Hosszú oldal - A hülyébbik énem

Jöjjön ki a táblához, Csepelyi, rég nevettünk! E mondat kísért tizenhét éve.

Olykor hetente többször is arra riadok álmomból, hogy állok a másodfokú egyenlet előtt, és tekintetemmel a zöld táblafestékbe kapaszkodva próbálom lenyugtatni a villódzó számokat és műveleti jeleket. Amikor úgy érzem, hogy a matematikai állítás egyik felét megértettem, s az egyenlőségjel mögé ugranék, kihullik az agyamból minden, amit addig összekapartam, és kezdhetem elölről.

A tanárnő diadalittasan vár – utál engem, és mit mondjak, ez nem feltétlen egyoldalú –, az indokoltnál többet is, mintha ki akarná élvezni, hogy Csepelyi, a teljesen hülye Csepelyi áll a táblánál. A teljesen hülye Csepelyi pedig megalázottságában próbál keménynek mutatkozni, mintha amúgy tudná a választ, vagy akár értené a kérdést, de miközben visszakullog a padjába, meg akar halni.

Hogy valami nem stimmel, azt már általános iskolában éreztem, de akkoriban még messzire tudtam jutni a szabályok bebiflázásával. A középiskolát két kövér kémia-kettessel indítottam. Meg akartam semmisülni. Majd belejövök, hajtogattam, de nem jöttem: hiába tudtam az elméletet, hiába jártam kémiából, fizikából és matekból is korrepetálásra, a teljesen hülye Csepelyi rémisztő toposza nőttön nőtt bennem, míg végül átvette az irányítást fölöttem.

Negyedikre úgy éreztem, nem kapok már levegőt a teljesen hülye Csepelyitől, aki kitépte magát belőlem, rám ült, és hízott, hízott, és egy idő után nem volt elég neki semmilyen magyar ötös, semmilyen versmondóverseny, felzabálta az önbecsülésem. Utolsó félévben új fizikatanárt kaptunk, aki tudta, hogy aki orvosira megy, az tudja a tananyagot, aki máshová, annak meg mindegy. Kijelentette, nála mindenki ötöst kap. Aztán belelapozott a naplóba, és hozzátette: Csepelyi négyest.

Meg ott van a kép, amint a szertárban könyörgök a matektanárnak, hogy legalább engedjen érettségizni. Végül – más tanáraim közreműködése révén – minden érettségi tárgyból ragyogó ötös voltam és magyar szakra felvételiztem – engedett. Mázlim volt: annyi elméleti kérdést kaptunk, hogy hármast írtam. A helyzet súlyosságát mégis jól mutatja, hogy egymástól függetlenül három (!) osztálytársam próbált segíteni a feladatmegoldásban. Nem hagytam: tudtam, hogy megvan a kettes. Kikérezkedtem mosdóba, és lehúztam a papír zsebkendőt, amelyen a számításos feladatok levezetése állt.

De a teljesen hülye Csepelyitől sosem szabadultam. Ott áll mellettem a kasszánál, ha fizetek, és figyelnem kell a visszajáróra. Késtem már le miatta kis híján repülőt, mentem rossz napon fontos találkozóra, foglaltam majdnem tízszeres áron hotelt, rontottam el banki utalást és volt, hogy lemaradtam a kedvenc együttesem koncertjéről. Egyszer annyira pánikoltam, hogy jól írjam a számokat egy bajnoki összefoglalóban, hogy végül a szövegben a másik futballcsapatnak ítéltem a győztes gólt. Csak felnőttként tudtam meg, hogy a teljesen hülye Csepelyi neve valójában diszkalkulia. Sokra nem megyek a diagnózissal: az álom végén – és néha ébren is – ugyanúgy megsemmisülök.

Szerző
Csepelyi Adrienn

Pillantás a kilencedikről - Hazaárulók

Érzem: egy lépésre vagyok attól, hogy hazaárulónak nyilvánítsanak. És ezt az egy lépést éppen most akarom megtenni. Éppen most, amikor a magyar miniszterelnök szerint is Soros György megtámadta Magyarországot. A magyar zsidó üzletember - ő magát aposztrofálta így - egy brüsszeli gazdasági fórumon ugyanis az Orbán-rendszert maffiaállamnak minősítette, amely korrupt és megtévesztő politikát folytat. Ráadásul Soros megdicsérte azokat a magyarokat, akik szembeszállnak ezzel a rendszerrel. (Csak úgy zárójelben jegyzem meg, hogy túl sokakat nem illet elismerés, Orbánnak eddig nem kellett oly jelentős ellenállással szembesülnie, szóval Soros idevágó mondatát inkább nevezném lélektani ösztönzésnek, mint a valóságon alapuló megfigyelésnek.)

De vissza a hazaáruláshoz: teljesen magától értetődő, ha Soros Magyarországot támadja, akkor az, aki csak egy csöppnyi hitelt ad a milliárdos szavainak, nem lehet más, mint hazaáruló. Márpedig itt és most éppen arra készülök, hogy kifejezzem egyetértésemet, de minimum a megértésemet Soros Györggyel. Azzal az emberrel, aki - a nyitott társadalom híveként - rengeteg pénzt fektetett be Magyarországon, igyekezett a hazafiasság mellett világpolgárrá képezni azokat, akik erre alkalmasak, így többek között Orbán Viktort is. (Amiből persze látszik, hogy a magyar-amerikai „spekuláns“ messze nem tévedhetetlen.)

Sorost hosszú ideje tartja kommunikációjának központjában a magyar kormány, a Fidesz és a hozzá köthető, jelentős felületekkel rendelkező média. Eltorzított arca ott virít a közterületeken, a Fidelitas gondos kezeinek és a Fidesz pénzének köszönhetően, neve megjelenik a kormányzati reklámokban. Ilyenkor szokták volt mondani, hogy mindennek nevezték már, csak talán anyagyilkosnak nem, de hát már nevezték annak is. És Soros tűrte, „ameddig tűrhette“. Szerintem tovább is, mint ami normálisnak tekinthető. Hogy miért pont most fogyott el a türelme, miért érezte úgy, hogy eljött az ideje a válaszadásnak, nem tudom, azt azonban igen, hogy feltűnően sokáig tűrte. De mintha csak erre a pillanatra várt volna a magyar jobboldal, vagyis arra, hogy Soros kritikai szóval illesse Orbán rendszerét, elementáris és megújult erővel lendült támadásba. Mi tagadás, lassan fogyott a muníció, nem volt már új mondandó, kezdett unalmassá és fantáziátlanná válni a „népeket romlásba döntő spekuláns“ elleni hadjárat. Most azonban, a maffiaállam hallatán, már lehet beszélni Magyarország elleni támadásról. Előbb csak politológiai keretet adni a mondandónak - ez már csütörtökön megtörtént -, majd miniszterelnöki elemzést, és aztán jöhetnek a szorgos médiamunkások. Az ő feladatuk lesz kijelölni az új hazaárulókat és kellő fénnyel rávilágítani: milyen veszélynek is vannak kitéve a magyar polgárok. Íme a bizonyság, Soros már maga megvallotta, hogy hálózatán keresztül szét akarja verni a demokráciánkat.

Ha valaki azt hitte, könnyebb idők jönnek a civilekre, hogy a kormány mégsem meri törvényileg is külföldi ügynökökké minősíteni őket, nos, az gyorsan adja fel ebbéli reményét; deklarált hazaárulóvá válnak mindannyian.

Szerző
Németh Péter

Változik a klíma

Donald Trump világossá tette, hogy nem hisz a klímaváltozásban. Az USA-ban ez állampolgári jog: vannak, akik az evolúcióban nem hisznek, mások a védőoltások hatékonyságában, vagy – hogy egy kicsit szélesebb legyen a horizont – a felvilágosodásban.

Az az igazság azonban, hogy a felmelegedés nem hit kérdése. Az eltűnő hó- és jégtakaróban, az olvadó gleccserekben nem kell hinni, elegendő tudomásul venni a tényeket: az ipari forradalom óta meredeken nő a légkör széndioxid-koncentrációja, és ezzel párhuzamosan emelkedik a globális átlaghőmérséklet is. Még nincs 100 százalékos biztonsággal kimondva, hogy a melegedést valóban az üvegházhatás okozza, de hogy valamilyen módon összefüggésben van a megváltozott energiafelhasználási szokásokkal – vagyis azzal, hogy a Napból a földfelszínre érkező energia egy részét az élővilág évmilliókon keresztül szénvegyületekben raktározva kivonta a körforgásból, most pedig kétszáz év alatt ezt az irdatlan energiamennyiséget visszajuttatjuk a környezetbe –, annál kevés dolgot tudunk biztosabban.

Trump a fosszilis energiára épülő ágazatoknak kíván kedvezni, de valószínűleg elkésett. A világ nagy olajcégei maguk is tisztában vannak vele, hogy lejárt az idejük: a többségük megkezdte az átzsilipelést a zöldenergia-iparba, ahol pedig a menedzsment nem hajlandó a fordulatra, ott döntenek helyettük a részvényesek, mint a napokban az Exxon-Mobilnál. Donald Trump valószínűleg a világ legnagyobb hatalmú embereinek egyike, de a gazdasági világtrendeket nem tudja megfordítani. A megújuló energiába fektető alapokban több pénz van, mint a világ összes olajvállalatában együttvéve, és Amerikában pár hete mutattak be egy találmányt (filmre nyomtatott napelemet), amely a hatvanad részére csökkenti a napenergiával termelt áram árát. Már a párizsi klímamegállapodás előtt is nyilvánvaló volt, hogy a földi klíma alakulása nem a politikusokon, hanem az üzletembereken múlik, és ha a klímaegyensúly menthető, akkor az utóbbiak fogják megmenteni, önző anyagi érdekből. Még az amerikai elnök sem elég nagy ember hozzá, hogy ezen változtasson.

Szerző
Hargitai Miklós