Őszinte vita a 27 tagú Európáról

JEAN-CLAUDE JUNCKER az Európai Bizottság elnöke

Az európai integráció mindig is az emberek által létrehozott és az emberek javát szolgáló projekt volt. Egy olyan nemzedék összefogásának eredménye, amely a „Soha többé!” mottóját tűzte zászlajára. A Római Szerződés 1957. március 25-i aláírásával az Európai Unió hat alapító tagja visszazárta a történelemkönyvekbe Európa múltjának szellemét, amely intő példaként lebeg a jövőbeni nemzedékek szeme előtt.

E sorsdöntő dátum 60. évfordulóján újból megünnepeljük az európai projekt születését is. A körülöttünk lévő változó és bizonytalan világban ideje megújítanunk eskünket és megerősítenünk az egységes jövőnk iránti elkötelezettségünket – egy olyan jövő iránt, amelyben valamennyi polgárt és valamennyi tagállamot azonos bánásmód illet meg. A 27 tagú új Európának határozottan fel kell lépnie azért, hogy megfeleljen a polgárok elvárásainak, illetve reményt keltsen és elszántságot tanúsítson előttük.

NAVRACSICS TIBOR uniós biztos

Ennek érdekében új válaszokat kell keresnünk egy olyan kérdésre, amely épp annyira régi, mint amennyire új maga az Uniónk: merre tovább? E válaszokat mi magunk nem adhatjuk meg, hiszen nem kizárólag rajtunk múlnak. Európát nem lehet elnöki rendeletek útján szabályozni vagy elefántcsonttoronyból igazgatni. Ezt a kérdést a polgárok elé kell terjeszteni.

Túlságosan régóta tátong szakadék az emberek elvárásai és Európa lehetőségei között. Nem tehetünk úgy, mintha Európa önmagában képes lenne a problémák megoldására. Talán felesleges is emlékeztetni a közvéleményt arra, hogy az EU forrásai milyen hatalmas mértékben járulnak hozzá a tagállami, így a magyar gazdasági növekedésekhez, de ehhez kellenek a szakértelemmel és helyismerettel rendelkező nemzeti és helyi hatóságok is.

Annak a véleménynek sem szabad táptalajt adnunk, miszerint az egyes nemzetállamok önmagukban is elérhetnek mindent. Elengedhetetlen, hogy Magyarország nemzeti szinten is támogassa a hazai gazdaság versenyképességét, de semmilyen tagállami intézkedés nem válthatja fel azokat az üzleti lehetőségeket, amelyekhez az egységes európai piac és a közös kereskedelempolitika révén jutnak a magyar vállalkozások.

Azt hisszük, hogy ideje őszinte vitát folytatnunk arról, mit is várunk az Uniónktól.

Haladhatnánk tovább ugyanazon az úton, ahol jelenleg járunk. Nem a babérjainkon ülve, hanem minden energiánkat a fontos kérdések megoldására, a belső piac, a digitális egységes piac, az energiaunió, a tőkepiaci unió és a védelmi unió kiteljesítését célzó eredményközpontú programunkra összpontosítva.

Követhetnénk azonban ezzel teljesen ellentétes utat is, és megtehetnénk, hogy a 27 tagú EU középpontjába csakis az egységes piacot állítjuk. Európa jelentősége azonban korántsem csak a piacokban, az árukban és a pénzben áll. Ezzel azokat az értékeket árulnánk el, amelyekért évszázadokon át küzdöttünk hol a harcmezőn, hol a szónoki emelvényen.

A harmadik forgatókönyv szerint egyes tagállamok bizonyos, már a Szerződések keretei közé tartozó területeken előretörhetnének, nyitva hagyva az ajtót a többiek előtt, amelyek, amint készen állnak, követhetik őket. Ez napjainkra már valósággá vált: a teljes földrészt felölelő különböző országcsoportok már összefogtak egymással, hogy Egységes Szabadalmi Bíróságot hozzanak létre, összehangolják a válásra és eltérő állampolgárságú párokra vonatkozó vagyonjogi rendszerekre alkalmazandó jogszabályaikat vagy Európai Ügyészséget állítsanak fel az uniós költségvetés kárára elkövetett csalások megakadályozása érdekében. A megerősített együttműködésre vonatkozó említett példák azt mutatják, hogy nem szükséges valamennyiünknek azonos sebességgel haladnia, de mindenkinek egy irányba kell tartania.

Egy másik változat szerint a 27 tagú EU dönthetne úgy, hogy együtt fellépve ennél jóval többet tesz pár olyan területen, ahol a fellépésnek tényleges hozzáadott értéke van, és ahol a polgárok azt várják tőlünk, hogy cselekedjünk. Ez valójában azt jelentené, hogy Európa a „kevesebb több” elvét alkalmazná azokon a területeken, ahol a tagállamok nem tudnak egyetértésre jutni vagy az adott kérdést önmagukban hatékonyabban képesek megoldani.

Végül a tagállamok dönthetnének úgy is, hogy minden területen teljes gőzzel haladnak előre, a jelenleginél több hatáskört és erőforrást osztanak meg, és kiterjesztik a döntéshozatalt.

A fenti öt forgatókönyv mindegyike megvalósítható. És minden kétséget kizáróan élénk vita tárgyát képezi majd a nemzeti parlamentek, a kormányok, a civil társadalom és a legkülönbözőbb társadalmi helyzetű polgárok körében egyaránt. Valójában Európa jövője nagy valószínűséggel egy hatodik, a saját polgárai által kialakított forgatókönyv nyomán rajzolódik majd ki.

Európa 2019-ben demokratikus választások elé néz, és azt szeretnénk, ha az addig hátralévő időben mindenki hangot adna véleményének. A jövőnket együtt kell kialakítanunk, hiszen a jövő mindannyiunké. A jövőnket nem az intézményeknek vagy a politikusoknak kell formálniuk, hanem az embereknek, akiket képviselnek. Amikor az EU jövőjéről van szó, az elnököknek és miniszterelnököknek soha nem esik nehezére elmondani, mit nem szeretnének. Immár olyan vitákat kell szervezniük, amelyek Európa minden zugába, a társadalom valamennyi rétegéhez elérnek, és e viták során kell eldőlnie, hogy mi az, amit a polgárok ténylegesen szeretnének.

Bármilyen utat választunk is, nekünk magunknak kell a jövőnket felépítenünk.

Európa 60 év alatt megvalósította a megvalósíthatatlant: nyugvópontra juttatta a háború és béke váltakozásának véget nem érő tragédiáját. Európát nem tekinthetjük magától értetődőnek. Európa mindig is tudatos választás eredménye volt, és ma is az. És akármi is lesz ma, holnap vagy két év múlva a választásunk, a következmények teljes tudatában kell döntenünk – éspedig nem a saját szempontunkból, hanem a jövő nemzedékeire gondolva.

Mert nem annak alapján fognak megítélni bennünket, amit örököltünk, hanem amit magunk után hagyunk.