túlélés;

2017-03-04 08:15:00

A túlélés iskolája

1945. május 8-án éjjel tizenegy óra egy perckor a német véderő parancsnokság aláírta a kapitulációt, és a Wehrmacht csapatai minden frontszakaszon beszüntették a harcokat. A náci Németország összeomlott. Május 9-ét Európa a Győzelem napjaként ünnepelte. Anyám aznap lett huszonhét éves. Délután fölvette a sötétkék ruháját, kiment a Kerepesi úti temetőbe, leült a szülei sírja mellé a padra, és beváltotta az ígéretét, amit 1941-ben nagybeteg apjának tett.

„Hát, vége. Véget ért ez is. Mind a négy gyereketek életben maradt. Tudjátok, ez a háború életünk egy hatalmas darabja. Lassan tűnik el, sokkal lassabban, mint ahogy gondoltam, mert az ember lelkében felhalmozódik valami iszonyú szemét, amitől nagyon nehéz megszabadulni. Pedig mi a szerencsés családok közé tartozunk. A bátyáimmal mindvégig egymás támaszai voltunk, segítettük egymást, ha nem így lett volna, egy hónapig sem bírtuk volna ki. Borsó, bab, borsó, bab … hónapokon át ezen élt a város. Gyuri, Miklós, Kornél, meg én együtt, apránként tanultuk meg, mit kell tenni, hogyan kell viselkedni rendkívüli helyzetekben, hogyan kell leküzdeni a hideget, átvészelni a bombázásokat, de az igazat megvallva a mi egyetlen valódi fegyverünk a család volt ebben a háborúban. Nehéz beszélni a háborúról. Bár tudok róla többet is, nem tudom elmondani, mert még nem találom a megfelelő szavakat.

Emberemlékezet óta nem volt ilyen kemény tél. Sokszor nem volt villanyunk, és elfogytak a gyertyák. Rengeteg házat szétbombáztak, minden hidunk a Dunában. Istenem, ha látnátok, rá sem ismernétek Pestre. A mi házunkat is bombatalálat érte, pont az ablakunk alatt, de a lakás megmaradt, megvan a zongora, az ebédlőasztal, a tükör, amit annyira szeretsz, mama, és még a cirill betűs írógép is, csak három billentyűje hiányzik. Az utolsó hónapok voltak a legnehezebbek. A mindennapi élet része lett a fagyoskodás és az éhezés. A cikóriakávé és a lótetemről lekanyarított hús. A papírral letakart hullák az utcákon. A fejtetű elleni petróleumos hajmosás, a légiriadó, a bombázások… A nyilasok által terelt zsidók a körúton, miközben a járókelők közömbös, vagy gyűlölködő tekintettel mennek el mellettük, vagy föntről az ablakaikból nézik őket a párkányra könyökölve. A házunkból eltűnt Hermann Rózsika és az egész családja. Kleinék a negyedikről. És nem jött vissza a sánta Grósz Karcsi sem. Az utcákon „Aki zsidót bújtat, felkoncoltatik” plakátok voltak kiragasztva, a szemem előtt elsötétült a világ, amikor ilyet láttam. Ez a felirat a középkor előtti időkbe vetett vissza, vagy egy Grimm-mesébe. Most értettem csak meg, hogy ti az egész világot tálcán hoztátok elém, és én mindezt természetesnek tartottam: zongoraórák, nyaralások a Balatonnál, kirándulások barátokkal, nagy családi ebédek. Ennek egycsapásra vége szakadt a háborúval. De rájöttem arra is, hogy a teljes elkeseredés szépen megfér a legelképesztőbb találékonysággal, amikor a túlélés a legfontosabb. Meg kellett tanulni túlélni az utcai tűzharcokat, kisriadókat, nagyriadókat, tülekedni, cserekereskedni, versenyezni az életért. A férfiak és a nők mindent máshogyan csináltak. Máshogyan sírtunk, örültünk, ettünk, szerettünk, máshogyan tájékozódtunk, és másként gondoltunk az öldöklésre és a harcokra. A férfiak katonák voltak, foglyok, vagy halottak, mi feleségek, szeretők, testvérek és anyák, az volt a dolgunk, hogy a hátországot biztosítsuk az így-úgy összeszedett, aranyért megvásárolt nyomorúságos élelmiszerekből. Nem volt könnyű nőnek lenni ezen a lakomán. E tekintetben nincs különbség a két világháború között. Abban sem, hogy bár a fegyverek mindig a legújabb technika szerint valók voltak, mégis mintha az őskorszakban éltünk volna. Ahogyan mindig is beszéltél a háborúról, apus, igen, úgy volt. Igazad volt. Ezt most a saját bőrünkön is megtapasztaltuk.

Ezióról még nem beszéltem nektek. Ő a vőlegényem, úgy tervezzük, hogy ősszel összeházasodunk. Fiumében született, az édesanyja olasz, ezért hívják Ezionak, de a nevét Lászlóra fogjuk magyarosítani. Szomorú vagyok, hogy nem ismeritek, és hogy ő sem ismerhet titeket. A Zeneakadémián találkoztunk egy Brahms koncerten, és rögtön egymásba szerettünk. Komoly fiatalember, mérnök, minden tekintetben megfelelne neked, mama, mert udvarias és tisztelettudó, és apus, hiába gondolod, hogy elfogult vagyok vele, te sem találnál benne kivetnivalót.

Ezio kikeresztelkedett, de tulajdonképpen a halálra ugyanúgy megkeresztelkedett, mint az életre, mert a nyilasokat nem érdekelték a keresztlevelek. Elhurcolták volna, vagy helyben lelövik, ha megtalálják egy nyilas razzia során, ahogyan ezt tették minden sorstársával. És persze ez lett volna az én sorsom is. Borcsa szobájában bújtattam egész idő alatt, egy szekrényt toltam a cselédszoba bejárata elé, mintha nem lenne mögötte semmi. Gyönge kis ötlet volt, nem úsztuk volna meg, ha István bácsi nem az, aki. Emlékeztek a házmesterünkre, ugye? Mindig tisztelt téged, mama, és imádta a krémes puffancsokat, amit néha vittél neki. Mindenről tudott, de senkit nem jelentett föl a házban. És tudjátok miért? Mert illegális kommunista volt. Szerintem az egyetlen kommunista házmester a városban. Kész csoda, hogy őt nem jelentette föl senki. Hála az öregnek, Ezio is megúszta, bár azért nem egészen. Nem a nyilasok vitték el, hanem az oroszok.

Január végén történt. Akkor az oroszok már házról házra, pincéről pincére nyomultak előre, szorították ki a németeket, s ezek a harcok a lakásunk közvetlen közelében zajlottak. Az oroszok napok óta hangszórókon üzentek nekünk: „Magyarok! Adjátok meg magatokat! Németország elvesztette a háborút. Ne hagyjátok Sztálingrád sorsára jutni gyönyörű fővárosotokat. Ne harcoljatok tovább.”

S valami gyönyörű kórus hangzott fel mindig a beszédek végén hárfa és orgonakísérettel, érzelmes orosz zene, ismerős a fülemnek. S miközben sírtunk az örömtől és a meghatottságtól, fölöttünk az ég vörös volt, mint a tűz, és zuhogtak ránk az orosz bombák, bömböltek a páncéltörők, kattogtak a gépfegyverek az utcákon. El tudjátok ezt képzelni? Így mindezt együtt?

Egyetlen nyugodt éjszakánk volt, január 14-én, a pravoszláv újévkor. Akkor biztosan az oroszok is ünnepeltek, mert leálltak a harcok. Gyuri este feljött, bort hozott egy kis csatos üvegben, igazi bor maradékát, és azzal koccintottunk egy szebb, békésebb évre. Január 20-án az orosz rohamcsapatosok a Szentkirályi utca felől érkezve elfoglalták a Kálvin teret, és az ablakunkból láttuk, hogy a Ferenc József-híd felé szorítják a németeket. Tudtuk, már csak órák kérdése, és fölszabadítják egész Pestet. Ezionak akkor már végképp elege volt a rejtőzködésből. Azt mondta, a hétköznapok nem is szürkék, hanem feketék abban a háromszor háromméteres sötét lyukban, ahol hónapok óta él, attól fél, elnyeli a sötét.

Amikor végre felszabadult Pest, nem is bírta tovább, annyira elege volt a rejtőzködésből, hogy mindenáron ki akart menni az utcára. Képtelenség volt visszatartani. Hiába sírtam, könyörögtem neki, hiába kérleltem, hogy maradjon otthon, mert a fiatal férfiakat az oroszok összeszedik, viszik „malenkij robotra”, nem érdekelte. Mindenáron el akart jutni a munkahelyére, Kőbányára, az Egyesült Gyógyszergyárba. Persze, hogy elkapták egy ilyen hosszú úton! Jaj, miért kellett kimennie az utcára abban a lestrapált, ócska cipőjében, amikor a hó és a jég még foltokban állt az épületek tetején és a járdák szélén? Miért nem volt képes hallgatni rám? Volt benne valami dacos, ismeretlen erő, ami hajtotta, semmiféle újabb veszéllyel nem törődött, elege volt már mindenből.

Képzelhetitek, mit éreztem, amikor este nem jött haza. Rohantam Gyurihoz, mert a bátyáim közül mindig ő az első, akihez bajomban fordulok. Olyan ő nekem, mint te voltál, apus. De ezúttal nem segíthetett. Akkor Ezio szüleihez mentem, de ők sem tudtak semmit. Halálosan meg voltunk rémülve. Napok múltak el, és semmi hírt nem kaptunk felőle. És akkor kész csoda történt. A szülők lakására váratlanul beállított egy nő, kezében gyűrött levélfélével, amit a Keleti pályaudvaron a földről szedett föl. A szüleinek címzett papírra Ezio mindössze annyit írt, hogy viszik Szolnok felé. Jövendőbeli apósom nem sokat teketóriázott, egy óra alatt eladta fekete szövetkabátját, hogy legyen pénze, ha meg kell vesztegetni valakit, és pénzzel a zsebében, karján velem indultunk a pályaudvarra.

Amikor megérkeztünk Szolnokra, késő délután volt már, és fogalmunk sem volt, merre menjünk, hol keressük a menetet. Opálos köd ülte meg a várost, kevesen jártak az utcán. Kérdezősködtünk, de az emberek bizalmatlanok voltak, a vállukat vonogatták, vagy egyáltalán nem is feleltek. Végül egy nő jött velünk szembe, apósom őt is megszólította. A nő megállt, összecsapta a kezét, és felkiáltott: Én láttam a maga fiát! És megmondta, merre induljunk. Majd szétrobbantam az örömtől. Él! Itt van a városban. Micsoda isteni szerencse, hogy Ezio úgy hasonlít az apjára, mint egyik tojás a másikra. Az a jótét lélek azonnal felismerte az apában a fiát, és hajlandó volt segíteni.

Sokáig gyalogoltunk a külváros felé, a cipőm átázott, a nyirkos hideg a lábujjaim közé szivárgott, s nem mertem arra gondolni, hogy Ezio napok óta gyalogol ebben a dermesztő hidegben, bizonyára csonttá fagyottan, éhesen és kimerülten. De látták őt! Él! Most csak ez számít.

Egy kaszárnya közelébe értünk, amelynek nem voltak ajtajai és ablakai. Ezio később elmesélte, hogy padlója sem volt, a föld tele volt rozsdás hulladékkal, betondarabokkal, téglákkal. A fagyos földön kellett aludniuk, vacsora, ivó- vagy mosdóvíz, használható vécé nem volt. Az őrök mindenkit megfenyegettek, ha szökni próbálnak, agyonlövik őket. Megálltunk úgy kétszáz méterre a kaszárnyától. Apósom azt kérte, ne menjek vele, várjam meg ott az utcán. Egyedül indult az épület felé, én pedig zakatoló szívvel, remegve várakoztam a sötétben.

Mint utóbb kiderült, szerencsénk volt, hogy a menetet aznap egy laktanyában szállásolták el. Ha a szabad ég alatt maradnak, mint más napokon, apósom nem tud észrevétlenül Ezio közelébe férkőzni, és nem tud az ismerős füttyszóval üzenni neki. Így viszont sikerült az őrök éberségét kijátszani, Ezio kiszökött az egyik törött ablakon, s én már csak arra ocsúdtam fel rémült várakozásomból, hogy futólépésben közelednek felém. Felsikoltottam az örömtől, amikor felismertem Eziót. Saját széllelbélelt kabátja helyett egy sötét, térdig érő kabát volt rajta, amit egy tífuszban meghalt társától „örökölt”. A kabát melegebbnek tűnt, mint amilyen az övé volt, de az ujja rövid volt, nem ért le a csuklójáig, úgy festett benne, mint egy komor madárijesztő. Az arca ijesztően sápadt és beesett volt. De nem volt idő arra, hogy hosszabban szemügyre vegyem. Semmire nem volt idő. Menekültünk vissza a városba. Utóbb derült ki, hogy talán félúton lehettünk, amikor vesztünkre fölfedezték a szökést, és néhány őr kutyákkal a keresésünkre indult. Mi sietve lépdeltünk, amikor a távolból zajokat hallottunk. Éppen egy elhagyott házhoz értünk, amelynek ablakai az utca szintjén voltak, de az ablakok alatt egy árok húzódott, ahová kőlépcső vezetett le. Beugrottunk a keskeny árokba, ami apósomnak és nekem egész jó rejtekhelynek bizonyult, de Ezionak aligha. Hiába próbálta összehúzni magát szegény és állt berogyasztott térddel, az árok csak a nyakáig ért, a feje kilógott a takarásból. Bátran nézhetett farkasszemet az üldözőivel. Félelemtől remegve pillantottam rá. Dermedt arccal állt ott, és úgy nézett maga elé, mint a kőszobor.

Álltunk némán egymáshoz préselődve, moccanni sem mertünk. Egyszerre egészen közelről hallottuk a kutyák csaholását, egy falka kutya el is loholt pár méterre előttünk, maga után rángatva a káromkodó őröket, de senki nem vett észre minket. Fogalmam sincs, mi ütött a keresőkutyák szaglásába, lehet, hogy egyszerűen csak nem tudták, ki után csaholnak olyan dühödten. Jó darabig lapultunk még ott halálos csendben, mire végül elő mertünk bújni. Másik rejtekhelyet kellett keresnünk. Egy mellékutca végében találtunk is egy újabb magányosan árválkodó házat. Néhány pillanat múlva átugrottunk az alacsony kerítésen, s már bent voltunk az előkertben egy rozzant fészer előtt. Ezio könnyedén fölfeszítette a fészer ajtaját, és beléptünk. Legalább két-három órán át lapultunk ott, amikor a távolból meghallottuk az orosz őrök és a kutyák zaját. Masíroztak vissza a kaszárnyába, föladták a keresésünket.

Kimentünk az állomásra. Apósom, aki még a háború végén sem adta föl a tisztességes kereskedésbe vetett hitét, ezúttal lefizette az állomásfőnököt, aki elrejtett minket egy hajnalban Pestre induló tehervagonban, és az ajtót kívülről lepecsételte. A sors iróniája, hogy Ezio életét egy lezárt marhavagon mentette meg, aminek a háborúban az volt a rendeltetése, hogy a halálba szállítsa őt és sorstársait.

Hazaértünk. Ezio ágynak esett, hetekig kellett ápolni, mire a kétoldali tüdőgyulladásból felépült. Száznyolcvanhárom centi magas, de akkor negyvennégy kiló volt csak. Láz gyötörte arcából úgy világított a szeme, mint két csillag. Amikor a súlya elérte a hatvan kilót, hat igazi, friss tojásból készült rántottával ünnepeltünk.

Tegnap este átjöttek a bátyáim, palacsintát sütöttem vacsorára, és azzal biztattam magam, hamarosan lesz hús is, mert békeidőben kell, hogy legyen hús, meg zsír, meg liszt és igazi kávé, és nem pislákoló, kékes kis gázlángon kell megsütni a rántottát a konyhában. S újra együtt ebédel a család a Veres Pálné utcai lakás ebédlőjében vasárnaponként, úgy mint régen.

Tudom, hogy soha semmi nem lesz olyan, mint régen. Nyom nélkül senkinél nem múlik el a háború. Még a mi szerencsés családunkban sem, ahol mind sikeresen kijártuk a túlélés iskoláját. De a gyerekeinknek már nem lesz ilyen gyötrelmes, ebben biztos vagyok. Igen, nekik könnyebb lesz.

Befejezem lassan. Később sokat beszélgethetünk még, gyakran kijövök ide hozzátok, már jár a villamos. Mama, apus… mennyire hiányoztok! Annyi mindent akarok még elmondani nektek, de mindig rádöbbenek, milyen keveset tudok. Úgy értem tényeket, meg számokat, pontos információt arról, hogy mi történt valójában. Csak annyit tudok, hogy ezt a háborút nem úszhatta meg senki.”