Végszerelők

A nosztalgia nagy úr, ezt bizonyára önök is tudják: az ember hajlamos megértéssel fogadni bármit, ha az kellően régen történt dolgokra emlékezteti. Apám például ma is szereti a rántott levest, mert a háború után nagyanyám azzal óvta meg őket az éhenhalástól. Engem meg a nyolcvanas évekből ismerős, otthonos beletörődés fogott el, amikor Bolla Tibor BKV-vezér magyarázatát olvastam, hogy nem rosszak az orosz metrókocsik, csak gyártóik nem fordítottak kellő figyelmet a "végszerelésre".

Ó, a boldog ifjúság, ó, a maszek autószerelők kánaánja: a Trabant, a Wartburg, a kispolszki és a Lada mellett Daciát is vett a magyar - elvégre nem nagyon volt más -, viszont örült, ha ez utóbbival a Merkur-telepről eljutott az első szervizbe. Hogy "végszereljék", magyarán összerakják a KGST-s úri nemtörődömséggel bütykölt autót.

Valóban, lehetne így is. Negyed századdal a rendszerváltás után ismét elfogadhatnánk, hogy ami Keletről jön, azt nem érheti kritika, s ha történetesen pocsék, akkor legfeljebb végszereljük. Lehetne úgy is, hogy beletörődünk: a hármas metró füstöl, lerobban, az alagútban futó szerelvényeknek hol mindkét oldali ajtaja kinyílik, hogy egyiket sem lehet fölfeszegetni. Akár el is hihetnénk, hogy az utasbiztonságot érintő esetek eközben "nem nagyon történnek", pánikra tehát semmi ok, a különösen érzékeny idegrendszerűek pedig választhatják a hosszú sétákat.

De önmagunkkal tolnánk ki, ha így lenne. Mert ezzel azt bizonyítanánk, hogy negyed századdal a rendszerváltás után sem értjük: az állam és a főváros a mi pénzünket költi, az adónkért pedig nekünk tartozik elszámolással. Ha (jelen állás szerint) 127 milliárdunk van a vizes vb-re, a hármas metró felújítása körül meg csak a ködösítés fokozódik, és közben még a képünkbe is "végszerelnek", akkor minimum meg kell magyarázniuk, miért jó ez így. Nekünk.