábbi Gyurcsány mellett szavazó önmagával, hiszen azóta, ő is megfordulhatott a damaszkuszi úton, hogy ma a 2010 előtti baloldali-liberális kormányzást a „harmadik utas” szociáldemokrata politika – Tony Blair, Gerhard Schröder, Bill Clinton - miatt ítélje el. Azt, amivel 2006-ban még választást lehetett nyerni Magyarországon, de amivel ma már nem lehetne, s aminek Gyurcsány elkötelezett híve volt.

Botka szocdem kritikájával az az első gond, hogy valójában sohasem léptünk a harmadik útra, így nem tudjuk, milyen lett volna az ország, ha megtesszük. Emlékeinkben csak annyi maradt, amit az MSZP akkori elnök-kormányfő-jelöltje az ország modernizálásáról 2006 tavaszán, a két választási forduló között megosztott a közvéleménnyel. Ez máig az egyetlen érvényes, konkrét elképzelés az európai felzárkózásra, hogy aztán ne legyen belőle szinte semmi. A programot – csak úgy, mint Gyurcsányt – elsodorta saját pártja (ami végül a DK kiszakadásához vezetett) és az őszödi beszédet övező kárörvendő baloldal hallgatása, annak jobboldali interpretációja.

Botka legnagyobb ellenérve a „harmadik utas” szocdem politikával szemben, hogy annak fő tétele, „az esélyegyenlőség, annak az ígérete volt, hogy mindenki becsatlakozhat a magas képzettségen alapuló tudásiparba. Ez azonban illúzió maradt. A 'harmadik utas' szociáldemokrata politika rossz politika volt, törvényszerű, hogy megbukott. Az a politika a baloldal olyan kísérlete volt, amely feladta a vagyoni egyenlőség ideálját, és – maximálisan elfogadva a kapitalista gazdasági berendezkedést – az esélyegyenlőséget tette meg legfontosabb alapelvvé. Mára azonban a 'harmadik út' teljesen megszűnt. Kudarcát egydimenziós volta okozta. Naivitás volt ugyanis azt hinni, hogy az esélyegyenlőségre való törekvés elegendő. Még ha valóban sikerült is volna a társadalmi mobilitást biztosítani az oktatás és a munka világában, a vagyoni egyenlőtlenségek, a társadalmi leszakadás problémái akkor sem szűntek volna meg. Mert az esélyegyenlőség – a vagyoni különbségek felszámolására tett kísérlet és az állampolgárok közé tett egyenlőségjel nélkül – nem életképes. Az esélyegyenlőség tehát szükséges, de nem elégséges feltétele az egyenlők társadalmának megteremtéséhez. Ha a társadalom leggazdagabb két százaléka részesül a nemzeti vagyon döntő többségéből, ott nincs esélyegyenlőség és nincs igazságosság.”

Egyenlők társadalmát ígéri?

Az új baloldali politika ezzel szemben Botka szerint "egyszerre igazságos és egyenlőségelvű, célja az egyenlők társadalmának megteremtése. Megmutatja, hogy a jólét és a demokrácia nem egymást kizáró, hanem egymást erősítő fogalmak. Igazi baloldali fordulatra van szükség. Ez pedig abban áll, hogy az oktatást hozzá kell igazítani a tudásalapú társadalom kihívásaihoz, hogy az országban, amely nem a keveseké, hanem a többségé (ez majdnem a DK baloldali hangja), helye legyen a tehetségnek, az igyekezetnek, a kreativitásnak. A társadalmi felemelkedés legjobb útja pedig a modern, piacképes ismereteket nyújtó, lexikális ismeretek halmozása helyett a kreativitást, önállóságot és együttműködést serkentő, és legfőképpen nem szegregált oktatás".

Ez akár a "harmadik út" vázlata is lehetne. Ha nem egészülne ki azzal, hogy a korábbi baloldali kormányok, a Fidesz-rezsimhez hasonlóan, adósok maradtak a mérhetetlen vagyoni egyenlőtlenség felszámolásával. Sőt, még csak kísérletet sem tettek rá. (Ami a tényeket tekintve erős csúsztatás.) Botka az egyenlők társadalma ideáljának megvalósítását ígéri a kétkezi dolgozóknak, a panel-proliknak, a bérből- és fizetésből élőknek, a kisnyugdíjasoknak, az alkalmazottaknak, a pedagógusoknak, ápolóknak, közalkalmazottaknak, a szegény vagy kirekesztett családoknak, a négymillió létminimumon élőnek. Régi baloldali takaróba bugyolálva csaknem az egész Orbán alatt vesztes nemzetnek. Erős érzelmi üzenet ez, de az értelme félrehúz. Mert üzen ő azoknak a nagyvállalatoknak és oligarcháknak is, amelyek/akik az elmúlt 27 évben a „mi rovásunkra” halmozták fel vagyonukat, tágra kell nyitniuk a pénztárcájukat, és a társadalom igazságérzetének megfelelően kell kivenniük részüket a közteherviselésből. „Azok pedig, akik eddig a rövidebbet húzták, a társadalom- és adópolitika első számú kedvezményezettjei lesznek, mert az egyenlőtlenség igazságtalan.”

Az volt, az maradt és az is lesz, mert Botkával ellentétben a „harmadik utasok” soha nem ígérték, hogy a modernizációnak nem lesznek vesztesei. Csak azt, hogy a veszteseknek segít felzárkózni a Botka által is remélt aktív, beavatkozó állam, mint a közösség képviselője. Aki pedig erre végképp nem képes, azon segít az erős szociális háló. Amelyet a velejéig neoliberális Orbán szétszaggatott.

Érzelmekre játszva Botka csak az adórendszer újrarajzolásáról szól, nem beszél hatékonyságról, termelékenységről, az ezek nyomán gyarapodó társadalmi jövedelem újraelosztásának új elveiről, arányairól. „Higgyék el, az állami szintre emelt korrupció megzabolázásával, a politikával egybenőtt oligarchák megállításával és következetes megadóztatásával jut elegendő forrás a ma még forráshiányos területekre. A százmilliós villák, vagy több tízmilliós autók tulajdonosai számíthatnak a különadóra.

Új baloldali populizmus

Társadalompolitikánk kedvezményezettjeinek, a szegények és a középosztály helyzetének javítására használjuk fel majd a multik, a nagyvállalatok és a vagyoni-pénzügyi elit új típusú extra hozzájárulásait. Ahol közösen megtermelt javainkhoz mindenki, akinek szüksége van rá, és aki megérdemli, egyenlő feltételek mellett férhet hozzá. Fizessenek a gazdagok!”

Hogy ki, mit hisz el, az ő dolga, de a záró mondatok majdnem brosúra-Marx idézetek, amivel Magyarországra is megérkezett a nyugati új baloldal populizmusának puha változata. Körvonalazódni látjuk a tisztes nyomor egyenlősítését.

Abban nincs meglepő, hogy az európai új baloldal temeti Bad Godesberget, ahol 1959-ben a német szociáldemokraták véglegesen és hivatalosan szakítottak a marxista elvekkel, feladták az élet-halál harcot a kapitalizmussal, hogy a maguk részéről is elismerjék a nyugati jóléti államot, mint a tőke, a közösség és a politikai rendszer kiegyezésének termékét. Azzal sem volna baj, ha az MSZP ezt tenné, ha valóban tudna egyetlen lépést is tenni előre, a jóléti állam meghaladása felé. E lépéshez azonban ma Magyarországon nem kormányváltás, hanem rendszerváltás kellene, a IV. Köztársaság, amit csak a teljes demokratikus ellenzék tudna megvalósítani egy vereségében is virulens jobb és szélsőjobb szorításában.

A nyugati politikai gondolkodók egy része még megújíthatónak gondolja az európai jóléti államot. Mások, a tőke és a mai „proletárok” mélyülő ellentétét látva azon tépelődnek, nem csak történelmi epizód volt-e, hogy vissza tudjuk-e fordítani a kibontakozó jobboldali populista, autoriter folyamatot, vagy mégis Marx látta jól a kapitalizmus dinamikáját, tőke és munka megállíthatatlanul divergáló viszonyát, amit most a jobboldal kihasznál.

Még a morfondírozástól is távol vagyunk.