Egyszerű történet a halálról

Múlt héten pénteken hajnalban arra riadtam, hogy mindjárt meghalok: egy perc, és vége van. Nem tudom, mi történt a szervezetemben, nem voltam beteg, sőt, jókedvem volt, elvégre aznap este a könyvheti megnyitóról mentem haza a Vörösmarty térről. Ünnepnap volt. Otthon szokás szerint olvastam pár órát az ágyban, majd elaludtam, s arra ébredtem, hogy fulladok. Rossz ízű, csípős sav marta végig a nyelőcsövemet, s jutott belőle bőven a légcsőbe is, mert a savtól nem kaptam levegőt. Alighanem a refluxos betegek szoktak átélni hasonlót, de ezt nem akkor gondoltam, hanem most gondolom, amikor ezt írom, hiszen azokban a pillanatokban nem jutottak eszembe a refluxos betegek. Öklendezve kapkodtam levegő után, de telített volt a légcső, a test nem kapott elegendő mennyiségű oxigént. Még átfutott az agyamon, hogy ha pár perccel később ébredek, akkor nem ébredek föl, ám abban a pillanatban, amikor azt hittem, hogy itt a vége, és meghalok, váratlanul megszállt egy korábban soha nem tapasztalt, derűs és tágas nyugalom.

Életemben nem éreztem még ehhez hasonlót, ideje volt, hogy végre megtudjam, mi az: a testemen kívüli térben érzékelni a végtelen, belső nyugalmat. Nem kell tovább élni. Nem tudom szavakkal leírni, hogy mennyire megkönnyebbültem. Nem kell fölkelni holnap, de nem azért, mert én nem vagyok, hanem azért, mert nem lesz holnap, pontosabban nem a holnap lesz, hanem az időtlenség. Hiszen a holnap mindig is volt: a jelenben sűrűsödött össze a tegnap és a holnap. Ám ezt nem az eszemmel fogtam föl, hanem a testemtől elvált tudatommal, amely végre-valahára elengedte magát, és nem félt többé attól, hogy mi lesz vele. Hiszen az lesz vele, ami volt és ami van. Örökkévaló. Csak azért meséltem el ezt, hogy tudják, amit most már én is tudok. Tudják meg, hogy van remény: meg fogunk halni.

De nekem múlt héten péntekre virradóra sajnos nem sikerült. Sajnos, lassan magamhoz tértem, és szédelegve és zihálva kimentem az erkélyre. Még szuszogott odalenn a város, és a házak falának ütközve kényelmesen, puhán keringőzött a szél: ilyenkor nem látni még, hogy virrad, de érezni már az ébredés ismerős szagát. A halál felhőtlen ideje volt ez, egyszerre indulás és érkezés.

Nagy levegőt vettem, és az eget nézegettem. Olyan volt, mint máskor. Ilyen volt ezer éve, és ilyen lesz ezer év múlva. Nem kell sokáig élni. Nem tudom szavakkal leírni, hogy mennyire megkönnyebbültem. A végtelen derű nem pusztán emberi érzés, sőt, elsősorban nem az, hanem időtlen tér. Nem kell hozzá embernek lenni. Nem kell hozzá lenni. Nem lenni. Lenni. Nem.

Bementem az erkélyről a kisebbik szobába, és néztem tűnődve a gyereket. Örökkévaló. És már négy éves. De szerencsére még sokkal többet tud, mint én. El fogják, el fogjuk persze rontani. Megtanulja majd, hogy vannak határok, amiket sem fölülről, sem belülről nem lehet látni, és mégis vannak. Olyan emberektől fogja ezt megtanulni, akik maguk is élő tilalomfák. Rettegni fogja őket, és sokáig azt fogja hinni, hogy mindig másoknak van igazuk. A leánykám neve Lili Sára, június 13-án született, 2013-ban. A születése után három órával kapott egy levelet Esterházy Pétertől:

"Kedves Lili, szerintem ez az első e-mail, amit kaptál életedben. Nem egy etvasz, de mégiscsak az első. Én apádnak jó ismerőse vagyok, de főleg egy Lili nevű, nálad 8 hónappal idősebb lányka nagyapja. Esetleg 10-20 év múlva összeismerkedhettek. Légy elnéző a szüleiddel; ha mi találkozunk, nyilván már nagyon öreg ember leszek, aki megpróbál egyszerű történeteket írni. Légy üdvöz a Föld lakói közt, kezedet csókolja: EP."

Ez a levél be van keretezve, és Lili Sára ágya fölött lóg a falon. Csak azért meséltem el ezt, hogy tudják: múlt héten ott álltam a könyvheti megnyitón a Vörösmarty téren, hallgattam Závada Pál szenvedélyes, igaz és hazafias beszédét, s habár nem voltam egyedül, tömve volt a tér, mellettem pedig ott állt egy jó író, aki (ez ritka) embernek is jó, én mégis nagyon egyedül éreztem magunkat, mert nagyon hiányzott a térről ez a bizonyos Esterházy Péter.

Aki nyilván már nem lesz nagyon öreg ember.

Őrá gondoltam múlt hajnalban, amikor a négy éves gyereket figyeltem. Nem volt közeli barátom, hiszen messze voltunk egymástól korban, térben és időben, de nagyon szerettem, és amikor megtudtam, hogy halálos beteg, három napig nem tudtam aludni, csak szédelegtem. Amikor meghalt, úgy éreztem, mintha kimetszettek volna a világból egy darabot.

A gyerekszobából aztán visszamentem az erkélyre, mert nagyon jó idő volt, és az eget nézegettem megint. Olyan volt, mint máskor. Ilyen volt ezer éve, és ilyen lesz ezer év múlva. S átfutott az agyamon, nem túlvilág van, hanem az örökkévaló. Méghogy túlvilág. Ez csak egy rossz fordítás lehet talán, csak nem tudom, melyik nyelvből melyikre. Ezen a világon nincsen túl semmi, mert ami túl van rajta, az éppen itt van benne. Édes angyalom, ne ragozz, hanem képezz, mondaná most Esterházy Péter. Édes kislány, boldog születésnapot, egészen biztosan ezt is mondaná. Hiszen a matematikai végtelenhez mégiscsak embernek lenni. Kell hozzá lenni. Lenni.