Lábnyomok a homokban

A homoknak az a tulajdonsága, hogy nem őrzi meg a lábnyomokat. Mi is egy olyan homoktengerben élünk, amilyen a Szaharában is van, s nem tudhatjuk, mi marad utánunk. Minderről Kazimir Károly, a Thália Színház egykori igazgatója, a Kossuth-díjas rendező beszélt abban a filmben, amelyet lányuk, Kazimir Annamária készített édesanyja, Takács Marika emlékére. S azért érdemes felidézni, mert néhány hete Gálvölgyi János dühösen reagált arra, hogy egykori munkahelye nem emlékezett meg egyik első bemondója halálának 20. évfordulójáról. Jogos volt a nagyszerű színész felháborodása, mégis jobb, hogy így történt (pontosabban, hogy nem történt semmi.) A néhai Magyar Televízió, a közszolgálatinak már csak gúnyból nevezhető tévé napjainkra oly mélyre süllyedt, hogy egyáltalán nem tekinthető az "úttörők", a nagy tévés generáció utódának. Nem méltó tehát az emlékezésre sem.

Fotó: Fortepan - Rádió és Televízió újság - Dolezsál László

A hazai tévézés hőskorának képernyősei teljes joggal képviselték az intézményt, s nagy többségük megérdemelte a ma már hihetetlen népszerűséget. Takács Marika is szinte családtaggá vált mindenütt. De nem csupán a nézők szerették, hanem azok is, akik dolgoztak vele. Ez pedig talán mindennél többet mond. Profi bemondó volt, de emellett egyszerű és közvetlen ember, ráadásul remek humorral. Napjaink celebsége egészen távol állt tőle.

S mégis igaza lehet Kazimir Károlynak, mert az újabb nemzedékek nyilván nem is tudják, ki volt ő. Az intézmény pedig meg is tesz mindent azért, hogy szakítson egész múltjával, beleértve azokat az embereket is, akik megteremtették az igazi magyar televíziózást. Sokat közülük gond nélkül kirúgtak, akik pedig még időben meghaltak, azokat igyekeznek minél előbb elfelejteni.

Érthető, most egészen más dolguk van. A pártállam egyetlen, s emiatt is sokszínű tévéjét - a közmédia egyéb részeivel együtt - immár pártunk és kormányunk propaganda-eszközévé tették. Az persze remek, hogy napjainkban már sok csatornából választhatnak a nézők, s így a Magyar Televíziónak is több, egész napos programja van. Ám ezek többsége egészen egyoldalúan és skrupulusok nélkül szolgálja ki a hatalmat. A pártállami agit-prop osztály, vagy a kultúrát irányító Aczél György és elvtársai nyeretlen kezdőknek látszanak a mai kommunikációt és benne elsősorban a közmédiát irányítók mellett (mögött). S annak, hogy a politika rátelepedett napjaink közmédiájára, nem pusztán a hírműsorok folyama, vagy a háttér-adások látják kárát.

Csak egyetlen példa arra, mennyire nehéz lesz majd elszámolni az utókornak az elmúlt évekkel. A Magyar Televízió egykori kulturális szerkesztősége, a Stúdió című kulturális magazin alkotói 1996-ban - tehát már a rendszerváltás után - létrehozták a Halhatatlanok Társulatát. 2010-ig - néhány év kihagyással - a közönség szavazhatott a társulat tagjaira. Összesen száz színész, operaénekes és balettáncos lett így Örökös Tag. Aztán még kétszer volt választás, amikor a tévé helyett a Klubrádió adott helyet a szavazásnak és az utána készülő műsornak. S bár a voksolás, valamint az eredményhirdetésre szervezett gálaest is fontos, de Érdi Sándor és Szegvári Katalin kezdeményezésének volt egy még lényegesebb része. A társulatba bekerült művészek jelentős részéről ugyanis portréfilm készült. 1996 és 2011 között összesen 91 darab.

E filmek pótolhatatlan kincsesbányát jelentenek. Bemutatják ugyanis a művészeket, felidézik életútjukat és archív felvételek segítségével legemlékezetesebb szerepeiket. Olyan kedvelt embereknek állítottak így maradandó emléket, akik közül mind többen már csak az égi társulatban léphetnek fel. Ezzel éppúgy missziót teljesítettek, mint a Magyar Televízióban egykor sorozatban látható más portréműsorok alkotói.

A Halhatatlanok Társulata az utóbbi négy évben nem bővült újabb tagokkal. Portréfilm pedig már majdnem hét éve nem készült. Pedig a most már idősebb, a középkorú, sőt az ifjabb generációk tagjai között is bizonyosan lennének olyan színészek, énekesek, táncosok, akikre akkor is érdemes lesz majd emlékezni, ha már nem léphetnek színpadra.

Csakhogy a politika útjába állt ennek. Holott a Halhatatlanok Társulatába csak a szakmai érdemek alapján lehetett bekerülni, s a tagok között megtalálhatunk olyan művészeket is, akik köztudottan egyik- vagy másik oldalhoz tartoznak. Ez azonban nem számított, csak az érték, amelyet létrehoztak. Így tehát jól megfér az Örökös Tagok között Bálint András és Eperjes Károly, vagy Csákányi Eszter és Koncz Gábor. Viszont hiányzik közülük - csak találomra említve neveket - Alföldi Róbert és Blaskó Péter, Esztergályos Cecília és Hernádi Judit.

Az emberek elfelejtik a legendákat - mondta Gálvölgyi János (Kossuth-díjas és Örökös Tag), amikor azon kesergett, hogy nem emlékeztek meg Takács Marikáról. Tegyük hozzá: az embereket persze lehet emlékeztetni a fontos dolgokra. Ezt nevezhetjük akár kulturmissziónak is. Mindössze arra lenne szükség, hogy a politika, pontosabban a politikát irányító hatalom ne a saját ízlése és elvárása szerint igyekezzen alakítani egész életünket. Ám a jelenlegi urak azt képzelik, uralmuk és akaratuk örök érvényű. Nem rettenti vissza őket a rendszerváltás előtti elődeik sorsa sem. Azt sem ismerik fel, rájuk is érvényes, hogy a homok nem őrzi meg a lábnyomokat.