A Rubiconon túl

Orbán Viktor átlépett a Rubiconon. Nemrégiben határvadászok előtt minősítette „emberi jogi, szépelgő handabandának” azok érveit, akik a menekültkérdésben kiállnak az emberi jogok következetes érvényesítése mellett. Nem sokkal e verbális ámokfutást követően aztán az Emberi Jogok Európai Bírósága két menekült ügyében elmarasztalta a magyar államot. Egy a kabinethez közel álló szervezet vezetője, nyilván nem függetlenül a hazánkban gyakorlatilag mindent kézben tartó kormányfő akaratától, erre azzal a felvetéssel reagált: ki kellene lépni a strasbourgi testület joghatósága alól. Vagyis az Orbán-kormány agytrösztje a jogsértések eltussolása érdekében Magyarországot kivezetné a civilizált államok közösségéből, s a fehérorosz rezsim szintjére süllyesztené, mely kontinensünkön jelenleg egyedüliként nem szerződő fél az Emberi Jogok Európai Konvenciójában.

Nem csupán egyfajta „politikai korrektségnek” szóló hadüzenetről van szó Orbán Viktor részéről. A miniszterelnök nyilvánvalóvá tette, hogy nem kíván folytatója lenni a humanista európai tradíciónak. Amikor a kereszténységet csupán a szavak szintjén valló kormányfő mellőzi az emberbaráti szempontokat a menekültkérdésben, és kvázi „kilövési engedélyt” ad a hontalan szerencsétlenekre, egész generációkat tesz tönkre erkölcsileg. Az Orvosok Határok Nélkül nevű nemzetközi szervezet immár fényképekkel is bizonyítani tudja, hogy a magyar hatóságok emberei, avagy gátlásaikat vesztett „önkéntes határvadászok” hazánk déli határán fizikai bántalmazáshoz folyamodnak a menedékkérők távoltartása érdekében, felbátorodva az uszító kormánypropagandától. Tulajdonképpen a menekülteket hivatásszerűen bántalmazó minden egyes személyre ráillik az a leírás, amelyet egy amerikai elmeorvos fogalmazott meg az auschwitzi táborparancsnokról: a fajgyűlölő ideológia „lehetőséget adott ennek a szadista pszichopatának, hogy a társadalmi és politikai tisztesség látszatának megőrzésével példa nélkül álló embertelenségeket kövessen el.” (Burton C. Andrus: A nürnbergi huszonkettő)

A Rubiconon túl pedig az elesettekkel való szolidaritás, illetve a szociális érzékenység ismeretlen fogalommá válnak a társadalom számára. Az Orbán által sugallt világnézet bűvöletében tevékenykedő „végvári vitézek” a menekülthullám lecsendesedését követően majd hazatérnek, s óhatatlanul újabb ellenség után néznek, immáron belföldön. Virágkorát élheti a családon belüli erőszak, gyakoriak lehetnek a cigányellenes pogromok, intézményesen megbélyegezhetik a hajléktalanokat, a rokkantakat, az önhibájukon kívül kilátástalan helyzetbe kerülteket, s ha a kormányfő tervei egyszer majd bejönnek, mindebbe Strasbourgnak már nem lesz beleszólása. Jó lenne tévedni, a figyelmeztető jelek azonban sokasodnak. Példának okáért: vajon nem éppen a szolidaritás elvét mondja fel Orbán Viktor, amikor adminisztrációja egy agresszíven terjeszkedő kormány-közeli oligarcha kezére játssza át a fóti kastélyt, kipaterolva onnan a nehéz sorsú gyermekeket?