Innen nézve - Kormányzati szürke hályog

Legutóbb a KSH kongatott vészharangot (pedig tőlük ez meglehetősen szokatlan), azt állítván, hogy ha nem történik valami érdemi változás, néhány éven belül újabb 370 ezer ember – hozzávetőleg annyian, mint ahányan Szegeden, Debrecenben élnek -, hagyhatja el az országot, Nyugaton keresve a boldogulását.

Ez nem valami liberális „siránkozás”, mert mielőtt leírták a következtetésüket, mintegy 1500 embert kérdeztek meg, és ennek az adatait értékelték. Akik bevallották, mire készülnek, többségükben jól képzett fiatalok, legfeljebb középkorúak. És ha ehhez hozzászámítjuk azt a másik csaknem fél milliót, akik már eddig is a távozást választották, akkor nem is a két vidéki nagyváros népességével fogyunk, hanem lassan Budapest lakosságszáma lesz a mérce.

És ha innen nézzük, ez már egyenesen ijesztő tendencia. Lassan már nem lesz kedvünk mosolyogni az olcsó viccen: figyeljünk majd oda, hogy az utolsó leoltsa a villanyt... Ugyan Németh Szilárd éjt nappallá téve serénykedik a rezsink csökkentésén, Orbán Viktor meg azon, hogy Paks annyi áramot adjon, amivel fél Európát el lehet majd látni olcsó magyar villamosárammal (persze egyáltalán ha kell nekik), de azért akkor sem árt majd a takarékosság.

Ha most megszállott Fidesz-hívő volnék, olyan, akiből jelenleg úgy másfél millió Bözsi néni él ebben az országban, akkor legyintenék, hogy ez az egész csak lárifári (copyright Gy. F.), mert Tállai András megmondta: semmi baj. Többen készülnek hazajönni és itthon sínre tenni az életüket, mint ahányan kimennek külföldre. Olyannyira igaz ez (az államtitkár szerint), hogy ő már tudja: 370 ezren el is határozták a hazatelepülést. Ugyan nem vagyok egy Einstein, de ha 370 ezren készülnek elmenni és ugyan ennyien visszajönni, akkor tényleg semmi baj, maradunk idehaza, amennyien most is vagyunk. Sőt, az államtitkár cáfolva az ellenzék által kilátástalannak nevezett helyzetet, tényekkel érvelt: itthon négy százalék feletti a gazdasági növekedés, az első negyedévben 11 százalékkal nőttek a reáljövedelmek, 2010 óta közel 700 ezer munkahely jött létre, s új életpályák indulnak… Végül is Európa zászlós hajója vagyunk, vagy mi a fene.

És mi is ezt tapasztaljuk. Nap, mint nap. Bemegyünk a boltba, és a fizetésünkért jóval többet tudunk vásárolni, mint egy éve; a nyugdíjasoknak már nem kell azon gondolkodniuk, hogy gyógyszert vegyenek-e vagy húst. Futja bőven mindkettőre. Sőt, vitamin tabletta helyett kilószám lapátolhatják a szatyrukba az 1700 forintos epret is.

Ezzel az egésszel csak az a baj, hogy a gyerekeim szerint valaki nem mond igazat. Mert ahogy ők sem, a kortársaik sem látnak maguknak idehaza jövőt, és tényleg szervezik a külföldi útjukat (ha még nem mentek el). Esetleg a kormányzat embereinek szemét homályosítja el a szürkehályog. Mert azt fel sem merem tételezni a NAV fölkészült főemberéről, hogy szándékosan ferdíti el a valóságot. Amiben persze nem volna semmi meglepő, megszokhattunk az ilyesmit az utóbbi hét évben.

Szerző

A bérszakadék szélén

Nem is olyan régen az egyik közműcég kizárólag női mérőóraolvasók számára hirdetett meg állásokat. Egészen addig, míg illetékes helyről reájuk nem pirítottak, hogy ez bizony diszkriminálja a másik nemet. A társaságnak - ahol a HR-esek történetesen mind egy szálig ugyancsak nők voltak - a hirdetés megfogalmazásával feltehetően elhelyezkedési esélynövelő szándéka lehetett, de ez a jelek szerint balul sült el. (Az más kérdés, hogy a szöveg korrekcióját követően is csak női álláskeresők jelentkeztek.) Tán meglepő, de vannak olyan elnőiesedett szakmák Magyarországon, ahol a férfiak keresnek kevesebbet, nem egyszer jelentős mértékben: közéjük tartoznak a bérszámfejtők, a betegápolók, de még az általános iskolák alsó tagozatos tanítói is. Az okok aligha kérdésesek. Ők azonban csak javítják az összképet.

Ráérő statisztikusok kiszámították, hogy Európában évente átlagosan 59 nappal kellene többet dolgozniuk a nőknek ahhoz, hogy a férfiakkal szembeni bérkülönbségük eltűnjön. Magyarországon a helyzet még ennél is rosszabb, a differencia a 72 napot is eléri. Az emberek életét, sorsát csak puszta adatként kezelő bürokraták arra a következtetésre jutottak, hogy így hazánkban 85 esztendőre lenne szükség a fizetések kiegyenlítéséhez. Az utolérésben reménykedőknek azonban azzal az abszurd helyzettel is számolniuk kell, hogy mindez csak akkor következne be, ha a férfiak bérét a jelenlegi szinten befagyasztanák.

Az viszont tény, hogy minél magasabb pozícióba kerülnek a nők, a bérkülönbségek annál nagyobbak lesznek. De a női szolidaritás nálunk is - sok lúd disznót győz alapon - működik, hiszen ahol többségben vannak, ott a férfi vezetők bérét is általában visszafogják.

Szinte hihetetlen, de idén valami mégis történt: jelentős mértékben csökkentek a bérkülönbségek, még ha nem is a két emberi nem között. Mérséklődött az úgynevezett bérszakadék, a legmagasabb és a legalacsonyabb fizetések közötti különbség. Sőt még ennél is szokatlanabb dolog történt - közelebb kerültek egymáshoz a legszegényebb és a leggazdagabb megyék nettó bérei. Mielőtt valaki azt gondolná, hogy a munkáltatók szociális érzékenysége kerekedett felül a zord pénzpiaci viszonyokon, ezt a vélekedést érdemes is azonnal elfelejteni. Már csak azért is, mert a különbség továbbra is tetemes, az első negyedévben a 90 százalékot is meghaladta. Budapest havi 238 ezer forintos átlaga áll szemben a szabolcsiak 131 ezer forintjával. Viszont - és ez okozta tulajdonképpen a meglepetést -, a fővárosi nettó bérek csak feleakkora mértékben növekedtek, mint az országos átlag. A felzárkózási kísérlet eredőjét ismerjük: a kormány tavaly év végén az érdekvédelmi szervezetek ajánlatánál is magasabb mértékű, 15 százalékos minimálbér- és 25 százalékos bérminimum-növelést rendelt el, ami arányaiban a budapestieket kevésbé érintette.

A bértábla eközben eltorzult. A legalacsonyabb jövedelműek megkapták, amit a törvény előírt, ám a magasabb keresetűeknek csak 1-2 százalékos béremelés jutott. A szakadék "betömése" megkezdődött. De mi lesz a vezetők szájával?

Szerző

Nem kényszer, lehetőség

„Nyugdíjasok menjenek újra műszakba dolgozni? Akik már éppen túl vannak az aktív kor kizsigerelő munkásévein, de nem dúskálnak a nyugdíjban, újra fogjanak kalapácsot? Szövetkezetbe terelni a nyugdíjasokat, majd a legkiszolgáltatottabb helyzetben lévő kölcsönzött munkaerőként tovább használják ki őket? Erre a VDSZ válasza egyértelmű: NEM!" - áll a Magyar Vegyipari, Energiaipari és Rokon Szakmákban Dolgozók Szakszervezeti Szövetségének (VDSZ) május 11-i közleményében.

Azóta is próbálom megfejteni, vajon mi verte ki a biztosítékot a munkavállalói érdekképviseletnél, de logikus magyarázatot eddig nem találtam. A közérdekű nyugdíjas szövetkezet létrehozását célzó törvényjavaslat szerintem jó szándékú kezdeményezés, amely lehetőséget adhat egészséges és munka-aktivitásra képes nyugdíjas embereknek, hogy egy védettséget biztosító szervezetben (szövetkezetben), javadalmazás ellenében hasznos tevékenységet végezzenek. A már benyújtott javaslatot természetesen még pontosítani kell annak érdekében, hogy egyértelmű és a nyugdíjasok számára vonzó normaszöveget fogadjon el a parlament. A közérdekű nyugdíjas szövetkezet létesítését szorgalmazó indítványt első és kísérleti lépésnek tekintem, amely a működési tapasztalatok elemzését követően a későbbiekben korrigálható.

Nem gondolom, hogy a nyugdíjasok szövetkezeti keretben való foglalkoztatása feloldja a merev, igazságtalan és torz hazai nyugdíjrendszer ellentmondásait. Annyit merek csak állítani, hogy az új szövetkezeti alakzat jövedelem-kiegészítést biztosíthat számos – már nyugállományban lévő, de dolgozni vágyó – embernek. Szó nincs terelésről, szó nincs kényszerről – mindössze egy eddig nem alkalmazott szövetkezeti konstrukció rendszerbe állításáról beszélhetünk. (Ha létezik iskolaszövetkezet, miért ne lehetne létjogosultsága a nyugdíjas szövetkezetnek?)

FOTÓ: SHUTTERSTOCK

FOTÓ: SHUTTERSTOCK

Azt sem gondolom, hogy a kedvezőtlen demográfiai paraméterek, az elvándorlás, az inkonzisztens nyugdíjszabályok miatt kialakult munkaerő-hiányt ezzel a lépéssel tartósan és megnyugtató módon lehet ellensúlyozni. Nyilvánvaló, hogy hosszú távon a versenyképesség javításának legfőbb garanciája a járulékfizető fiatal, illetve középkorú munkások és csiszolt agyú értelmiségiek itthoni foglalkoztatása. De ameddig ez nem valósul meg maradéktalanul, annyit azért hadd mondhassak, hogy a közérdekű nyugdíjas szövetkezet lehet olyan munkaerő-piaci katalizátor, amely ártani nem tud, viszont jó eséllyel javíthat a jelenlegi mostoha körülményeken. Miért is fáj ez?

A törvényjavaslat szerint az új szövetkezeti társulásban a tagok 90 százaléka nyugdíjas (ez kötelező minimum érték), akik közvetlen közreműködő tagként formálhatják, alakíthatják a gazdálkodás (termelés, szolgáltatás, javadalmazás stb.) szabályait. Tevékenységük ellenértékét - személyi jövedelemadó fizetése mellett - tagi jövedelemként vehetik kézhez, viszont nem keletkezik járulékfizetési kötelezettség (egészségügyi és nyugdíj). A szövetkezet (a kifizető) pedig mentesül a pillanatnyilag 22 százalékos szociális hozzájárulási adó fizetése alól. Azért ez így első blikkre nem megvetendő.

A javaslat további részletezésére csak azért nem térek ki, mert írás közben támadt egy „korszakalkotó” ötletem. A nagy szakszervezeti szövetségek (egészségügyi, pedagógus, kereskedelmi stb.) több tízezres tagságának egy jelentős része már nyugdíjas. Szerintem életszerű lenne, ha a szakszervezetek kezdeményeznék, hogy regisztrált, nyugállományba vonult tagjaik közérdekű nyugdíjas szövetkezetet alapítsanak. A munkavállalói érdekképviseletek biztosítanák, hogy a munkát végző tagokat ne lehessen kizsákmányolni, esetleg egészségtelen körülmények között dolgoztatni. A szakszervezet ellenőrizhetné, hogy a munkát végző nyugdíjas és a szövetkezet közötti szerződés ne tartalmazhasson az idős személy számára méltatlan feltételeket, irreális elvárásokat. Továbbmegyek: kellő körültekintéssel az is garantálható, hogy a szövetkezet vezető testületeiben a tagi érdekek képviselete folyamatos és erős legyen. Az alapításnál bábáskodó szakszervezeti szövetség segíthetne a tagi közreműködés részletes szabályainak kidolgozásában is.

Ad absurdum a tag kötelező vagyoni hozzájárulását is átvállalhatná az ágazati/szakmai szövetség. Szép feladat lenne például egy 500 fős regionális egészségügyi és házi-ápolási nyugdíjas szövetkezet létesítése, amelynek nyugdíjas tagjai (ápolók, nővérek, betegszállítók stb,) társadalmilag igen hasznos tevékenységet végezve juthatnának kiegészítő jövedelemhez. Előttem van egy megyei szintű oktatási nyugdíjas szövetkezet víziója is, ahol nyugdíjas pedagógusok reaktiválására kerülne sor. De egy kereskedelmi és vendéglátó-ipari nyugdíjas szövetkezet is megállhatja a helyét a piacon, ahol heti 20 órában dolgoznának az idősebb – egészségükben nem károsodott – szakemberek és 100 ezer forintos nyugdíjukhoz hozzákereshetnének még 80-100 ezer forintot. Mindezt szakszervezeti ellenőrzés mellett, vállalkozási jelleggel, szövetkezeti formában. Miért rossz ez? Miért nem a megvalósításon törik a fejüket a szakszervezeti szövetségek? Azonnali elutasítás helyett miért nem keresnek vállalkozói partnereket az alapításhoz, az együttműködéshez? Tényleg nem értem.

Szerző