Az euró jövője

Publikálás dátuma
2017.07.01 09:28
A közös valuta az integráció legnagyobb vívmánya, ám a pénzügyi válság megmutatta gyengéit is.

A többsebességre váltó Európa ma már nem csupán politikai vízió, miután a jogi részletek fontos uniós intézmények dokumentumaiban is olvashatók. Ez teszi igazán jelentőssé a francia elnök és a német kancellár jelzett együttműködését: egy újabb történelmi kompromisszum formálódik a valutaunió ügyében

A komolyan vehető miniszterelnökök a választások közeledtével ritkán szoktak politikailag kockázatos dolgokat mondani. Ezért is okozott Angela Merkel nagy meglepetést azzal, hogy éppen a napokban csatlakozott Emmanuel Macron pénzügyi javaslataihoz. A dinamikus francia elnök ugyanis a valutaunió átfogó reformjának egyik legfőbb szorgalmazója. Kampányában - többek között - európai pénzügyminisztert és külön költségvetést ígért az euróövezet tagjai számára. A közös valuta az integráció eddigi legnagyobb vívmánya, ám a pénzügyi válság a gyengeségeit is megmutatta. Úgy tűnik azonban, hogy a Brexitre szavazók és Donald Trump ostobasága a valutaövezet országaiban kijózanította a közvéleményt. Az Eurostat adatai szerint a közös valuta lakossági támogatottsága 2017-ben 70 százalék fölötti, ráadásul sokkal stabilabb az EU általános megítélésénél. A Merkel-nyilatkozatról beszámoló The Financial Times egyébként nem szokott hamis híreket közölni. Így egyre valószínűbb, hogy a szeptemberi választások után az - Unió iránt elkötelezett - német-francia szerzőpáros megint új fejezet írásába kezd.

Illúziók kora

A történelem gyakran ismétli önmagát. A közös valuta lényegében két nagyformátumú Európa-politikus, Kohl kancellár és Mitterand elnök politikai megegyezésének köszönhető. A szovjet birodalom látványos összeomlása után Németország megosztottságát tovább már nem lehetett fenntartani. Ám a franciák és a britek - érthető okokból - sokáig ellenezték, hogy a kontinens szívében megint egy gazdaságilag erős nagyhatalom jöjjön létre.

Nyíltan persze azóta sem ismerte el senki, hogy a németek az euró elfogadásával tulajdonképpen „üzletet” kötöttek a franciákkal. Az újraegyesítésért cserébe ugyanis lemondtak a nemzeti valuta, a márka európai hegemóniájáról. Párizs a kezdetektől olyan megállapodásra törekedett, amelyben a valutaövezet tagjai közösen formálják majd az európai pénzügyeket. A németek bíztak gazdaságuk erejében, így - a régóta áhított egységért cserébe - feláldozhatónak látták az önálló monetáris politikát. Talán már a kezdet kezdetén is tudták, hogy ők lesznek a közös valuta legnagyobb haszonélvezői. Ahhoz persze ragaszkodtak, hogy a Maastrichti Szerződés alacsony inflációt és költségvetési hiányt, valamint kezelhető államadósságot írjon elő a közös valutát bevezetni szándékozók számára.

Az euró 1999-el induló első évtizede így valódi sikertörténetté válhatott. A csatlakozó tagállamok polgárai örömmel tapasztalták, hogy az infláció tartósan évi 2 százalék alatt maradt, ami a viharos 70-es és 80-as évek után szinte csodaszámba ment. Megtakaríthatták például a valutaátváltások nem csekély költségeit, és könnyen vehettek fel újabb hiteleket, kifejezetten kedvező kamatfeltételek mellett. Az üzleti világ maga is élvezte a közös valuta előnyeit. Mindenekelőtt azt, hogy a hosszabb távú külkereskedelmi ügyletekben már nem kellett a nemzeti valuták árfolyam-ingadozásával foglalkozniuk, ami komoly költségcsökkentést jelentett. A közös pénz erejéről egyébként mindenki meggyőződhetett, miután az euró néhány év alatt - a dollár mögött - a legfontosabb tartalékvalutává vált.

A válság évei

Európát azonban az euró kezdeti sikerei ellenére is felkészületlenül érte a 2008-ban kirobbant pénzügyi válság. Láthatóvá vált, hogy a valutaunió - költségvetési unió nélkül - még az eurót használó országokat sem lépes megvédeni az ilyen méretű megrázkódtatással szemben. A tehetős tagállamok hihetetlen összegeket költöttek például bankmentésre, annak érdekében, hogy elkerüljék a pénzügyi rendszer teljes összeomlását. 2009 és 2011 között az ilyen célra fordított állami kiadások elérték a 4500 milliárd eurót, ami mintegy harmincszorosa az Európai Unió teljes éves költségvetésének. Barroso, korábbi bizottsági elnök nem véletlenül nehezményezte akkortájt, hogy a pénzügyi nyereségeknek mindig akad gazdájuk, csak a veszteségeket kell az adófizetők pénzéből finanszírozni.

A válság nemcsak az európai munkanélküliséget emelte jóval 10 százalék fölé, hanem a tagállamok eladósodottsági szintjét is jelentősen megnövelte. A Maastrichti Szerződés közismerten a GDP 60 százalékában rögzíti az eladósodottság felső határát, ám a mutató még 2014-ben is meghaladta a 92 százalékot. A beruházások az elmúlt évtizedben az euróövezetben is folyamatosan csökkentek, s - bár 2012 óta mutatkoznak az élénkülés jelei - még jövőre sem érik el a 2008-as szintet.

Az integráció jövője szempontjából azonban a fentieknél is nagyobb veszély, hogy a kevésbé fejlett, „déli” tagállamok - közeledés helyett - inkább távolodnak a fejlett centrumoktól. Ennek részben az volt az oka, hogy a válság előtti viszonylagos pénzbőség idején a befektetők szívesen vásárolták az euróban kibocsátott görög, spanyol, ciprusi stb. államkötvényeket. Az így szerzett „olcsó pénz” azonban ezekben az országokban gyakran olyan ígéretes, ám meglehetősen kockázatos beruházásokba vándorolt (lásd például az óriási ingatlan-fejlesztéseket), amelyeket 2008 után egyszerűen nem lehetett értékesíteni. Nem véletlen, hogy a - sebtében létrehozott - Európai Stabilitási Mechanizmus segítségével elsőként éppen őket kellett a pénzügyi összeomlástól százmilliárdos hitelekkel megmenteni.

Ennek ellenére a képlet bonyolultabb annál, mintsem hogy a takarékos németek finanszíroznák a „lusta” görögöket. A tényleges helyzet ugyanis az, hogy a közös valuta maga is a jövedelemátcsoportosítás egyik eszköze az eurót használó tagállamok között. A jelenlegi árfolyam kifejezetten ösztönzően hat például az amúgy is robusztus német exportra, ám a turizmusra épülő görög gazdaság számára túlságosan erős. A 2015-ös válság idején nem véletlenül merült fel a drachmához való visszatérés lehetősége, hiszen a nemzeti valuta leértékelésével alacsonyabb árakat kínálhatnának a tengerpartra látogató turisták számára. A Ciprasz-kormány azonban inkább úgy döntött, hogy az újabb és újabb IMF-EU hiteleket teljes egészében az adósság esedékes részleteinek törlesztésére fordítja. Nem vállalták annak politikai kockázatát, hogy a „kilépéssel” az euróban tartott lakossági megtakarítások értéke azonnal 40-50 százalékkal csökkenjen. Ezzel lényegében maguk is hozzájárultak a centrumországok bankjainak megmentéséhez.

Költségvetési unió

Az Európai Parlament képviselői már 2017 februárjában elfogadták azt a dokumentumot, amely önálló költségvetés kiépítését javasolja az euróövezet tagjai számára. Az új fiskális rendszert egy uniós pénzügyminisztérium működtetné, amelyet az Európai Bizottságon belül hoznának létre. A képviselők többsége egyetértett abban is, hogy azok a tagállamok, amelyek „több Európát” akarnak, erre nagyobb lehetőséget kapnak a jövőben. Az egyes országok közötti gazdasági különbségeket a közös gazdasági kormányzás eszközeivel is fokozatosan csökkenteni kívánják. Ilyen lehetne – többek között – az európai valutaalap (EMF), amely idővel hitelekkel segítheti a nehéz helyzetbe került tagállamok pénzügyi konszolidációját.

Ugyanezt a filozófiát követi az Európai Bizottság 2017. május 31-ei stratégiai dokumentuma. Ez a - főleg szakértőknek, döntéshozóknak szóló - anyag az Európai Pénzügyi Unió elmélyítésével kapcsolatos teendőket részletezi (Reflection paper on the deepening of the Economic and Monetary Union). A Bizottság álláspontja szerint az egységes valuta a jövőben nem működhet a jelenleginél hatékonyabb közös szabályok és intézmények nélkül. Ez egyaránt feltétele annak, hogy a pénzügyi kockázatok mérséklődjenek és a ciklikus válságok terheit a tagállamok méltányosabban osszák meg egymás között. A valutaövezet országai között meglévő gazdasági különbségek mérséklése is a közös költségvetési intézményektől várható.

A többsebességre váltó Európa ma már nem csupán politikai vízió, miután a jogi részletek fontos uniós intézmények dokumentumaiban is olvashatók. Ez teszi igazán jelentőssé a francia elnök és a német kancellár jelzett együttműködését: egy újabb történelmi kompromisszum formálódik a valutaunió ügyében. Ajánlatos lenne, ha az Európai Tanács populista, önjelölt „veteránjai” is tájékozódnának az új realitásokról. Bár országaik az uniós tagsággal szerződéses kötelezettséget vállaltak az euró bevezetésére, senki nem fogja sürgetni őket. Magyarország akár az idők végezetéig is őrizheti az Alaptörvénybe „vésett” forintját. Büszkén vallhatja: igaz ugyan, hogy kicsi, de legalább a miénk.

Ungváry Rudolf: Azok a szép napok Badacsonyban

Publikálás dátuma
2019.04.14 16:30

Fotó: Tóth-Baranyi Antal
1944 napsütéses nyarának közepén a badacsonyi Örffy-villa manzárdszobájába váratlanul lakó érkezett. Robert Gaston Marie Aymar de Dampierre gróf, aki 1940-ig Franciaország, majd a német megszállás után a kollaboráns Vichy-kormány magyarországi követe volt. 1942-ben ezt már nem bírta a gyomra, lemondott (kevésbé fennkölt oka az volt, hogy az ellenállásban résztvevő unokaöccsét elfogták és internálták), de diplomata-útlevele lejárt, és magánemberként a háborús viszonyok között nem tudott visszatérni a hazájába. Továbbra is részt vett a követség többi alkalmazottjával együtt a francia hadifoglyok támogatásában, akik ide szöktek Ausztriából, mivel Magyarország nem állt hadban Franciaországgal. A követségen Hallier attasé egy ideig titokban még rádióadót is működtetett. A németbarát Vichy-kormány pénzén a francia tisztek továbbszökését segítette Jugoszlávián és Isztambulon át Afrikába, de Gaulle szabadcsapataihoz. A bennszülött egységek kiképzéséhez égető szükség volt tisztekre és tiszthelyettesekre.
Dampierre és felesége közben továbbra is mondén társasági életet élt, mert Magyarország a háború alatt paradicsom volt a többi, Németországgal szövetkezett államhoz képest – persze annak, aki nem volt zsidó. Dampierre a megszállás napján, amely vasárnapra esett, a marista francia szerzetesek miséjét hallgatta a Hőgyes Endre utcai templomukban a lányával. A bujkáló francia hadifoglyok ennek a rendnek a védelme alatt tudtak egymással feltűnés nélkül találkozni. (1944 végén a rend tucatnyi tagját halálra is ítélték kémkedésért és zsidómentésért, a végrehajtást csak az oroszok gyors előrenyomulása akadályozta meg.) Amikor 1944. március 19-én a Gestapo megjelent Dampierre lakásán, csak török származású feleségével, Leïla Sélim Pacha Mehaméval tudták kárpótolni magukat, elvitték hát magukkal az oberlanzendorfi munkatáborba. Onnan a magyar külügy szabadította ki barátnője, Almássy grófné közbenjárására. Voltak hát kiskapuk – legalábbis, ami az elitet illeti. Ezt követően Dampierre-ék meghúzták magukat egy zsidó barátjuk által rendelkezésükre bocsátott budai lakásban.
A németek már a Kállay-kormánytól is a kiadatását követelték. Akkoriban id. Antall József, az 1990 utáni első magyar miniszterelnök apja volt a menekültügyi kormánybiztos. A Magyarországgal nem ellenséges állam egykori követét jogszerűen nem adhatta ki, és bizonyára nem is vitte volna rá a szíve.
A megszállás után a Sztójay-kormánynak valamit azonban mégiscsak tennie kellett. Ha Dampierre zsidó lett volna, ez a kormány talált volna megoldást a kiadatásra, de a gróf pedigréje bombabiztos volt. A nagy francia forradalomig Flandria örökös grófjainak, többek között „Flandria oroszlánjának” (1249–1322) kései leszármazottja a megjelenésével minden társasági körnek emelte a fényét. A magyar politikai elit, amely addig is kezét-lábát törte, hogy a gróf megtisztelő jelenlétét élvezhesse, megpróbálta tovább szabotálni a német követelést. A legcélszerűbbnek valamilyen látszólagos házi őrizet vagy kényszerlakhely kijelölése látszott.
Itt jött a képbe Örffy Imre, aki már évek óta jóban volt a követtel. Igazi, tősgyökeres magyar megoldás született. Dampierre és felesége a német megszállás előtti két nyarat az Örffy-villában töltötte, és bizonyára szorgos látogatói voltak magánstrandjának is. Számtalan helyről ismerhették egymást, Örffy Imre, akkor már a felsőház tagja, mindenhova bejáratos volt, és különösen arrafelé forgolódott, ahol nyugati kapcsolatokat is ápolhatott, ami politikai nézeteiből igencsak következett. Vagy az Interparlamentáris Unió, vagy a Királyi Magyar Yacht Klub, vagy a felsőházi fogadások lehettek azok a helyek, ahová ő is, Dampierre is járt. Örffy a Kisgazdapárt képviselőjeként még a húszas évek elején a „csizmás”, baloldali Nagyatádi-Szabó-szárny és a keményebb jobboldal között helyezte el magát. Amikor a harmincas években a felsőház tagja lett, még inkább megerősödött ebben a szerepében, mert ez a második, nagyon konzervatív kamara ebben az időben – szemben az alsóházzal – mind határozottabban kezdett ellenállni a szélsőjobboldali törekvéseknek. Örffy ebben is éllovas volt. 1941-ben határozottan ellenezte a hadüzenetet a Szovjetuniónak, órákig tartó obstrukciós beszédet tartott a szavazás megakadályozására, 1943-ban pedig a zsidók munkaszolgálata elleni felszólalása akkora port vert, hogy a sajtó is foglalkozott vele. Ugyanakkor igyekezett nem összerúgni a patkót a szélsőjobboldallal. A közvetítés, a kompromisszumok embere volt, nagyon hitte, hogy ezek az eszközök mindenkivel szemben alkalmazhatók. Lehet, hogy aztán volt olyan pillanat is, amikor rá kellett jönnie, hogy ez nem feltétlenül van így.
A magyaros, de a fenyegetettséget bizonyára kedélyes légkörrel leplezett alkudozás eredményeként a gróf számára a kényszerlakhely az Örffy-villa manzárdja lett. Mintha az Isten is úgy rendelte volna, hogy még a legnehezebb időkben is a szép Balaton mellett kell magyarországi nyarait töltenie. A grófot ezután is többször citálták kihallgatásra Budapestre, de sikerült sértetlenül átvészelnie a következő néhány hónapot. Alig mutatkozott a környéken, csak néhányan tudtak róla, és az ő emlékezetüket is megviselte az idő.
A nyilas puccs napjaiban, bennfentes barátai figyelmeztetésére, gyorsan elköltözött. Még utazóládáinak egy része is visszamaradt az Örffy-villában, és az utolsó villanyszámla kifizetésére sem került sor. Az Esterházyak bakonyi erdejében, egy vadászházban töltött el két hónapot feleségével, biztonságban, szarvasra vadászva. Aztán 1944 utolsó napjaiban Szentendrén kötöttek ki. Ott kellett Dampierre-nek az oroszokat meggyőznie arról, hogy tényleg nem kém, hanem francia követ. Isten ekkor is a tenyerén hordozta, nem a moszkvai Lubjankában kötött ki, mint svéd diplomatatársa, Raoul Wallenberg. Végül Bukaresten, Odesszán, majd Isztambulon keresztül családostul visszautazhatott a hazájába. Kiegészítésül, hogy nagyobb legyen a társaság, Odesszában egy hatalmas bőröndben a hajóra csempészték a család és az egyik attasé feleségének szívbéli barátnőjét, magyarzsákodi Hegedűs Lóránt volt pénzügyminiszter filigrán félzsidó lányát, Évát. Őt a szovjetek magyar állampolgárként nem engedték volna Odesszában hajóra szállni. Éva néhány év múlva Tunéziában megismerkedett a későbbi francia miniszterelnökkel, Raymond Octave Joseph Barre-ral, és feleségül ment hozzá. Barre akkor került újra a lapok címoldalára, amikor élete alkonyán védelmébe vett a francia zsidók deportálásában tevékeny részt vállalt, illetve a holokausztot tagadó személyeket, mondván, hogy „azért jóravaló emberek”.
Mára már csak az Örffyek leszármazottaiban él a manzárdszoba lakójának halványuló emléke, aki egykor az erkélyen felszolgált reggeli elköltése közben még ráláthatott a tóparti magánstrand árnyas lombjai között a cölöpökre épített fürdőházakra, a színét a napszaktól függően változtató Balatonra, és elmélázhatott azon, hogy mindez milyen hasonló ahhoz, amit a Genfi-tónál látott, és mégis mennyire más.
A villa ma lakatlan, lassan pusztul. A manzárdszoba alatt a födém beszakadt, a pergola oszlopsorát ledöntötték. A balatonudvari temető sírköveire emlékeztető, szív alakú mintázatokkal díszített öntöttbeton-kerítés fala a Római út felől helyenként már át van törve, a méteres szívek domborzata lassan elmosódik. A környező nyaralók mai tulajdonosainak emlékezetében nem maradt egyéb, mint hogy valaha a környéken egy angol kémet rejtegettek…
A „zsidó” Lessner-nyaraló alig 250 méterrel feküdt feljebb az Örffy-villánál, melynek egyik fennmaradt fényképén jobb szélen, a háttérben látszik a Lessner-nyaraló Péntek-árok felé néző, zöld faoszlopos bejárata. Körülötte egészen más történet zajlott, és ma már semmit nem sejthetünk arról, ki mit tudott a másikról akkoriban.
Örbői dr. Örffy Imre 1945. május 7-én, hajnali négykor, kiskamondi birtokán, a nyilas zaklatást és az orosz bevonulást is túlélve, pisztolyával öngyilkos lett.

(Az írás a Jelenkor Kiadónál a közeljövőben megjelenő, Balatoni nyaraló című regény részlete)

Antal Attila: Orbán bárkája

Publikálás dátuma
2019.04.14 15:06

Fotó: A. Lesik
Az Orbán-rendszer lemondott a magyar társadalom többségéről, hogy egy rendkívül szűk elit jólétét és túlélését biztosítsa. Ezért elkerülhetetlen az autoriter populista rendszerrel való szakítás és vele szemben egy átfogó baloldali alternatíva kidolgozása. Ebben a szellemben írtam meg az Orbán bárkája - Az autoriter állam és a kapitalizmus szövetsége című könyvet. A kötet mindazokat érdekelheti, akik ma is hisznek a rendszerváltás értékeiben és le akarják váltani az Orbán-rendszert.
Manapság nehéz helyzetben vagyunk, ha a globalizáció által jelentett kihívásokat az európai baloldal szempontjából próbáljuk meg vita tárgyává tenni, hát még akkor, amikor a globalizáció neoliberális formáját és intézményeit bíráljuk. Napjaink újnacionalista és populista korszelleme háttérbe szorította a baloldalt, különösen Kelet-Közép-Európában: a globalizáció és a globális kapitalizmus kritikusaiként a populista (szélső)jobboldali erők léptek fel, válaszuk az új köntösbe öltöztetett, de jól ismert nacionalizmus volt. A jobboldal ideológiai, politikai térfoglalása sikeresnek bizonyult, és ehhez látszólag sikerrel használták fel az elméleti baloldal érveit.

Kiegyezés a neoliberalizmussal

A kötetben két dolog mellett érvelek. Egyrészt: hazugság a politikai jobboldal globalizáció- és kapitalizmus-kritikája, és a most sikeres nacionalisták nem kevesebb, hanem más típusú kizsákmányolást akarnak. Minderre jó példa Orbán Viktor, aki kiegyezett a multinacionális (főleg német, orosz és amerikai) nagyvállalatokkal, és közben kiépítette a nagytőkébe integrált nemzeti tőkés rendszerét. Ez nem más, mint a kizsákmányoltak újabb átverése, tulajdonképp Magyarország újra-feudalizálása, amelyet egy menekültek elleni „civilizációs háború” narratívájába helyeztek, és elneveztek Nemzeti Együttműködés Rendszerének (NER). A recept tehát egyszerű: hitesd el magadról, hogy nemzetvédő vagy, közben pedig add el a saját népedet, legalábbis annak legszegényebb részét.
A könyv másik fő üzente, hogy mindennek nem kell szükségképpen így lennie. A baloldal válságának fő oka abban keresendő, hogy túl sokáig és túl nagy meggyőződéssel köteleződött el a neoliberális globalizáció mellett, szisztematikusan leépítve saját antikapitalista immunrendszerét. Úgy simult bele a neoliberális agendába, hogy elfelejtett XXI. századi gondolatokat kialakítani a demokráciáról, a nemzetállamról és a globalizációról. Elveszítette a „nagy narratívát”, s ezzel ideológiai és politikai hegemóniáját. Egészen pontosan már a (neo)liberalizmus társutasaként elveszítette ezt a hegemóniát, és mai állapotában meglehetősen rosszul viseli, hogy a neoliberális kapitalizmus globális erői igencsak simulékonyan és hatékonyan tudnak együttműködni nacionalista-jobboldali autokratákkal.
Gyakran hisszük, hogy a 2010 utáni Orbán-rezsim „nem gondol a holnappal”, és mivel a globális veszélyek nagy részéről egyáltalán nincs diskurzus, ezért azokkal nem is foglalkozik. Szerintem ez biztosan nem így van: a valóság ennél is ijesztőbb. Orbán és rendszerének elitje leginkább az úgynevezett „készülődőkhöz” (preppers) hasonlítható: az USA-ból indult mozgalom fő célja a társadalmi, környezeti, politikai katasztrófák túlélése. Ezért erőforrásokat halmoznak fel jól védhető helyeken (pincékben, bunkerekben) és önvédelmi módszereket (harcművészetek, fegyverhasználat) sajátítanak el.

Kevesen fognak felférni

A NER is elkezdte építeni a saját posztmodern bárkáját, Orbán azonban egy hazug Noé: nem Isten kiválasztottja, csak egy önjelölt, sértett és kegyetlen „próféta”. Projektjének célja korántsem az, hogy az életet átmentse az új világba, hanem hogy önmagát és a hozzá végletekig lojális, szűk közösséget megvédje egy potenciálisan bekövetkező globális és/vagy lokális gazdasági, társadalmi vagy épp környezeti katasztrófától. Ehhez felhasználja a nemzetállam összes ma rendelkezésre álló erőforrását, de a kizsákmányolást a jövő lehetőségeinek felélésére is kiterjeszti. Rendszerének materiális alapját a kapitalizmus csúcsszereplőivel való kiegyezés biztosítja, az EU-forrásoktól kezdve a gazdaságot pörgető multinacionális vállalatokig. Orbán abban különbözik a neoliberális kapitalizmus csúcsragadozóitól, hogy amíg az utóbbiak transznacionális szinten működtetik a kizsákmányoló struktúrákat, Orbán egy nemzetállam vezérigazgatójává nevezte ki magát. E rendszerben a nacionalizmus csakis porhintés, hazugság, másként fogalmazva: a termék sikerességéhez hozzájáruló „brand” egyik eleme lehet.
Dani Rodrik A globalizáció paradoxona - Demokrácia és a világgazdaság jövője című könyvében kimutatta, hogy a nemzetállami kontrollt vesztett neoliberális globalizáció antidemokratikus, én pedig amellett érvelek, hogy legalább ekkora veszélyt jelent a csakis a saját túlélésére törekvő újnacionalista elit. Mindkét veszélynek hasonló gyökerei vannak, hiszen ahol meggyengül a parlamentarizmus, a demokratikus politikai képviselet, ott vagy a piaci, vagy az állam felől érkező zsarnoki tendenciák uralkodnak el. Esetünkben ezek az erők összekapcsolódtak, Orbán bárkájának tervei részben itthon készültek, magát a hajót is hazai alvállalkozók építik fel, viszont külföldi alapanyagból, és az üzemanyag is elsősorban külföldről érkezik.
Orbán bárkájára kevesen fognak felférni, még a vele elvi-ideológiai szövetséget kötő percemberkék közül sem sokan, hát még a miniszterelnökkel szembeforduló jobb- és baloldaliak. Mindenki arra van kárhoztatva, hogy asszisztáljon az orbáni elit túléléséhez, ezt szolgálja a félelem ostora, amelynek segítéségével a primer módon kizsákmányoltak - romák, közmunkások, a vidéki és/vagy városi leszakadók - önmaguk jól felfogott érdekével szemben a hatalmat segítik. Mint minden autoriter rendszer, a NER is a retorziók miatti állandó megfélemlítésen és azon a páni félelmen nyugszik, hogy még rosszabb lehet a helyzetünk, és csakis az önkényúr az, aki a status quo-t megőrizheti. Ezért fordul a rendszer a legszerencsétlenebbek ellen, kelt gyűlöletet a menekültekkel, bevándorlókkal szemben, akiket úgy állítanak be, hogy még azt a keveset is elvennék tőlünk, amit Orbánék meghagytak. Eközben az ellenzéki oldalon nem látunk olyan politikai alternatívát, amely a legszegényebbek érdekeit helyezné előtérbe, de még csak azt sem látni, hogy a NER szegényeket feláldozó sajátosságára rendszerszinten mutatnának rá.
Az Orbán-rendszer a bárkaépítés lázában elkezdte felélni a magyar társadalom maradék erőforrásait. Óriási a válság az egészségügyben, az alap- és felsőfokú oktatásban, a szociális és a nyugdíj-rendszerekben. Kétségtelen, hogy 2010 után a NER mennyiségi és minőségi változást hozott: egyrészt óriási pénzt szivattyúzott ki a társadalmi ellátó- és szolgáltató rendszerekből, illetve a lehetőségekhez mérve nem pumpált beléjük elég erőforrást. Másrészt olyan folyamatokat indított el, amelyek pontosan illeszkedtek a neoliberális autokráciával kötött kompromisszumba. Orbánék tudják, hogy az elvont és be nem tett források miatt a következő években társadalmi feszültségek keletkeznek, ezért megkezdték az egészségügyi és oktatási rendszer privatizálását. Az a politikai erő, amely a 2008-as szociális népszavazással biztosította be leendő kormányzati pozícióját, és lándzsát tört amellett, hogy a nagy ellátórendszerek nem működhetnek piaci alapon, most lényegében privatizálja azokat.

A társadalom ellen

Ennek egyrészt az lesz a hatása, hogy a nemzeti oligarcharendszer tovább gazdagodik, másrészt az új-feudális függés kedvezményezetti rétegéig terjed csak az a kör, amely a megfelelő szolgáltatásokat igénybe tudja venni. A folyamatosan bomló középosztály alsóbb rétegeinek és a legrosszabb helyzetben lévőknek alig van módjuk lakhatáshoz és egészségügyi ellátáshoz jutni, és a magánoktatást sem engedhetik meg maguknak. Kicsit leegyszerűsítve, olyan lesz a helyzet, mint az USA-ban, ahol lényegében „vadnyugati” viszonyok érvényesülnek a piacosított nagy rendszerekben. A különbség: nálunk a „vadkeleti” viszonyokat a piac közreműködésével a zsarnoki állam fogja megteremtetni. Ez lesz a jóléti, szociális Európa utolsó hazai szívdobbanása. Ehhez hozzájárul az igazságszolgáltatási rendszer totális lerombolása, politikai függésbe taszítása, amelynek nem csak az a lényege, hogy könnyen tudjanak „ítéletet rendelni”, hanem főként az, hogy a társadalom ne juthasson semmiféle intézményes (jog)orvoslathoz az említett emberi jogi, társadalmi katasztrófa esetén.
Eközben a düh és a kilátástalanság egyre fokozódni fog, a gyűlöletlabirintus határkerítései pedig nemcsak fizikai értelemben, az országhatáron, hanem lelki értelemben, a társadalmon belül is felhúzásra kerülnek. A NER kegyetlenül üldözi a leggyengébbeket, ami leginkább a hajléktalanok elleni állami szigorban érhető tetten. Az autoriter nacionalizmus pedig egyre erősebben dörgöli a társadalom orra alá, hogy aki ebben a rendszerben nem képes boldogulni, annak bizony ennyi „jár”.
Ehhez jön a 2018 tavaszán meghirdetett, kora nyarán elindított és őszre sohasem látott méreteket öltött „kultúrharc”, amelynek célpontja és immár áldozata a CEU, a felsőoktatási és kutatói szféra, s a Magyar Tudományos Akadémia. A kormány nem válogat a fegyverekben: a listázások, a politikailag centralizált médiabirodalom segítségével bonyolított gyűlöletkampányok és nyilvános meghurcolások után a eljutott oda, hogy militarizálni akarja a magyar társadalmat a „másként” gondolkodók ellen (pl. oktatóik feljelentésére buzdítja az egyetemi hallgatókat).
Ez a politika jobb gazdasági helyzetbe juttatta a felső-középosztályt, s vele sok olyan szereplőt, akik látják a rendszer zsarnoki jellegét. Eközben pl. a „rabszolgatörvény” erőszakos, társadalmi egyeztetés nélküli elfogadásával tovább növelte a dolgozók kiszolgáltatottságát. Úgy tűnik, 2018-ra jött el az alkalom, hogy a rezsim elkezdjen ideológiai szempontok szerint is szelektálni, s ez az igény félelmetesen találkozik az anyagi számításikat megtalálók dermesztő hallgatásával. Mindez túlmegy a középosztályt motiváló jóléti sovinizmuson: a különbözően gondolkodó társadalmi csoportok egymás ellen való kijátszását jelenti, azért hogy csak végső esetben kerüljön sor állami erőszak alkalmazására. Addig pedig az önigazodás, a szolidaritáshiány, az anyagi és szellemi ellehetetlenítés, a mások feljelentése fogja megtörni a társadalom még ellenálló csoportjait.
Az Orbán-rendszer a társadalom ellen fordult. Hiszem, hogy ezen lehet még változtatni és közösen egy olyan politikai struktúrát lehet építeni, amely nem az elit túlélését, hanem a társadalom egészét szolgálja. Ehhez egyszerre kell lebontani a piaci és állami autokráciát.