Az Olajfinomító 40 éve

„Olajfinomító” – ez volt a legenyhébb, egyben a leggyakoribb pocskondiázó jelző, amellyel a párizsi Georges Pompidou Központot, népszerű nevén a Beaubourg-t emlegették létrehozásakor színei és inkább ipari komplexumot idéző külső struktúrái miatt és így emlegetik sokan ma is. Az azonban kétségtelen, hogy a 40. születésnapját ünneplő kultúrcentrum a modern művészet kedvelőinek egyik legizgalmasabb találkahelye lett Európában.

A régi párizsi zsidónegyed, a Marais peremén 120 ezer műtárggyal 1977. január 31-én felavatott kortárs múzeum nem maradt meg kiállítások egyszerű szervezőjének, hanem egyben alkotó fórummá is vált. Helyet kap itt négy évtizede a zene, a tánc, az irodalom, a film, ez utóbbiból a klasszikus mozitól a legextrémebb művészfilmekig és itt működik Párizs legnagyobb információs közkönyvtára is. Nem csoda, hogy évente 3,3 millió látogatót fogad. És akkor még nem is szóltunk az előtte lévő, teknőszerű térről, amely létrehozása óta a világ minden tájáról utcai művészek, zenészek, artisták, mutatványosok találkozó helye, a tűznyelőktől a pantomim-játékosokig, az élő szobroktól a belső-mongóliai spirituális muzsikusokig.

Egyedi, posztindusztriális küllemét, amelyet még bizarrabbá tettek a hajókürtökre emlékeztető szellőzők az olasz Renzo Piano, Gianfranco Franchini és a mellesleg firenzei születésű brit Richard Rogers tervezte. A pályázatokat elbíráló zsűri elnöke nem kisebb egyéniség volt, mint a brazil Oscar Niemeyer. „Le akartam rombolni az olyan kulturális építmény képét, amely félelmet ébreszt. Ez a művészet és az emberek különlegesen szabad kapcsolatáról szóló álom, ahol ugyanakkor a várost is lehet érezni” – mondta a Beaubourg születéséről annak idején Piano. Ezt a „különleges” kapcsolatot próbálta megragadni az elektronika eszközeivel az akkor Franciaországban élő görög muzsikus, Vangelis O. Papathanassiou, aki 1978-ban egész albumot szentelt az épületnek.

A központ eredetileg része volt Georges Pompidou francia köztársasági elnök (1969-1974) Párizs modernizálására vonatkozó terveinek. Ennek keretében épült fel a 210 méter magas Montparnasse-torony, amely egészen 2011-ig Franciaország legmagasabb épülete volt. Építettek modern üzletközpontot a korábban Émile Zola által „Párizs gyomrának” nevezett Les Halles, a város legnagyobb szabadtéri piaca helyére. A Beaubourg-t már Pompidou utóda, Valéry Giscard d’Estaing avatta fel, és az irodalmárként elismert néhai államfő iránti tiszteletből kapta a nevét. Ez sem mentette meg attól, hogy megnyitásakor a Le Figaro „Párizs Loch Ness-i szörnyének” nevezze.

Az épület ma már valóban nem kelt félelmet, de megítélése sosem volt egyértelmű. Marc Petitjean fotográfus, aki a Rue Beaubourg 24-ben lakott, 1972-től kísérte figyelemmel a környék átalakulását, az Horloge-negyed kis utcáinak eltűnését, a vas- és betonmonstrum létrejöttét. A Beaubourg-ról készítette utolsó filmjét az olasz neorealizmus mestere, Roberto Rossellini. Rejtett mikrofonokkal vette fel az első látogatók reagálását az épület meghökkentő formáira. Voltak olyanok, akik azt hitték, hogy az építése még folyamatban volt. ”Egy gyerek megkérdezi, hogy mire szolgálnak a csövek. Hallgass, ez a modern művészet” – intik le a szülők. Mások azonban már felfedezik a mozgólépcsők tetejéről látható panorámát és barátkoznak a különös műtárgyakkal. De azért akad olyan is, akit felbosszantanak Louise Bourgeois installációi, és aki belerúg Andy Warhol Brillo-dobozaiba.”

Az évforduló alkalmából mind Petitjean fotóival, mind Rossellini filmjének részleteivel és standfotóival felelevenítik a kezdeteket.

Ugyancsak a Pompidou Központ javára írják, hogy megihlette napjaink egyik legkiválóbb francia műgyűjtőjét, Daniel Templont, aki a Beaubourg közelében egész kortárs galéria-hálózatot hozott létre.

A Beaubourg 40 éve alatt számos nagysikerű kiállításnak adott otthont Vaszilij Kandinszkijtől a magyar Hantai Simonig, Marcel Duchamp-tól Jean-Luc Godard-ig. A legnagyobb érdeklődés Salvador Dalí 1979 decemberében megnyílt életmű-tárlatát kísérte, amelynek során folyamatosan vetítették Luis Bunuellel közösen készített filmjét, az Andalúziai kutyát, amelyet éppen 50 évvel korábban, 1929 júniusában vetítettek először hangos botrány közepette a párizsi Studio des Ursulines-ben. Dalí maga is megjelent a kiállítás megnyitóján és a meghökkentés talán legnagyobb mestere egyáltalán nem volt elragadtatva az ultramodern épülettől.

2009 májusában nyitották meg az Elles (Nők) című kiállítást, amelyben 150 művésznő 350 alkotása volt látható. A tárlat, amely csaknem két éven át nyitva tartott, ellentétes reakciókat váltott ki a nézőkből és a kritikusokból. Egyesek „feministának” titulálták, mások szerint viszont ez a koncepció csak a nők „gettósítását” erősítette.

Jeff Koons 2014 novemberében nyílt retrospektív kiállításának vonzereje elsősorban az amerikai szobrász játékossága volt, és a hatalmas sikert még a 2015. január 7-i Charlie Hebdo elleni terrorakció sem tudta megtörni. Pedig a kiállítás öt hónapja alatt folyamatosan vitatkoztak a nézők és a kritikusok, hogy az egy időben Staller Ilona, azaz Cicciolina férjeként is elhíresült Koons valóban eredeti tehetségű művész-e, vagy csupán egy pénz motiválta zseniális blöffölő. De azt régóta tudjuk, hogy minél élesebben ütközik össze a fanyalgás a rajongással, annál nagyobb a kasszasiker.