– Mondhatni: stílusosan ünnepelte a születésnapját.
– Egy kicsit még mindig adrenalinsokkban vagyok. A fáradtság normális, beteg nem vagyok. Csak az előadások között nem tudtam aludni. Sosem jutottam el a mélyalvási fázisba, Az istenek alkonya előtt hajnali ötkor már a napfelkeltét fotóztam a Duna-parton.
– Mi volt mentálisan a legnehezebb?
– Az utolsó este az első felvonásban volt két apró filmszakadásom, de ilyenkor mindig ott van Fischer Ádám. Ő egyedülálló. Mindig érzi, hol vagy. És a zenekar is. Ez maga a bizalom: hagyod, hogy az érzés vezessem. Nem kötünk megállapodásokat, csak belevágunk. De ez illik is hozzám. Nem szeretek egy helyben toporogni.
– Imádja a kihívásokat?
– Igen. És ez aztán kihívás a javából: nem tudok olyan, ma is élő kollégáról, aki három Brünnhildét énekelt volna három nap alatt. Talán Bayreuthban, a kezdetekkor – de jó ideje ott is van szünnap az előadások között. Tudtam, hogy Ádámmal lehetséges. Őrültség, de kit érdekel?
– Maximalista?
– Irányításmániás vagyok. Fejlődni akarok, muszáj fejlődnöm magam miatt. Nem lehetek saját magam szemében hibátlan, de kiválaszthatok néhány helyet, ahol akkor éppen fejlődni akarok. Ezzel a módszerrel tanultam meg bármilyen állapotban – betegen, begyógyszerezve – teljesíteni.
– Miként változott az ön Brünnhildéje az évek során?
– Még a suliban csináltam az első Brünnilde-Waltraute jelenetem: úgy voltam vele, hogy jaj, ne már... Aztán a végére kinyílt bennem valami. Verdi-hősnőket énekelni introvertált dolog. Wagner semmit nem hagy benned. Elképesztő energiákat mozgat meg. Mondjuk, én az életben is elég impulzív vagyok, a fiam kutyája néha hátrálni szokott, ha belelendülök a magyarázásba. A Müpában mégis azt mondták, nagyon nyugodt Brünnhildét hoztam. És ez tényleg így van. Amikor fiatalok kérdeznek a tapasztalataimról, vagy megoldok egy necces helyzetet, néha bevillan: basszus, már milyen rég színpadon állok!
– El tudja képzelni az életét Brünnhilde vagy Izolda nélkül?
– Nagyon-nagyon szomorú lennék, az biztos. Nemrég Washingtonba hívtak beugrani. Vacilláltam, elfogadjam-e a felkérést, mire valaki azt mondta: csináld csak, hiszen ki tudja, meddig csinálhatod! Megrohant a felismerés: úristen, ez tényleg nem tart örökké! De hát ilyen a hang természete: változik a korral, nem minden tekintetben jó irányba.
– Elég későn, 33 évesen debütált.
– Hát igen, nem készültem operaénekesnek.
– És mégis mi lenne, ha nem operaénekes?
– Na, látja, én is épp ezen gondolkozom! Nagyon fiatalon férjhez mentem és szültem. Négy gyerekem van, és egy csomó unokám. Egy apró faluban nőttem fel, öt testvéremmel – ekkora családot nem cipelnek állandóan hangversenyekre. Emellett a szüleim nehéz sorsú gyerekek nevelésében segítettek, így a testvérek mellett mindig lakott nálunk jó néhány „extra” gyerek. Ezt a hagyományt mi is folytattuk a férjemmel. A gimnáziumban kezdtem énekelni, de negyedikben teherbe estem, és családot alapítottam.
– Aztán visszament éneket tanulni, vonzotta a zene. Nem nyomasztotta, hogy így nehezebb befutni?
– Tizennégy évesen saját keresetem volt, tizenhat esztendősen elköltöztem a szüleimtől. Eltartottam magam, nem félek a kemény munkától. Épp ezért sosem gondolkodtam azon, hogy jaj, hogy fog sikerülni az énektanulmányaim. A tanáraim mondták, hogy nagy jövő áll előttem. Nekem nem volt összehasonlítási alapom, egyszer elénekeltem gimiben Susanne áriáját jelmezben egy koncerten, de ennyi.
– Hogy került a zeneakadémiára?
– A tanárom javasolta, hogy felvételizzek. Akkoriban vagy tíz gyereket neveltem összesen, mellettük tanultam meg két dalt és néhány áriát. A felvételiztetők felhívták a tanáromat, hogy megkérdezzék: ez meg mégis ki a fene?! A legmagasabb pontszámot kaptam az éneklésre, de az elméletről lövésem sem volt, megbuktam. Nem engedtek tovább. Néhány hónap múlva egy Birgit Nilsson-mesterkurzuson hallottak újra a tanárok, látták, mennyit fejlődtem. Szivacs-üzemmódban működtem: nem agyaltam azon, mi nehéz és mit nem lehet, például egy csomó Mozartot énekeltem. Az én hangommal! Ők meg szörnyülködtek: hé, ez nem lehetséges! Évekkel később rájöttem, hogy basszus, lényegében tényleg az volt, csak én nem tudtam erről, ezért megcsináltam. Hamarosan felhívtak, hogy van egy hely számomra az iskolában. Pénteken telefonáltak, aznap el kellett intéznem a gyerekek ellátását az oviban, bölcsiben, hétfő reggel már az egyetemen voltam.
– A gyerekei mit szóltak az új karrierhez?
– A legkisebb fiam egyszer azt kérdezte, miután látott olasz tragikus hősnőket alakítani: mami, te szeretsz a földön fetrengeni éneklés közben, ugye? Imádsz meghalni!
– A legjobb Wagner-énekeseket úgy hordozzák körbe a világban, mint a Szent Grált. Olyan ez, mint egy nagy család?
– Persze, állandóan csókolózunk meg összeizzadjuk egymást. Egyre jobban ismerjük a másikat, ami segít a színpadon is. Ez egy különös világ. Nemrég egy ruhapróba után bementem a büfébe, ahol az aznapi Rossini-előadás szereplői lazítottak. Csak néztem: mi a fene folyik itt?! Olyanok voltak, mint aki be van szívva. És akkor jövünk mi, a Wagneristák, két lábbal a földön, hat óra munka után. Az előadást követően még vagy három óra, mire összeszedjük magunkat.
– Mindjárt indul a reptérre. Mit hallgat utazás közben?
– A csendet, ha lehet. De sokat rádiózom, „normális” zenéket hallgatok. Ismerem az összes slágert. Tudja, mire kattantam rá legutóbb? A Disturbed nevű rockzenekar feldolgozta a Sound of Silence című Simon & Garfunkel-dalt. Te jó ég, imádom! Az emberek előszeretettel kezelik külön a magasművészetet és populáris kultúrát. Ezt sosem értettem. Egyszer egy pletykalappal érkeztem próbára, mire a kolléganőm majd’ elájult: úristen, te ezzel mersz mutatkozni?! Én is elolvasom a fodrásznál, fogorvosnál, de csak titokban. Megvontam a vállam: hát, én meg előfizető vagyok.
