Almáskert

Leszaladok a közértbe, sietek vissza. Ezt már menet közben mondta anyám, aki mindig úton volt valahová, s apám szája idegesen megrándult e mondat hallatán kétszer, háromszor is.

Dehogyis sietett vissza anyám. Szentendrére indult, nem a szomszéd közértbe. A családi nyaralóba igyekezett, szeretett szentendrei házába, ami a függetlenségét, a női szabadságát, magát a polgári felemelkedést jelentette számára. Kerek százezer forintért vette meg a telket a rajta álló kis faházzal 1977-ben, jó, ha az ár negyedét vallotta be apámnak, aki így is elszörnyedt a horribilisnak vélt összeg hallatán.

Anyám régóta készült erre a vásárlásra, nagyon régóta. A családnak nyaralója volt Balatonkenesén a háború előtti években, de abból nem maradt más az államosítás után, csupán egy plafonig érő barokk tükör, egy ebédlőasztal és egy Schmizett. Ahhoz elég, hogy anyám egy háromszobás pesti lakás nappaliját berendezze velük, de az elveszett családi birtokot nem pótolhatták. Viszont egy almáskert az egykor rácok lakta Duna-parti városban a hegyoldalon – az talán igen. Erre gyűjtött anyám éveken át. Amikor meglett, úgy érezte, valódi menedékre talált, révbe ért. Visszakapott valamit a múltjából. Kitartó emlékgyűjtő lévén mindig is ébren tartotta szerb családi emlékeit, fotóalbumokba rendezte a békeidőket megörökítő fényképeket, melyeken a nagyszüleim négy gyermekükkel klasszikus elrendezésben, mindig kellő derűvel néznek a kamerába. Ezeket az idillről tanúskodó, cakkozott szélű képeket hol áhítattal, hol hitetlenkedve nézegettem. A millenniumi esztendők öröksége lebegett nagyszüleink otthona felett, ez volt az aranykor, amiről a történelemkönyvek írnak - de hogyan lehet mindezt valaha is újraéleszteni? Mert az anyai tanítás nyilvánvalóan erről szólt: élj úgy, ahogyan a nagyszüleid. Csakhogy már senki nem élt úgy, mint ők, és ők sem úgy éltek, mint a képeken, összeomlott rég minden. Csak a nosztalgia volt a régi.

Vagyis azért nem egészen. Mert anyám sok mindent megőrzött a régi házasságok elveszettnek hitt szokásaiból. Azt például, hogy egyedül és teljhatalmúan uralta a háztartást. Minden kiadásról ő döntött, egyedül intézett valamennyi kis- és nagy bevásárlást, így azután apámnak sem az árakról, sem a vásárlásról semmiféle fogalma nem volt. Ezért is hitte el azt a nevetséges kis negyedárat, amivel anyám kábította. Ez az elképesztően idejétmúlt családi munkamegosztás és az ezzel járó füllentések gyökeresen ellentmondtak annak a szellemiségnek, amelyben anyám nevelkedett. A Veres Pálné Gimnáziumba járt, ahol a kor haladó felfogásának értelmében modern szüfrazsetteket igyekeztek nevelni a jövendő női generációból. Anyám szép egyetemi karriert futott be, de a létező legkonzervatívabb házasságban élt apámmal, igaz, időnként fellázadt. Egy ízben már két lábos is rotyogott a sparhelten, amikor hirtelen megállt kezében a fakanál, és harciasan kijelentette, hogy most már tényleg elég volt. Holnaptól nem főz. Varrni pedig végképp soha többet. Ez utóbbi fogadalmat már csak azért sem volt nehéz betartania, mert addig sem varrt. Soha. Amikor hepatitisz vírussal egy alkalommal több hetes ágyfogságba kényszerült, kínjában megtanult ugyan horgolni, készített is egy gyönyörű terítőt a zongorára, s olaszul is megtanult valamennyire, ha már hirtelen annyi ideje lett – no de, hogy varrjon? Pedig ügyes keze volt, vegyészként szüksége is volt rá a kutatásaihoz, de türelme az aprómunkához nem volt soha.

A kertészkedést idős korában viszont megszerette, s valami furcsa módon főleg esőben művelte. Nem tudni, miért, de ha esni kezdett, rohant a HÉV-hez, s amikor megérkezett, fejébe csapott egy ócska nyári kalapot, s míg hullottak bőrére az esőcseppek, megállt a lehajló ágú fák előtt, összemérte a törzsüket nagyságra, vastagságra, kosarakba szedte az apró szemű almákat, kitépkedte a földből a gyomokat, sebtében elültetett néhány tő muskátlit. Mindig olyan áhítattal beszélt a szentendrei telekről, mint valami pompás, virágzó, dúsan termő birtokról, holott zsebkendőnyi kis föld volt az, néhány göcsörtös fával, kukacos almácskákkal. Csakhogy az ő birtoka volt. Ide menekült, amikor elege lett a világból, vagyis idős korában egyre gyakrabban, s ott talán úgy érezte, soha nem is szeretett volna más kertet magának. Kávézott a teraszon, beszélgetett Samuval, a feketerigóval, valószínűleg több nemzedéknyi feketerigót nevezett el Samunak - ki tudja, hány évig él egy rigó? Csontot adott Tappancsnak, a szomszéd kutyájának. Aztán összeszedte az almákat, hazament, almás pitét sütött.

Ötvenegy évig éltek együtt a szüleim. Az országon átsöprő háborúk és diktatúrák rátelepedtek az életükre, nem meglepő, hogy a magánéletük is viharos volt. De a magánviharokat is túlélték, nemcsak a történelmieket, pedig több emberöltőnyi szorongás sűrűsödött bele abba a házasságba. S ők, akik egy egész világháborúval is birkóztak, békeidőben könnyen elveszítették az önuralmukat olyan apróságok miatt, mint hogy széttört egy porcelánváza, vagy eldugult a lefolyó. Gyakran sistergett körülöttük a levegő, s bebizonyosodni látszott, hogy minden harcok közül a privát háborúk a legrosszabbak. Az összehangolódás mindig is nehezen ment közöttük. Fiatal korukban kamarazenét játszottak, s megannyi zenemű előadását veszekedték végig. Apám hegedült, anyám zongorán kísérte. Ezért voltak a veszekedések. Mert amikor anyám olyan részhez ért, amit jól tudott, nekilódult, szélsebesen verte a billentyűket, ha viszont nehezebb rész következett, ott nemcsak lelassult, hanem olykor ki is hagyott néhány feleslegesnek ítélt hangjegyet. Apám szája olyankor idegesen rángatózott, pont úgy, mint amikor sok évi házasság után anyám órákra eltűnt bevásárlás ürügyén. S amikor végül ázottan, két teli kosár almával előkerült, persze, hogy állt a bál. Apám addigra már éktelenül dühös volt, becsapva érezte magát minden alkalommal, dőlt belőle a szemrehányás, visszhangzott tőle az egész lakás.

De csalódott volt anyám is, mert senkivel nem oszthatta meg törékeny örömét, amivel mindig is nagyon óvatosan bánt, s ami még rosszabb, erős bűntudatot is érzett. Mire befejezték a veszekedést, csupa megbántottság, csalódás volt ő is. Összeszorított szájjal pakolta ki a konyhapultra az almákat, s látott neki, hogy meggyúrja a pitének való tésztát. S ahogyan gyúrt, reszelte az almákat, egyengette a tölteléket a vékony tésztalapon, s tette föl a rácsokat a töltelék tetejére, lassanként elpárolgott a haragja. Hiszen több volt a birtokában, mint sokaknak. Jó ideje tudta már, hogy minden egyes nap egy egész élettel ér fel, még ha az öröm nincs is kellően elosztva a napok között. Kedvtelve nézegette immár a sülő pitét a sütő ablakán át. Egész életében vonzódott a kerek formákhoz, a félkör alakban, szimmetrikusan záruló terekhez, a legyezőszerű elrendezéshez, mint amilyen a lakása is volt. S amikor nyolcvanegy évesen azon a hamisítatlan derűs márciusi napon utolsó bevásárló körútján majd összeesik, apró szemű almák gurulnak szét a kosarából. Bezárul a kör.