Brüsszel döntött: megépülhet Paks 2

Publikálás dátuma
2017.03.06. 12:56
Fotó: Vajda József
A két éve indult mélyreható vizsgálat nyomán az Európai Bizottság arra a következtetésre jutott, hogy a paksi bővítés finanszírozása állami támogatást tartalmaz, de ez a támogatás nem ellentétes az uniós szabályokkal. A beruházás elől ugyanakkor továbbra sem hárult el az összes jogi akadály.

Az Európai Bizottság tavaly novemberben lezárta a paksi bővítés beruházási tenderének elmaradása miatt indított kötelezettségszegési eljárást (szokatlan módon úgy, hogy sem a döntés kifejtését, sem annak részletes indoklását nem hozta nyilvánosságra), most pedig befejeződött a másik hosszadalmas jogi eljárás is, amely azt volt hivatva tisztázni, hogy az Orbán-kormány állításainak megfelelően piaci alapon létesül-e az új atomerőmű, vagy pedig olyan állami támogatást vesznek igénybe hozzá, amely torzítja a piaci viszonyokat.

A mélyreható vizsgálat megállapította az állami támogatás tényét – ez azt jelenti: az orosz hitelből felépíteni tervezett erőműről a kormány nem tudta bebizonyítani, hogy az áramár-bevételekből a tervezett üzemidő alatt megtérülne –, de nem minősítette illegálisnak a támogatást, elfogadta a kormányzat (egyelőre ismeretlen tartalmú) indoklását arról, hogy miért van pótolhatatlan szükség a magyar energiarendszerben két új atomerőművi blokkra.

Ez a megoldás a Bizottság részéről szintén nem tekinthető szokványosnak, a hasonló eljárások ugyanis két lépcsőben szoktak lezajlani: először azt vizsgálják, hogy fennáll-e az állami támogatás, majd a következő körben azt elemzik, hogy fennállnak-e azok a különleges feltételek, amelyek a piactorzító támogatást indokolttá teszik. Most ezt a két lépést összevonták. Az Európai Bizottság a döntés lényegét tekintve nem a bővítési beruházást, hanem az állami támogatást engedélyezte, kihúzva a szőnyeget azon kormányzati érvek alól, hogy Paks 2 az olcsó áram garanciája lesz (nem tudjuk, hogy mennyibe fog kerülni a termelt áram, de a piaci árnál biztosan többet fogunk fizetni érte).

Margrethe Vestager versenyjogi biztos szerint minden állam szabadon határozhatja meg az energiamixét, és joga van hozzá, hogy ebben az atomenergiát is szerepeltesse. A magyar állam úgy döntött, hogy olyan megtérülési feltételekkel épít atomerőművet, amelyet egy magánbefektető valószínűleg nem vállalt volna. A Bizottságnak ilyenkor az a feladata, hogy a minimálisra csökkentse a piacbefolyásoló hatást. A magyar kormány ennek érdekében számos feltételt vállat: Paks II üzemeltetését el kell különíteni a Paks I-et működtető állami MVM-től, és a termelt áram legalább 30 százalékát a tőzsdén kell értékesíteni (ez azt jelenti, hogy amennyiben a termelői ár magasabb lesz a tőzsdei árnál – amivel egyébként a kormány is számol –, akkor Paks II garantáltan veszteséges lesz).

A mostani bizottsági döntéssel a jogi eljárások még korántsem értek véget. Ausztria már korábban jelezte, hogy amennyiben a Bizottság az állami támogatás megállapítása ellenére kiadja az engedélyt, akkor az Európai Bírósághoz fog fordulni (az osztrák állam elvi alapon ellenzi az atomenergia használatát, az állami támogatással épülő atomerőművek ellen pedig mindig fellép, így tette ezt a brit Hinkley Point C beruházás esetében is). A korábbi hírek alapján csatlakozhat a keresethez Luxemburg, illetve több nemzetközi környezetvédő szervezet is. A bíróságnak joga van megtiltani a beruházást, ha kiderül, hogy a konstrukció beleütközik az uniós versenyszabályokba, vagy megsérti az Euratom Szerződés előírásait.

- A Bizottság végül jóváhagyta az állami támogatást a projektben, de ezzel nem tett többet, mint elismerte, hogy a hülyeséghez való jog tagállami alapjog – állítja Jávor Benedek, a Párbeszéd EP-képviselője. Szerinte ugyanakkor a kormányzati hülyeséghez való jog azt eredményezi, hogy a magyar adófizetők pénzéből a kormány több ezer milliárdot egy a környezte káros és az emberi életre veszélyes, letűnőben lévő technológiába fektet, ahelyett, hogy a környezettel harmonizáló, hosszútávon olcsóbb megújuló energiaforrásokba fektetne be. Jávor arra is emlékeztetett, hogy az eljárás során Günther Oettinger és Klaus Mangold gyanús utazásai révén egy átláthatatlan és ellenőrizhetetlen lobbitevékenység is részévé vált az eljárásnak, ami különösen kétségessé teszi annak kimenetelét.

Megírtuk: A paksi bővítés referenciaprojektjeinek számító beruházások nehézségeit elemző pénteki cikkünk megjelenése után került nyilvánosságra a mértékadó World Nuclear News portálon a hír: másfél évvel az eredetileg tervezett határidő után sikerült kereskedelmi üzembe állítani a Novovoronyezsi atomerőmű (és egyben a világ) első VVR-1200-as, harmadik generációsnak mondott reaktorát. Az iparági kiadvány írása nem tesz említést a Paksra szánt reaktortípus generátorhiba miatti leállításáról és a beindítás jelentős csúszásáról.

Lásd még: Paks 2 - Az orosz fél a szűk keresztmetszet

Elutasítják a bővítést a magyarok
A többség szerint a paksi beruházás költséges, túlzott méretű adósságot jelent az ország számára - derül ki a Publicus Intézet január végén végzett reprezentatív kutatásából, amelyet a Vasárnapi Hírek számára készítettek. A megkérdezettek többsége úgy véli, hogy az Oroszországgal kötött megállapodás összességében kedvezőtlen, kiszolgáltatottá teszi az országot. A megkérdezettek 47 százaléka szerint a paksi atomerőmű bővítése nagyon költséges, túlzott méretű adósságot jelent az ország számára.
Mindössze a válaszadók 34 százaléka mondta azt, hogy a beruházás hosszútávon kedvező az ország számára, és ezért még a nagy adósság is elfogadható. Két olyan társadalmi csoport van, amelynek körében a többség elfogadhatónak tartja a nagy adósságot: a Fidesz szavazók (62 százalék), és a paksi erőmű vonzáskörzetében élő dél-dunántúliak (52 százalék). Az összes többi, vizsgált társadalmi csoport úgy gondolkodik, hogy az adósságvállalás túlzó; leginkább a DK (83 százalék), és az MSZP (70 százalék) szavazói tartják így.
Szerző
Témák
Brüsszel Paks 2
Frissítve: 2017.03.06. 16:01

Gyengül Matolcsy alelnökének pozíciója

A Hivatalos Értesítő legutóbbi számában jelent meg a Magyar Nemzeti Bank új szervezeti felépítése, amiből kiderült, hogy Nagy Márton már nem felel a pénzügyi stabilitásért, ám megmarad a hitelezésért és monetáris politikáért felelős alelnökként. A pénzügyi stabilitási feladatok közvetlenül az MNB elnökéhez kerültek. A múlt héten a tőzsdeelnöki pozícióról mondott le Nagy, vagyis a több fontos funkciót betöltő szakember hatásköre egyre szűkül - írja a portfolio.hu.

A jegybankból érkezett hírre hirtelen 309,66-ig gyengült a forint.

További részletekért kattintson ide!

Szerző

Akkor most mi is van?

A minap egy szakmai rendezvényen a címben foglalt a köznyelvi fordulattal vezette fel előadásomat az elnök. Nem igazán szakszerű kérdés közgazdász kollégámtól, de kifejező. Konferencián és társasági beszélgetésben ugyanezt a kérdést teszik fel, őszinte érdeklődéssel, még azt is elviselve, amit egyébként a közgazdászoktól rossz néven vesznek, hogy „egyrészt” és „másrészt”, valamint „rövidtávon” és „hosszú távon” fordulatokkal tűzdelt választ kapnak.

Most rögtön elnézést kérek olvasóimtól, de az alábbi elemzés sem kerülheti meg e nemszeretem fordulatokat. Aki az egyszerű válaszok híve, elégedjen meg (az adónkból fizetett) kormányreklámmal, mely szerint a gazdaság növekszik, Magyarország jobban teljesít, megemeltük az orvosok bérét, a szakmunkások minimálbérét. Vagy legyintsen egyet történelmi tapasztalatai birtokában, hiszen ismeri egy korábbi rezsimből: ha a haladás lokomotívja már éppen csak döcög, a kazán gőzéből annál többet engednek a sípba, legalább az szóljon. Ha tényleg hasítana a magyar mozdony, elég lenne egy pillantás az építkezésektől lüktető városban teendőik után siető jól öltözött emberekre, a gondosan ápolt vidéki portákra, az üzletnyitáson serénykedőkre, és nem kellene plakáton reklámozni a gazdasági sikereket. Vagyis inkább a kormányzati sikereket. Mert nem is annyira a gazdaságról szól a hirdetés, mint a kormányzat feltételezett sikereiről.

Lássuk hát az adatokat. Az ország területén megtermelt áru- és szolgáltatástömeg (GDP, bruttó hazai termék) a legismertebb, noha nem hibátlan jelzőszáma a gazdasági aktivitásnak. E mutató a rendszerváltozással járó átalakulási krízisben nagyot zuhant, ezt hosszabb ideig évi négy százalékos növekedés követte, egészen 2006-ig, amikor az addig durván túlköltekező kormány költségvetési megszorításra kényszerült. A növekedés ezzel rögtön visszaesett. Rövid állapotjavulás után pedig beütött a nemzetközi pénzügyi válság, aminek hatására csaknem hét százalékot zuhant 2009-ben a GDP.

2010-től már ismét van növekedés, de törékeny. Az új kormány az örökölt helyzet súlyosságára és az addigi kurzus kudarcára hivatkozva egyéni eszközökkel kívánta gyors növekedési pályára állítani a gazdaságot. Némi növekedést követően viszont 2012-ben váratlanul zsugorodott a gazdaság. Majd megint növekedésnek indult, és végre 2014 és 2015 szép mutatókat hozott (3,7 illetve 3,1 százalék). Megjelennek a gazdasági teljesítményt reklámozó kormányzati plakátok, amelyek a 2010-től követett politikai pálya sikerének bizonyítékaként utalnak a nemzetközileg is megsüvegelendő növekedési eredményre. Holott mindig vitatható, hogy a kormánypolitika miatt vagy annak ellenére következett be a tényleges növekedés.

Érdemes tudni, hogy ezen években a világgazdaság 3,5 százalék körüli ütemben nő: az utóbbi tíz évet tekintve egy esztendő kivételével a világátlag alatti a növekedésünk, vagyis a globális jövedelmen belül trendszerűen zsugorodik a magyar részarány. A nyugat-európai is, ám a fejlett nyugatnak van miből teret vesztenie. Ezen évtized alatt a három hozzánk mérhető visegrádi gazdaság (cseh, lengyel, szlovák) a mienknél gyorsabban nőtt. A csehek mindig is fejlettebbek voltak, a másik kettőnek az egy főre jutó hazai terméke az utóbbi években került elénk. Ami a béreken is látszik: eddig inkább felénk irányult a munkavállalói érdeklődés, újabban inkább a magyarok igyekeznek Szlovákiában (sőt immár a közeli erdélyi nagyvárosokban) munkát vállalni.

Növekedési adataink sokat ingadoznak, így pedig egymásnak ellentmondó állítások is tehetők. Ha valaki 2014-2015 eredményeit tekinti mérvadónak, akár reménykedhetne is abban, hogy lesz érezhető felzárkózás a nyugati fejlettségi szinthez. Nemrég egy szakmai rendezvényen a miniszterelnök a gazdasági miniszter és az MNB elnöke társaságában, saját politikájuk sikereit részletezve, az évi öt százalékos fenntartható gazdasági növekedés távlatait vázolta fel. Nincs abban kivetnivaló, ha a kormány elégedett saját működésével. És nyilván kellemesebb az ígéretes jövőről szólni, mint a megoldandó nehéz feladatokat taglalni. A jövő nincs eleve meghatározva, így miért ne reménykedjen egy politikus a szebb jövőben. Ám anyagi ígéreteket, költségvetési vállalásokat, pénzbeli elkötelezettségeket csakis reális, sőt inkább óvatos számításokra szabad alapozni.

Számolgassunk. Gazdaságunk 2008 óta átlagosan 1 százalék alatti ütemben növekedett ez ideig – de hát ebben valóban benne van a válságos 2009-es év. Meg a 2012-es egyszeri botlás. Benne van a 2014/15-ös lendületes két év is, amihez viszont muszáj hozzátenni: növekedési szempontból rendkívüli, mondhatni kegyelmi időszak volt. 2014-ben lezuhant a nyersanyagok világpiaci ára, legfőképpen a nyersolajé, emiatt nagyot javultak a nemzetközi cserearányaink, a kisebb olajimport-számla növelte a nettó kivitelünket. Mondhatni: „globális rezsicsökkentésben” részesített minket a külvilág az energiaárak egyszeri zuhanásával. Történelmi mélypontra kerültek a nemzetközi kamatok. Egy erősen eladósodott országnak, mint a miénk, ez is komoly ajándék. Magára talált az európai export, főleg a német kivitel dübörgött, magával húzva a magyar exportot is. Csúcsra járt az uniós fejlesztési támogatások lehívása e két esztendőben: a magyar GDP négy százalékára rúgó pénzbeáramlás fűtötte évente a lokomotívunkat.

Így zártuk 2015-öt 2,9 százalékos növekedéssel (amit a Központi Statisztikai Hivatal később 3,1-re korrigált). A tavalyi, 2016-os év tényadatait nem ismerjük még: az előzetes adatok alapján kettő százalékkal növekedett gazdaságunk. Ez bizony bármely mérce szerint szerény eredmény. Idén minden elemző a tavalyinál többet vár, részben, mert ismét gyorsulnak az uniós utalások. Ha nem jön közbe semmi, akkor már csak e miatt is javulnak növekedési mutatóink.

Vannak azonban lefele mutató kockázatok már rövidtávon is. A nemzetközi kamatszint tavaly elérte a talajszintet, onnan csak felfele lehet elmozdulni; ez nem jó egy olyan országnak, amelynek államadóssága sokkal nagyobb, mint bármely más volt tervgazdaságban. Igaz, a gazdasághoz mért arányt tekintve a német állam adóssága is a mienkhez hasonló. Csakhogy Németország kiemelkedően jó kockázati besorolású, így azonos arányú államadósságot töredék kamatszinten finanszíroz a német büdzsé. A magyar állampapírok besorolása viszont épp csak egy fokkal van a bóvli szint felett, és a nagy hitelminősítők nem mutatnak nagy kedvet a felminősítésre: maradunk leszakadva a cseh, a szlovák és a lengyel szinttől. Ott áll most a magyar állam kockázati minősítése, mint húsz éve…

A nyersanyagárak sem eshetnek tovább, nincs hova. Hacsak nem zuhan meg váratlanul a kínai gazdaság, és azzal a világkereslet. Akkor viszont roppant zavaros világgazdasági helyzet állna elő, ami mindig jobban sújtja a magunkfajta kis, nyitott gazdaságot, mint a nagyobb piacokat. Ám jöhet kereskedelempolitikai zűr a világpolitikából is; egy esetleges globális vámháború leginkább a peremvidéki gazdaságokat rázza meg, és csak másodlagosan érintené a nagyokat.

Ám ha nem következik be külső sokk, akkor is van elég kockázat. A legdrámaibb az, amely mindennapos: a magyar munkaerő fokozatos kiáramlása. Ez rövidtávon akár még javít is egy sor mutatón: jól alakul a foglalkoztatás, hiszen az ingázók, kint dolgozók szépítik az aktivitási mutatót. Hazautalt jövedelmeik nagysága kezd vetekedni az uniótól kapott transzferekkel, és ezek a pénzek is növelik a magyar fogyasztást.

A kivándorlással azonban csökken a legfontosabb termelési tényező: a munkaerő állománya. Tőkével (géppel és jobb szervezéssel) elvileg lehet egy szintig pótolni az elmenőket. De a magyar gazdaság tőkevonzó képessége és általános nemzetközi versenyképessége nem mutat javulást. Mértékadó felmérések szerint éppen az állam szabályozó, beavatkozó, piacokat és versenyviszonyokat átrendező agilitása az, ami visszafogja a cégek (nagyok és kisebbek, hazaiak és külföldiek) beruházási kedvét. És szaporodnak a gondok a munkavállalók képzettsége, készségei és motivációi körül.

A gyorsított ütemben lehívott uniós pénzek most elfedik a magyar gazdaság beruházás-hiányát. Ám aki látja az egészségügy, oktatás jogos igényeit, érzékeli a területi leszakadás fenyegető trendjét, a korábban sokat fejlődő infrastruktúra újra felgyülemlő tőkeszükségletét, az aggodalommal tekint a magyar tőkeképződési folyamatban eddig felgyűlt elmaradásokra. Az államháztartási adatok formailag rendben vannak, sőt a 2016-os év végi irdatlan pénzszórás azt mutatta, hogy magyar gazdaság, mely a térségben a legnagyobb adóterhet viseli, kellő állami bevételt generál. Ám a felgyülemlett halasztásokat nem lehet a végtelenségig görgetni. Ráadásul – amint sejteni lehetett – a NATO-kötelezettségek teljesítésére a korábbinál sokkal többet kell fordítanunk a büdzséből. Végeredményben tehát csökkenő létszámú aktív lakosság mellett idővel súlyosbodó államháztartási, társadalombiztosítási gondokkal kell számolnunk.

Nem magyar ügyek ezek. A nyugati demokráciákban a demográfiai gondokkal, a jövedelmi és vagyoni különbségekkel, az új technológiák befogadásának és a termelékenység-növelésnek a társadalmi akadályaival régóta komolyan foglalkoznak. Mind világosabb, hogy az elért magas jövedelmi szintet még jobb képzéssel, rugalmasabb állami intézményrendszerrel, a társadalom különféle rétegeinek a bevonásával (az „inkluzív növekedés” eszközeivel) lehet csak megtartaniuk. Új távlatokat nyit e téren a digitalizáció és automatizálás mai hulláma, amelyre a negyedik ipari forradalom néven is utalnak.

Amikor hazai állapotainkat és a jelenlegi társadalom- és gazdaságpolitikai kurzust kritikai elemzésnek vetjük alá, e régi és új kihívások felől tekintünk teendőinkre. A jó válaszok megtalálásához tanulnunk kell a világban zajló folyamatokból. Így abból is, hogy a nem-liberális ázsiai rendszerek – amelyek a korábbi időszakban, közepes-alatti fejlettségi szinten gyors növekedést értek el – nem adnak alkalmas mintát hazánk mostani helyzetére. E korábbi siker-országok maguk is komoly bajok elé néznek. Ám vezető nyugati országokban is különös politikai mozgásokat látunk, és még nem világos, hogy valóban új korszakot hoznak-e az új szereplők, vagy inkább csak utóvédharcot vívnak a globális átrendeződési folyamat vesztesei. Abban viszont biztos vagyok, hogy hazánk viszonyai és a jövő kihívásai felől nézve bizonyosan nem jó választás a túlcentralizált államkapitalista modell. Gazdasági mutatóink semmiképpen sem támasztják alá e modell sikerét, különösen nem a folytathatóságát. Az illúziókkal leszámolva, a nagyotmondást félretéve, őszinte vitában kellene megadnunk a magunk válaszait a gyorsan változó világ által feltett súlyos kérdésekre.

Szerző